A portói Serralves Museum of Contemporary Art az 1999-es megnyitása óta eltelt szűk két évtizedben Portugália legnépszerűbb – évi 300 ezer látogatót fogadó – múzeumává nőtte ki magát, s jelentősége ma már messze túlmutat az ország határain. Az elmúlt hónapokban mégsem a szakmai sikerek álltak a sajtó múzeum iránti felfokozott érdeklődésének középpontjában, hanem előbb, augusztusban egy szerencsétlen baleset – egy látogató beleesett az Anish Kapoor installációjának közepén tátongó lyukba, és kórházba kellett szállítani –, majd pedig az elmúlt napokban a múzeum Képek című Robert Mapplethorpe-kiállítását kísérő botrány.
Az, hogy Mapplethorpe munkái eltérő és esetenként elutasító reakciókat váltanak ki tárlatainak látogatóiból, nem számít újdonságnak – volt már több kiállítása, amit idő előtt bezártak, vagy akár meg sem nyitottak – itt azonban, úgy tűnik, magán a múzeumon belül ütköztek a különböző álláspontok, s ebben az ütközetben João Ribas, a múzeum idén januárban kinevezett igazgatója maradt alul. Ribas neve nem cseng ismeretlenül a szakmában; 2014 óta ugyanitt dolgozott igazgatóhelyettesként és főkurátorként, azt megelőzően pedig a Massachusetts Institute of Technology (MIT) List Visual Art Centerének és a New York-i Drawing Centernek volt a kurátora. Tavaly az Uráli Kortárs Biennálét kurátorként ő jegyezte, írásai rendszeresen jelennek meg olyan jelentős szakmai lapokban mint az Artforum vagy az Art in America.
Ribas kurálta Mapplethorpe kiállítását is, melynek megnyitója után egy nappal lemondott tisztségéről, mondván, „a történtek után képtelen tovább vezetni a múzeumot”. Hogy mik is ezek a „történtek”, arról még nem egészen tiszta a kép, mert az érintettek nyilatkozatai nem mentesek az ellentmondásoktól. Annyi bizonyos, hogy a tárlaton eredetileg a művész 179 fotója szerepelt volna, végül azonban csak 159 került a falakra. A nyilatkozatok alapján egyelőre nehéz eldönteni, hogy maga az igazgató-kurátor vagy a múzeum őt is felügyelő elnöksége döntött 20 mű „száműzéséről”, melyek többnyire vélhetően Mapplethorpe-nak a 70-es években született szadomazochista jeleneteket rögzítő X-portfóliójából kerültek ki.
Ez a sorozat többször esett már a cenzúra áldozatául, illetve került – nemegyszer politikai – viták középpontjába. 1989-ben, néhány hónappal a művész halála után a washingtoni Corcoran Gallery of Art mondott le röviddel a tervezett megnyitó előtt a bemutatásukról, attól tartva, hogy a konzervatív politikai erők bosszúból megfúrják a projektjeikhez a Nemzeti Kulturális Alapból (NEA) megítélt támogatást. (Ez az alap tüske a jelenlegi amerikai elnök, Donald Trump szemében is, aki már többször próbálta elérni megszüntetését, vagy legalábbis költségvetésének megnyirbálását.) 1990-ben a műveket a Cincinnati Contemporary Arts Center mutatta be, amiért aztán – később leállított – ügyészségi vizsgálat indult a múzeum és akkori igazgatója ellen, obszcén tartalmú művek bemutatásának vádjával. 2016-ban a teljes sorozat látható volt – a közönséget a bemutatott művek egy részének „szexuálisan túlfűtött tartalmára” előre figyelmeztető feliratokkal – a Los Angeles-i J. Paul Getty Museumban, ezt a show-t nem kísérték tiltakozó akciók.
Úgy tűnik, Ribast a 20 fotó eltiltásánál is jobban zavarta, hogy jó néhány munka bemutatását csak két eldugott teremben engedélyezték, a szexuális tartalomra utaló figyelemfelhívó táblákkal, s e termekbe megtiltották a belépést a 18 év alatti látogatók számára. Ribas ezeket a műveket a kurátori koncepcióhoz igazodva a tárlat egészébe illesztve, más munkákkal kontextusban szerette volna bemutatni. A Mapplethorpe Alapítvány a vitában, úgy tűnik, a múzeum elnökségének oldalára állt. Hangsúlyozták, hogy az alapítvány soha nem szól bele egy intézmény belső vitáiba, nem támaszt követelményeket a tekintetben, hogy mit állítsanak ki és mit ne, hogy korlátozzák-e a nézők bizonyos csoportjainak hozzáférését egyes művekhez vagy se. Ezért ami Portóban történt, az a múzeum saját döntése alapján történt. Az alapítvány nyilatkozata megemlíti azt is, hogy a „száműzött” munkák ismereteik szerint a tárlat installálása során kerültek ki az anyagból, pl. a kiállítási design szempontjai szerint, vagy ismétlődések elkerülése végett. A nyilatkozat egyúttal „drámainak” minősíti az igazgató lemondásának időzítését, amivel „elvonja a figyelmet kiállításának magas minőségéről és a művész fontosságáról”.
Másképp látja ugyanezt a globális művészeti színtérnek az a mintegy 400 szereplője, aki nyílt levélben fordult a múzeum elnökségéhez. Sajnálkozásuknak adnak hangot az intézmény cenzúraként értékelt döntése miatt. A levél szerint a pornográfiát tiltó törvényre való hivatkozás nem állja meg a helyét, mert ilyen alapon a nyugati művészet történetének számos kanonikus munkáját is le kéne akasztani a falakról vagy korhatárhoz kéne kötni megtekintésüket, s e munkák korábban nem okoztak gondot a múzeum számára. A nyílt levél aláírói között olyan ismert neveket találunk mint Tania Bruguera, Barbara Hammer, Lynn Hershman Leeson, Carlos Motta és Wolfgang Tillmans képzőművészek, Stuart Comer, a New York-i MoMA és Ann Gallagher, a londoni Tate kurátora.
Nyilvánvalóan hozzájuk hasonlóan ítéli meg a helyzetet Luiz Augusto Teixeira de Freitas ismert portugál ügyvéd és műgyűjtő, a kortárs portugál szcéna egyik legfontosabb támogatója is, aki bejelentette, hogy a történtek miatt visszavonja a múzeumból az ott letétbe helyezett jelentős, 700 tételt számláló grafikai gyűjteményét.
A kölcsönös vádaskodások bizonyára még folytatódnak egy darabig, de annyi máris bizonyos, hogy ennek az ügynek csak vesztesei lehetnek.