Amint a francia Novogen cég tojástermelésre kifejlesztett, vörös tarajos, fehér tollú csirkéi elérik 18 hetes korukat, kezdődik a termelési szakasz, ami 90 hetes életük végéig tart. Életük minden perce kiszámított, precíz rend szerint zajlik: a rendszer a legapróbb hibát sem tolerálja. Mi a hasonlóság a méretre szabott, tökéletes tojásokat tojó csirkék és az emberek élete között? Egymást másképp kezelik-e az emberek, mint ahogyan az állatokkal bánnak?
Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ nagyszabású projektjében Szalai Dániel, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen (MOME) végzett fotográfus, akinek csirkeportréit Budapesten, Franciaországban és Hollandiában is kiállították. Az interjú a Qubit.hu-n jelent meg.
Novogen projekted nemzetközi elismeréseket hozott, több országban is kiállítottad a portrésorozatot és az ahhoz kapcsolódó dokumentarista fotókat. Pillanatnyilag hol látható még a képeidből kiállítás?
Szalai Dániel (SzD): Párizsban a Gare du Nord pályaudvaron november 12-ig még láthatók a csirkeportrék egy rendhagyó kiállítás keretében, de itt nem szerepel a teljes anyag, mint ahogyan a budapesti művészeti fesztivál, az október közepén véget ért Art Market standján, a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ jóvoltából is mindössze 95 portrét állítottunk ki a 168-ból. Az anyagból a legteljesebb kiállítást Hollandiában rendezték, a BredaPhoto fotobiennálé idén szeptemberben és októberben látogatható fesztiválján.
Hollandiában milyen megfontolásból állítottak ki 168 csirkeportrét?
SzD: A MOME hallgatójaként részt vettem egy pályázaton, amelyet kilenc európai művészeti egyetem hallgatóinak írtak ki. A versenyprogram egyik nyerteseként a teljes anyagot kiállíthattam a BredaPhotofesztiválján, egy olyan tárlaton, amelyen a művek az emberiség technológiai fejlődésével kapcsolatos kérdésekre igyekeztek választ adni. A kiállításon a 168 csirkeportré mellett szerepelt a Novogen projekthez készült dokumentarista képsorozat, valamint a csirkék tenyésztésének a hátteréről információkat rejtő szövegtáblák is.
Amúgy milyen megfontolásból fotóztál le 168 csirkét?
SzD: Nem ennyit fotóztam le, körülbelül hatszáz csirkéről készítettem portrét. A végleges kiállítási anyagba ezekből válogattam 168-at. A projekt során fontos volt számomra az allegorikus olvashatóság lehetősége. Azt gondolom, hogy a környezetünkhöz való általános viszonyunkra is rámutat, ahogyan ezekkel a csirkékkel bánunk.
A sorozat egyúttal az emberi élet különböző viszonyrendszerekben megjelenő értékéről is szól.
Az emberi társadalomban sok mindenhez, például az egészségügyhöz, az oktatáshoz, lassan már a házassághoz is üzletszerűen viszonyulunk. Mindenhol ki kell jönnie a mateknek.
Sokféle állatot választhattál volna ennek illusztrálására. Ezt a viszonyrendszert miért épp a csirkék idézik legtökéletesebben?
SzD: A csirke nagyon izgalmas élőlény, a kultúrtörténete tükrözi az emberi civilizáció történetét is. A ma általunk ismert csirke szinte teljesen mesterségesen létrehozott, ember alkotta élőlény, amely a II. világháborúig nem is létezett. Mint minden dizájn, szerintem a csirke is beszél az alkotójáról.
Nem túlzás ez egy kicsit? Csirkék azért jóval a 20. század előtt is léteztek.
SzD: Igen, de addig többé-kevésbé csak sima háztáji állatként. Pedig már az ókori Egyiptomban feltalálták a csirkekeltető ősét. A tojások alá légcsatornákon keresztül forró levegőt vezettek, így keltették ki a csirkéket. A Római Birodalomban pedig voltak tartományok, ahol a túlfogyasztás miatt rendeletben voltak kénytelenek szabályozni, hány csirkét lehet egy este során megenni. A római civilizáció hanyatlásával aztán egy időre elsorvadt a csirkezabálás kultusza is. Az emberiség azért a II. világháború után fedezte fel újra a csirkéket, mert akkor hirtelen szükség lett egy új húsforrásra. Amerikában versenyeztetni kezdték a termelők állatait: az egységes körülmények között keltetett és táplált állatok közül azt szaporították, amelyik egységnyi idő alatt a leggazdaságosabban hasznosítja a tápanyagot, amelyből a legtöbb hús nyerhető. Az így előállított fajta lett a világ leggyakrabban fogyasztott haszonállata. Mára meg attól hangos minden, milyen borzalmas körülmények között tenyésztik őket.
Ilyen csirkék vannak a portréidon?
SzD: Nem szerettem volna a vegetariánus életmód propagandájaként is értelmezhető anyagot készíteni. Ezért is választottam olyan fajtát a portrékhoz, amelynek a tenyésztéséről jóval nehezebb lenne lemondani. A Novogen White Light egy speciális, francia csirkemárka, oltóanyagokat fejlesztenek a tojásaiban. Miután nemcsak emberi, hanem madárinfluenza elleni védőoltásokat is készítenek a tojásokban, ezek a csirkék az emberekért és a saját fajtársaikért áldozzák az életüket.
A laboratóriumi precizitást, az állatok életkörülményeit a dokumentarista fotók is érzékeltetik. Mi szükség a portrékra?
SzD: Fontosnak tartottam, hogy a csirkék a nézők számára akaratlanul is antropomorfizálhatók legyenek, mert így jobban lehet hozzájuk kapcsolódni. A kiállított portrékat egyébként eredetileg egy viszonylag szűk térben, nagyjából 7 méter hosszú, 3 méter magas falon képzeltem el. Így jobban érzékelhető lett volna a csirkék zárt életterének a szűkössége is.
Ezek a csirkék ugyanolyan rossz körülmények között tengődnek, mint a húsra tenyésztettek?
SzD: A húsra tenyésztett csirkékhez képest egyáltalán nem élnek borzalmas körülmények között. Más kérdés, hogy életük a végletekig szabályozott. Életük első szakasza a növekedési fázis. Ebben a 18 hetes időszakban minden a termelési fázisra való felkészülésnek van alárendelve. Ez az utóbbi szakasz 90 hetes életük végéig tart, eddig tudnak megfelelő minőségű tojásokat tojni. Ezután az állatokat egyenként elaltatják, a tetemeket pedig legtöbbször megsemmisítik.
Nem pazarlás ez?
SzD: A termelés logikája szerint épp az lenne a pazarlás, ha a Novogen white light csirkéket feldolgoznák. Szemben a 4-5 kilós hústermelő broiler csirkékkel, az oltóanyaggyártásra tenyésztett állatok súlya szigorúan 1250 és 1320 gramm között mozog. A termelési periódus végén már öregnek számítanak, feldolgozni pedig épp annyi energia lenne őket, mint a háromszor-négyszer akkora társaikat. Nem gazdaságos a feldolgozásuk.
A megsemmisítést leszámítva hol itt a borzongás?
SzD: Életük minden apró mozzanata abba az irányba mutat, hogy szerveik tökéletesen igazodjanak az oltóanyaggyártás követelményeihez. Precízen kiszámított rend szerint kapnak minden falatot és minden korty vizet. Még a – mesterséges forrásból származó – fény is egy számítógép vezérelte rendszer segítségével, meghatározott időközönként és időtartamra éri őket. Így lesz a szervezetükben a legoptimálisabb a kalcium felszívódása, vagyis így tojnak majd tökéletes héjú, csíramentes tojásokat. A levegő is egy többszörös szűrőrendszeren keresztül jut az ólba, hogy a tojásokba még véletlenül se kerülhessenek kórokozók. A tojásaikat egy szállítószalag továbbítja a mosó- és válogatógép felé, gépek szortírozzák, majd keltetőgép kelti ki azokat.
Ha nem lehet bejutni, hogyan lehetett az állatokat lefotózni?
SzD: Elég bonyolult volt, mert a tojások gyógyszeripari felhasználása miatt kínosan precíz protokollt kellett betartani. Ennek keretében fertőtlenítik a telepre behajtó autókat. A parkolás után az úgynevezett fekete öltözőben kellett levenni az utcai ruhákat. Alapos zuhanyzást, hajmosást követően a telepen rendszeresített uniformisba kellett öltözni, amiben be lehetett járni a telep külső területét. A csirkék lakhelyére, az üzembe lépés előtt újabb fertőtlenítés és átöltözés következett. Minden belépéskor egyszer használatos ruhát kaptam. Átöltözés után külön tortúra volt a kézmosás: a szappanozás után alkoholos fertőtlenítés következett, majd gumikesztyűt húztam, amit kívülről újfent alkohollal fertőtlenítettem. A fényképezőgépet és a tartozékait ugyancsak fertőtlenítették. És persze, ha valamiért ki kellett mennem, kezdődött elölről az egész.
Kívülálló szemlélőként felmerül, hogyan lehetett a csirkéket rávenni, hogy modellt álljanak?
SzD: Ez valóban jelentett némi nehézséget, a csirkék nem ácsorogtak egy helyben hosszú percekig. Persze tipikus, hogy majdnem az utolsó fotózási napon jöttem rá, hogy ha megfogom a csőrüket, annyira meglepődnek, hogy néhány másodpercre lefagynak. Így lett egy pillanatom beállítani a képet, és exponálni, és ez nagy segítséget jelentett az utolsó portrék készítésekor.
Ezek után hogy lehetsz biztos abban, hogy minden képen más csirke van?
SzD: Az apró tulajdonságjegyek megkülönböztetésében gyorsan lehet fejlődni, hasonlóan ahhoz, mint mondjuk a zenetanulás során az egyes hangok, félhangok elkülönítésében. Minden csirkének más formájú és méretű a taraja, a kiálló tüskék száma is lehet különböző, más a tollazatuk mintája, a szemük színének eltérő a tónusa. Akárcsak az emberekének.
