Kuzma Eszter Júlia: We let the paradise betrayed, Három Hét Galéria, 2022.01.06-01.20
Belépve a Három Hét Galéria terébe, az installáció szinte environmentként öleli körbe és zárja magába a nézőket, hiszen a középen fellógatott, mintás plexilapok mellett szintén az alkotás részévé váltak a galéria befestett falai is. Az immerzív térélményt a belépés, valamint a távozás pillanatában két rövid, a földön lévő idézet szakítja meg. Befelé menet: „Az önkép és az önvaló közötti különbség határozza meg a szenvedés mértékét.” Kifelé pedig: „A szenvedés nem szükségszerű.” A falak festése, valamint a középen lógó lapok egy fatörzs mintázatát jelenítik meg, ebből adódóan a mű központi vezérmotívumai a fa, az erdőség, az Édenkert és azon belül is a Tudás fájának természeti metaforája.
Az installáció egyik legfontosabb „eleme” véleményem szerint a középen felfüggesztett fatörzs-töredékek körbejárhatósága. Ezáltal megjelenik a kör, a körkörösség és az állandóan mozgásban-lét motívuma. A nézők amint belépnek a terembe, szembe találják magukat az öt lelógatott plexilappal. A különböző színű és mintázatú fatörzsek kissé imbolyognak, fedik egymást, valamint a mögöttük lévő világot. Amikor szemben állunk velük, szinte lehetetlen keresztüllátni a lapokon, a fatörzsek mögötti területre. Csakis töredékesen, fragmentálisan vagyunk képesek átnézni a „túloldalra”. A befogadó mozgásával a látvány, a fedés és kitakarás mértéke és iránya is folyamatosan változik. A fatörzsek mint különböző tektonikus rétegek fedik a mögöttük rejtőzködő valóságot.
Ebben az esetben a Tudás fája Logoszként, az elválasztó, elkülönítő, atomizáló, intellektuális értelem emblémájaként van jelen az alkotásban. Az ember öntudatra ébredésének „bűnös” pillanata, a nyelv megjelenése volt az a pont, ahol ez, a különböző mintázatú lapok által szimbolizált gondolati és fogalmi rétegződés, mondhatni torzulás, megkezdődött. Ahol a valóság és annak fogalmi képei szétváltak és elkülönböződtek egymástól. A nyelv elválasztja a fogalmakat és a valóságos dolgokat, a jelölőt és a jelöltet. A fogalmi gondolkodás megjelenésével az ember elvesztette a közvetlen, tiszta valóságtapasztalás képességét. A tudásunk végtelenül elaprózódott, egészlegessége megtört, a különböző fogalmi jelentésrétegek, akár a fák évgyűrűi, zárják magukba a tiszta valóságot és igazságot. A különböző misztikus tanítások mind erről az illúzióról, a valóságot eltakaró fátyolról beszélnek és ennek az elhomályosító, elkülönítő rétegzettségnek a meghaladására szólítanak fel. Értelmi képességeinkkel sosem leszünk képesek átfogni a valóság és létünk teljes egészét. Erre csakis a közvetlen, egocentrikus tudatot meghaladó, ürességre törekvő valóságtapasztalás lehet képes.
A résztvevő látogatók kissé öntudatlanul, céltalanul bolyonganak körbe-körbe és keresik a különböző rétegeken való áttekintés, tehát a világ értelmezésének, a valóság totális megragadásának a lehetőségét. Épp ahogy a szamszára, vagyis a buddhista létforgatag alanyai keresik a kilépési pontokat ebből a frusztrálóan ciklikus, szenvedéssel teli létezésből. A kör megbontására, a tiszta „látás” és tapasztalás élményére egyetlen pillanat adódik, és ha eléggé odafigyel az ember, akkor megtapasztalhatja eme izgalmas pillanatot. Egy ponton ugyanis átláthatunk a rétegek között és megpillanthatjuk a túloldalon lévő valóságot, amikor is nem szemben, hanem oldalról, merőlegesen tekintünk át a lapok között. Amint az ember megtapasztalja a mögöttes valóságot, arról azonnal kiderül, hogy ugyanaz a valóság, amiben ő maga is van. Ez a zen buddhizmusban a szatori jelensége, vagyis a megvilágosodás élménye. Egyetlen megvilágosodott pontból a befogadó képes átlátni a fogalmi zűrzavaron, a negatív előítéletek, a múltbeli történések, a regresszív mintázatok, a rossz beidegződések, a jövőre vonatkozó elvárások sűrű, kusza rétegein és szembesülhet a tiszta valósággal. Azzal, hogy a Paradicsom, a Mennyország nem valami elvont, tapasztalaton túli terület, hanem éppen a mindennapi valóságban-benne-lét, amelyet nem szennyez be a fogalmi redukció és a tudat (Ego) diszpozicionáltsága. A tiszta tapasztalat az, amikor a tudatunkat elcsendesítve, képesek vagyunk merőlegest állítani a fogalmi világ felfeslő, állandóan széthulló, töredékes rétegeire, eképpen visszatérve az egységbe és a nyugalomba. Abba az állapotba, amikor nem törekszünk a külvilág erőszakos uralására, ahogy ez nyugati civilizációnkban olyan gyakorta megvalósul, hanem úgy tapasztaljuk meg a dolgokat, ahogy azok adva vannak. Nincs külön megfigyelő és megfigyelt, gondoló és gondolt, tapasztaló és tapasztalt. Csakis a valóság van, amely önmagát tapasztalja különböző perspektívákból. Habár ezek a perspektívák állandóan változnak, néha egy-egy pillanatra felvillanhat a különös, de egyben roppant megnyugtató konstelláció, amikor felsejlik az illúzió mögötti valóság, melyet akár az igazság feltárulkozásaként is felfoghatunk.
Ahogy azt a legtöbb keleti vallás vagy gondolati rendszer előirányozza: az ember számára a szenvedéstől való megszabadulás módszere lehet, ha a fogalmi-gondolati világát, a projekciók, az értelmi struktúrák szemfényvesztő kiúttalanságát felváltja a valóság tiszta elfogadásával és tapasztalatával, vagy legalábbis megpróbál minél jobban közelíteni ehhez az állapothoz. De azt is mondhatjuk, hogy nem is annyira állapotról van itt szó, mint inkább magáról az útról, a Tao ösvényéről. Minden döntésünkkel válaszút előtt állunk: folytatjuk tudatunk hamis kísérteteinek a körkörös követését, vagy felismerjük azt, hogy a valóságot mindezidáig összetévesztettük a valóságról alkotott képünkkel. A valóság nem egyenlő azzal, amit valóságnak gondolunk, vagy amit a valóságról gondolunk. Éppen úgy, ahogy Énünknek is csak egy töredékes része az, amit mi annak gondolunk, mégis hajlamosak vagyunk erről elfeledkezni. A szenvedés ebből az elkülönböződő interferenciából adódik. Az ember gyakran arra vágyik, hogy a valóság saját elvárásai és kívánalmai szerinti formát öltsön. A közvetlen tapasztalat azonban folyton folyvást kisiklatja ezt az elvárást. A szenvedés azonban csökkenthető, sőt akár meg is szűntethető, amint megpróbáljuk a valóságot és az arról alkotott képünket újra feloldani egymásban, ezzel állítva merőlegest a szenvedéssel teli, hamis illúzióvilág átláthatatlan rétegződéseire. A valóság azonban nem csak egy fából és annak évgyűrűiből áll. A világunk illúziók sűrű erdeje és mi csak annyit tehetünk, hogy törekszünk átlátni a megszámlálhatatlan fatörzs sötét, bár olykor tisztásokkal tarkított rengetegén.
Kuzma térinstallációja a befogadók aktív, dinamizáló bevonásával a Tudás fájának transzkulturális motívumán keresztül késztet nem csak elméleti-intellektuális töprengésre, hanem konkrét tapasztalati élmények átélésére is. A középen lógó festett fatörzsrétegek, vagyis a valóságot elrejtő tudás- és jelentéssíkok körül kavargó, azokat megfejteni vágyó nézők szimbolikusan átélhetik a buddhista létforgatag nyughatatlan körforgását. Ez a spirituális út azonban nem csak a valóság természetéről szól, hiszen átlátva a rétegek között önmagunkkal is szembesülhetünk, így lesz a lét megértése egyben önmagunk megértése is. Ahhoz, hogy visszataláljunk a valósághoz, előbb önmagunkhoz kell visszatalálnunk. Az önmagunkhoz való visszatérés feltétele, paradox módon azonban a valósághoz való visszatérés, mivel a kettő nem választható külön egymástól. A kiállított installáció izgalmas módon és érdekes technikai megoldásokkal, az ember, a természet, a valóság és a tudat közötti harmonikus egység visszaállítására irányuló, lehetséges emberi törekvésünket kelti életre.
