Az alternatív építészeti irodát 2010-ben alapították budapesti építészhallgatók, akik azóta már számos épületet jegyeznek. Korai műveiket javarészt lakóépületek és kisebb léptékű projektek alkotják. Ilyen például a Grafikus lány háza (2017). Munkáik az elmúlt években kezdtek a képzőművészet felé orientálódni, ennek lenyomata a 2019-es Északi szél háza, vagy a 2021-es OFF-Biennáléra készült Egyedüllét méhekkel című projekt. A tervezők egy 2018-ban megjelent interjúban kifejtik, hogy a tervezési folyamatok során azt próbálják bemutatni, hogy a funkció és a forma nem egymást kizáró kategóriák. Számos alternatív építési metódussal foglalkoznak, illetve munkáikban gyakran jelennek meg a hagyományos építési anyagok, így például olyan természetközeli matériák, mint a gyapjú vagy a viasz.
A Trapéz Galériában megrendezett kiállítás sem tér el radikálisan ettől a vonulattól, annak ellenére sem, hogy az itt látható munkák radikálisabb elszakadásnak tűnnek a mindennapi használatba még integrálható építészeti alkotásoktól. Az itt bemutatásra kerülő művek két tárgycsoportból állnak, amelyek korábbi formájukban már szerepeltek az alkotók egyik korábbi, 2021-ben Prágában megrendezett kiállításán is. Az egyik műcsoport alapja E.T.A Hoffmann novelláinak részleteiből áll és a romantikus szellemi hagyománnyal alakít ki kapcsolatot. A másik műcsoport ezzel szemben makettekből épül fel, amelyek a külső tömegképzést, és egyúttal egy újféle építészeti praxis felé mutató kísérletezést hivatottak bemutatni. Ezen apró tárgyak célja, hogy egy autentikus építészet ideáját képezzék meg. Az olvasóban és a kiállítás látogatójában azonban felmerülhet a kérdés, hogy ezzel szemben akkor mit is tekinthetünk inautentikus építészetnek?
Az inautenticitás fogalmának filozófiai alapjait elsősorban Martin Heidegger filozófiájában találhatjuk, bár a kor ipari termelésének sematizáló jellegéről számos más szerzőnél olvashatunk kritikát, legyen szó Adornoról, Semperről, vagy akár az Arts and Crafts mozgalom alkotóiról és teoretikusairól. E fogalom azonban Heidegger főművében, a Lét és idő című munkában elsősorban nem az építéssel vagy a technikával, hanem az emberi egzisztenciával kapcsolatban jelenik meg. Heidegger szerint e fogalom olyan szubjektumokra értendő, akik teljes mértékben levedlették magukról létezésük tulajdonképpeniségét vagy egyediségét, mivel létüket külső törvények határozzák meg, amelyek egy általános, homályos normából származnak. Ezáltal inautentikus szubjektum nemcsak a saját létével veszíti el a kapcsolatát, hanem a világgal is. Hasonló gondolat jelenik meg a filozófus modernitáskritikájában is, aminek lényegeként technológia egyeduralmát látta. Mindez nem lehatárolt, önmagában álló jelenség, hanem egyben ismeretelméleti jelentőségű fejlemény is. A technika ugyanis nemcsak kézművesség vagy alkotás, hanem egyben a világ feltárása is. Ennek a folyamatnak pedig a heideggeri olvasatban két iránya van. Az egyik az antikvitás technéje, ami a dolgokat „kibomlani” hagyja. Ezt egyebek mellett az ezüst csésze példájával ragadja meg, amelynek esetében anyag, forma és funkció kölcsönösen függenek egymástól, a célszerűség nem kizárólagos, és egyik, a tárgy megalkotásához vezető ok sem válik egyeduralkodóvá. A modern technika ezzel szemben merőben operácionálisan viszonyul a dolgokhoz, ha tetszik, követeléssel lépe fel velük szemben. A Rajna vize többé már nem természeti létező vagy adottság, hanem vízerő, ami a turbinákat hajtja. Ez a szemlélet állományokba gyűjti a különböző erőforrásokat, legyen szó fahasábokról, repülőgépekről vagy emberekről. Mindezeknek az eredete a természettudományok mibenlétében rejlik. Ezek alkotják meg ugyanis azt az állványzatot, amin keresztül a modern ember a különböző fenoménekhez viszonyulni. Elvész tehát az a közvetlen viszonyulási mód, ahogy a természeti jelenségekhez, és így az általa készült eszközökhöz is közelítünk. A feladat tehát, mondja Heidegger, egy menedék megteremtése, és a technicizált szemlélet által keletkezett távolság leküzdése.
Az ebből való kiutat Heidegger nosztalgikus módon a romantikus költészetben találja meg, elsősorban Hölderlinnél. De ehhez kapcsolódó álláspontot alakít ki az építészetelmélettel foglalkozó Anthony Vidler is. Az AU Workshop kiállítása is hasonló stratégiával operál és tekint vissza időben korábbi hagyományokhoz. Gyökerei az expresszionista építészettől egészen a romantikus irodalomig nyúlnak vissza. A munkákban két fő referenciapont jelenik meg: az egyik a Bruno Taut expresszionista, vizionárius hegyi építészete, a másik pedig a gótikus irodalom kísértet járta terei. Ezen irodalmi alkotások térkezelését elemzi Anthony Vidler is munkáiban, aki a különféle fiktív és valós terek kísérteties (unheimlich) jellegét elemzi a korszak irodalmában. A kísérteties fogalma már Friedrich Schellingnél is megjelenik, de jelentőssé majd csak Sigmund Freud nyomán válik, aki a német idealizmus gondolkodójának definícióját emeli be pszichoanalitikus elméletébe. Az kísérteties ezek alapján az az élmény, amikor valami ismerősként vagy megszokottként válik egyszerre idegenné és megragadhatatlanná. Az érzet maga egy olyan ismeretet takar, ami már nem kategorizálható be a „világos és tagolt” (clara et distincte) értelmezési keretek közé. Mindez nemcsak a századelő avantgárd művészetében lelhető fel, hanem már a gótikus novellák és regények térérzékelésében is. Az avantgárd építészet idegen formáival szolgál válaszul a domesztikált világ immanens otthontalanságára. Ezáltal nyithat az előbbi utat az otthonosság újramegtalálására.
E. T. A. Hoffmann Krespel tanácsosa hasonló indíttatásból kezd építkezésbe. Különös tettére igen egyszerű a magyarázat: a tanácsos sehol sem érzi magát otthonosan az őt körülvevő épített világban. Fejében mint madárraj keringenek a gerendák, koszorúk és tartópillérek kakofón képei. Nincsenek tervek, se tervrajzok, a ház a saját törvényei szerint emelkedik lassanként az ég felé. Krespel építménye minden szempontból idegen és különös, legalábbis ahhoz a mechanikus közeghez képest, amiben elhelyezkedik. Ez az idegenség bár bizonyos szempontból csak külsődleges, de egyúttal mégiscsak képes arra, hogy új, belső otthonosságot képezzen. Azonban a novella végén felmerül a kérdés: képes-e a tanácsos a mechanikus termelési feltételek elvetésével autentikus, poétikus alkotást létrehozni? Sikerül-e otthont teremteni saját létezése számára?
Hasonló kísérletre vállalkoznak az AU Workshop Krespel-házai is. A cementrétegekből álló hegy-posztamenseken nyugvó apró házak mintha az autentikus építészet ideáját jelenítenék meg. A tartó elemek ezáltal egy fiktív táj képzetét villantjáj fel. A puha méhviaszból, „a bensőségesség lágy anyagából” (Gaston Bachelard) emelt falak különböző fűszernövényeket tartalmaznak, csilit, kaprot vagy fahéjat, amelyeknek megfelelően alakították ki az épületeik tömegeit. Felismerhetünk konvencionálisabb formákat, silókat, raktárakat, vagy tömbszerű lakóépületeket is e formátlanságban, azonban egyiket sem uralják le a funkció törvényei. A házak megkomponálása aránytalan, sudár tornyok emelkednek ki a tömbszerű alaptestből, míg máshol cakkos tetők, vagy hosszan kinyúló, alagútszerű képződmények fogadják a nézőt. Monumentális, szinte már irracionális tömegek alkotják a makettcsoport testét. Bár messziről átszüremlenek a tauti alpesi építészet hangjai, expresszivitásuk és organikus vonalvezetés hiányából fakadóan mégis távol kerülnek ettől a lehetséges eredettől. Mindegyik építmény a saját belső törvénye szerint szerveződik, így juttatva érvényre a számukra alapul szolgáló anyagok jellegzetességeit és a különböző elemek harmóniáját. Így kerül szóba magának az építészeti praxisnak a kérdése is, nem csak a felmutatott novella kapcsán, de egyúttal az építmények megalkotásán keresztül is.
Ezek a modellek valósággal kiszakadnak az építészeti folyamatok instrumentalizált kereteiből. Egyszerre lépnek fel a műalkotásokként, és tartanak meg valamit eredeti funkciójuk lenyomatából is. Ezáltal alkotják meg egy kifutástalan jövő képét, ami így egyszerre villantja fel egy eljövendő építészet képét és annak lehetséges eltörlését is, hiszen a makettek egy üres helyre mutatnak. A házak e kvázi-vizionárius kép révén kívánnak lehetőséget adni a környezetünk autentikus megformálására. Mindez azonban mindvégig ígéret marad, egy távoli, eljövendő építészet ígérete. A kérdés azonban mindezzel együtt továbbra is fennáll: vajon képes-e ezt az ígéretet befogadni e fiktív táj, vagy megmarad távoli, légüres és érinthetetlen horizontnak csupán?
