Kader Attia: Continuum of Repair: The Light of Jacob’s Ladder, Whitechapel Gallery, London, november 23-ig.
Az erőteljes és gyakran felkavaró párosításairól, a régi könyvek és archívumok iránti rajongásáról, valamint visszatérő installálási módszereiről könnyen felismerhető francia-algériai művész, Kader Attia (1970) munkáit az utóbbi években gyakran láthattuk olyan fontos helyeken, mint a dOCUMENTA (13), a berlini KW Institute of Contemporary Art, vagy jelenleg a londoni Whitechapel Gallery. A művész kettős identitásából is következik, hogy a kultúrák közötti kapcsolódási pontokat keresi: hasonlóságokat és eltéréseket vizsgál, különböző nézőpontok ütköztetését idézi elő, leginkább a „nyugat” kelet felé vetett tekintetéből indul ki. Ez természetesen összekapcsolódik a posztkolonializmus gondolatkörével, hogyan vélekedünk a Másikról, milyen pozíciókból formálódik meg ez a tekintet, milyenek az erre érkező reakciók, illetve hogy van-e mindennek továbbra is a jelenre nézve aktualitása? Attia újraalkotott konstrukciókon és kifordított szimbólumokon keresztül hozza közelebb (és teszi érthetővé, láthatóvá) a gyarmatosítás korszakának és következményeinek képi világát és mutat rá, hogy ezek a kérdések máshogy, de ugyanúgy érvényesek napjainkban is.
Fotó: Whitechapel Gallery
Kader Attia szisztematikusan gondolkozik; munkái egy komplex sorozat különböző részeiként is felfoghatók – „variációk egy témára”. Ezért is lehet, hogyha egyszer láttuk egy installációját, a visszatérő elemek és motívumok következtében az összes többit felismerjük. Ilyen a raktárakból, archívumokból vagy természettudományi múzeumokból ismert polcrendszer, amely az utóbbi pár évben munkáinak alapját képezi. Ezekre a szigorú, szürke, monumentális rácsszerkezetekre kerülnek fel azok a főleg antikváriumból vagy olcsó könyvpiacról beszerzett könyvek, régi újságok, metszetek és rajzok, amelyek a körüljárandó témának egyszerre alkotják a központi magját, és egyben annak átfogó hátterét is. Lehetnek ezek a világtörténelemmel és a gyarmatosítással foglalkozó szakkönyvek, antropológiai témájú művek vagy, ahogy a most is látható londoni kiállításon, reáltudományokra történő utalásokkal is – csillagászat, matematika, fizika – kiegészülhet a gyűjtemény. Az installációk tehát egy sajátos módon rendezett, „privát” könyvtárat, archívumot teremtenek, amelyben a könyvek az ismeretszerzés hatalmát, azaz a másikról való tudásunk mechanikáját hozzák felszínre. Egy könyvtár létrehozásának kérdése kapcsán olyan gondolatok merülhetnek fel, mint hogy ki az, aki ezt a tudást rendszerezi, csoportosítja, kategorizálja? Foucault óta tudjuk, hogy a tudás hatalom, és nem véletlenszerű ki az, aki konstruálja, alakítja ezt a tudást. Az is sokatmondó, hogy ezeket a könyveket a néző – legalábbis a londoni kiállításon – nem lapozhatja fel, pusztán a borítók sokféleségében gyönyörködhet, amelynek következtében a háromdimenziós könyvek (tárgyak) képpé alakulnak, érdekes kettősséget eredményezve. A látogató tehát nem lehet aktív részese ennek a konstrukciónak, pusztán külső szemlélője a felhalmozásnak – bár már a könyvek mennyisége is lenyűgöző.
Fotó: Whitechapel Gallery
Attia installációiban lévő elemek több, kisebb műként is értelmezhetők és kifejezetten fontossá válik az is, hogy olyan érzésünk támad, mintha mindig egy végtelenül hosszan alakuló munka különböző fázisait látnánk. Vagy másképp fogalmazva: a mű mindig folyamatban, elkészülőben van, sose válik lezárt egységgé. Ezt támasztják alá a címek (Repair.5 Acts, Continuum of Repair: The Light of Jacob’s Ladder stb) és a folyamatosan más alakban, de mindig visszatérő motívumok is. Ilyenek azok a büsztök, amelyek a könyvek, folyóiratok mellett több installációban is felbukkannak. Előzményük az a kifejezetten felkavaró vetítés, amely a legutóbbi dOCUMENTÁn is látható volt. A művész egymás mellé helyezte az első világháborúban az új robbanószerkezetek következtében megsérült katonák – kiknek gyakran a felismerhetetlenségig eltorzult az arcuk – plasztikai sebészeti műtétek után készült fotóportréit, a különféle restaurált afrikai maszkokkal és szobrokkal, amelyeken a varrások, a hegek, a „javítások” teljesen más kontextusban jelennek meg. A direkt párosítás nemcsak zavarba ejtő, külsődleges analógiát hozott felszínre (további párhuzam: a korszak kezdetleges plasztikai sebészete és a szobrok rendbehozásának módja), hanem a testről való gondolkodásunkban való eltéréseket is megmutatta, illetve a fiziognómia érvrendszerét is eszünkbe juttatva, a külső jegyek alapján való ítélkezésre hívta fel a figyelmet. Az afrikai törzsek testkultusza, az ékszerek (testékszerek), a maszkok mind idegenek voltak a nyugati embernek, aki ezekben önkéntelenül hibát látott, keresett – az arcok egymás mellé helyezése is ezt a nyugati pozíciót kritizálja, amely gyakorlatilag egy kalap alá veszi a háborúban megsérült emberek testi deformációit egy más kultúra hagyományával vagy eltérő szépségideáljával. Így kerül egymás mellé a „javítás” kétféle, kulturális és biológiai folyamata.
Részlet a Kader-kiállításból a dOCUMENTA (13)-ról
A megszokottól eltérő anyaghasználat a fotók szoborrá transzformálásában a már ismert diszkrepanciát idézi elő – míg a klasszikus márványt a fehér emberhez társítjuk, a fát pedig a törzsi művészethez, addig Attia büsztjein éppen ellenkezőleg jelennek meg, felülírva a korábbi, rögzült pozíciókat. Ez azonban nem minden, hiszen láttuk-e valaha a megsérült katonák arcát márványból kifaragva? A szobrok és az emlékművek mindig erejük teljében, férfiasan ábrázolják a katonákat, hadvezéreket – a teljesen deformált arcú férfiak márványba faragása azt juttatja eszünkbe, hogy akik valóban részt vettek a háborúban és ennek fizikai jegyeit is magukon viselik, ezek után már nem lehettek szerves részei a társadalomnak (mert nem voltak „szépek” a szó klasszikus értelmében). Izgalmas adalék lehet az is, hogy Attia szenegáli és carrarai szobrászokat kért meg arra, hogy készítsék el ezeket a szobrokat.
dOCUMENTA (13), fotó: Gadó Flóra
Ezen a ponton ismét megjelenik a repair – a javítás fogalma, amely a gyarmatosítók számára egyfajta kulcsfogalommá is válhatott, olyan törekvéssé, amelyen nem tudtak kívül helyezkedni. A gyarmatosítottak „jobbá tétele”, javítása, felzárkóztatása, a saját magunkhoz való hasonlóság elérése (a hódítok azon szándéka, hogy saját magukhoz hasonlóvá formálják át a bennszülötteket), a javításnak mind a negatív konnotációit juttatják az eszünkbe. Azonban Attia a javítást nem pusztán ebben látja – ahogy a londoni kiállítás katalógusában megjelent interjúban is kifejti – számára a történelem és a múlt is mindig ebben a köztes fázisban érhető tetten, a javítás olyan állapotként jelenik meg, amelynek mindannyian részesei vagyunk. Ez azonban nem a tökéletességre való törekvés, hanem éppen ellenkezőleg – annak felismerése, hogy átmeneti, hibrid állapotunk sosem juthat el ehhez a nyugvóponthoz, hiszen ilyen nem is létezik. Paradox módon éppen a javítás aktusa lehet az, amely pozitív értelemben mégis előre hajthat minket.
Fotó: Whitechapel Gallery
A londoni kiállítás, amely a Continuum of Repair: The Light of Jacob’s Ladder címet viseli, egy újabb állomást jelöl a művész pályáján. A Whitechapel Gallery egykori könyvtárában megrendezett kiállításon magára a térre is reflektál a már ismerős könyvekkel teli polcrendszer. Az installáción kívül megjelenő, előbb említett büsztök, amelyek most toldozott-foldozott keleti tekercsek mellett jelennek meg, ismét felvillantják a javítás motívumát. Azonban felmerül a kérdés, hogyan kapcsolódik az eddig felvázoltakhoz a címben is hangsúlyt kapó bibliai történet, Jákob lajtorjája? A „raktár”-on belül egy lépcsős vitrin látható, benne különböző ábrázolások Jákob álmáról, több biblia kötet és teológiai témájú szövegek, valamint csillagászati kellékek és térképek, a fizika törvényeit taglaló szakkönyvek, mikroszkópok és teleszkópok. Már a berlini kiállításon is szembetűnő volt a törött tükrök használata, amelyek hol önmagukban, hol a művekre applikálva jelentek meg, minden esetben szembesítve a befogadót önnön képmásával a művek szemlélése közben. A tükör ezúttal is megjelenik: Jákob létrája egy egyszerű „trükk” révén tárul fel. A vitrin tetején és a mennyezeten is egy nagyméretű tükörlap van, és az alsó lapra fektetett neoncső végtelen ismétlődésén és tükröződésén keresztül egy absztrakt, dan flavini-i lépcső formálódik és idéződik fel általa a bibliai történetet. A megsokszorozódott könyvtár, a végtelenbe futó világító „lépcsővel” lenyűgöző hatást kelt; a vitrin lépcsőjén állva, miközben felfelé nézünk, az az érzésünk, mintha egy hatalmas távcső talapzatán állnánk, és az égbe kémlelnénk. Az installáció ezáltal egyszerre idézheti fel a borges-i bábeli könyvtárat és a 80-as évek minimalistáinak munkáit, ismét az ütköztetés és a disszonancia logikájára építve. Itt újra a tudás megszerzésének lehetősége illetve az irracionális és a nem tudható között alakul ki feszültség – mi az a szegmens, ami már nem magyarázható tudományosan, amire nem találhatunk bizonyítékot? Maga az álom is ilyen, (Jákob álma) egyszerre tartalmazza napjaink lenyomatát és egészül ki szürreális elemekkel. A műhöz szorosan kapcsolódik a francia Nobel-díjas kvantumfizikus, Serge Haroche fotonokkal való kísérlete, amelynek lényege, hogy a kísérletben használt két konkáv tükörlap között végül „eltűnik” az adott, ugráló részecske. A már említett interjúban Attia a tudósra mint egyfajta inspirációs forrásra utal, azt hangsúlyozva, hogy a fizikust éppen ez érdekelte: létezik ez a megmagyarázhatatlan, nem látható „valami”, amire a tudomány sem tud egyértelmű választ adni. Éppen ezért a mű azt sugallja, hogy ez a két látszólag teljesen eltérő világ, a tudomány és a vallás valójában mégsem egymás ellentétei, hanem inkább a másikat feltételezik és kiegészítik és amelyek nem létezhetnek egymás nélkül. Jákob végtelenbe futó lajtorjája, amely szimbolikusan az eget és a földet köti össze, itt azt a címben megjelenő kontinuitást jelölheti, amely összekapcsolja a csillagászatot és a fizikát a teológiával (azaz a tudományt a vallással), azt a szakaszt ahol a két terület összeérhet. Kader Attia új, londoni installációja provokatívan kérdez rá a tudásunk határaira és érvel a megmagyarázhatatlan örökös jelenléte mellett.
A kiállítás 2014.november 23-ig látható a londoni Whitechapel Gallery-ben.
Fotó: Whitechapel Gallery
A nyitókép forrása: https://www.whitechapelgallery.org/exhibitions/kader-attia/
A cikk lejjebb folytatódik.