A melankolikus látása

Gerhes Gábor, ATLAS, Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár, 2022.01.21-04.27

Gerhes Gábor január 20-án nyílt ATLAS című kiállításának központjában az Atlasz, mint műfaj és egyben a tudományos megismerés problémája, valamint annak jelenkori kihívásai állnak. Az Atlaszok ugyanis a mai formájuktól eltérően, amik csupán halovány emlékei ezeknek, nem csupán a Föld topográfiai jellegzetességének az összességét tárolták, hanem jóval szélesebb spektrumát fedték le a megismerhető világról szóló lehetséges ábrázolásoknak. Korunk tudásának képe gyökeres átalakuláson megy keresztül, hiszen míg a modernitásról még lehetséges volt azt állítani, hogy a perspektíva a szimbolikus formája határozza meg a kor szemléletét, addig a mára felduzzadt ismeretek lehetetlenné teszik, hogy tiszta és rendezett átlátásra törekedjünk a világ megismerésében. Pontok semleges hálózata maradt csupán, amelyek között végtelen számú bejárási útvonal lehetséges. Gerhes kiállítása reflektálni kívánja nemcsak a tudás és a tudománynak fentebb taglalt helyzetét, hanem egyúttal azt az ember- és természetképet is, amely alapvetően határozza meg mindennapjainkat, és azt ahogy a világot észleljük.

Az ATLAS nagyszabású vállalást tesz, látszólag Héraklészként kész átvenni vállára ama bizonyos képzeletbeli gömböt, amit korábban csupán Atlasz, a héroszokon és embereken túlmutató lény volt képes megtartani ormótlan vállain. A vállalás azonban csak látszólagos, hősünk tisztában van erejével és látja, amit az istenek vaksága eltakar. Nincs test, ami elhordhatná ezt a pokoli súlyt. Héraklész alakját az idő a felismerhetetlenségig torzította, már nem képes megidézni a régi korok héroszát, akinek alkotói triumphusát egykor kutakon és más köztéri alkotásokon hirdették. A szobor felszínéről lekoptak hősi mivoltának nyomai, egy amorf, titokzatos alakká lett, egy emlékművé, egy melankolikus tárggyá. Ezzel a képpel találkozunk a kiállítótérbe lépve, ahol puha sötétségbe ölelt Héraklész figura fogadja a nézőt. Az alkotás a maga deformált, romszerű megjelenésével, akár egy relikvia, tökéletes nyitánya a kiállításnak.

A templom főhajójába belépve az üres tér közepén egy monumentális absztrakt formával találkozik a néző. Mintha ismerős volna, de fekete alakja ugyanolyan enigmaként áll az ódon, vakolatlan templomfalak lábánál, ahogy Albrecht Dürer Melankólia I metszetének különös térbeli alakzata is, a kép hátterében megidézve az időn kívüliséget. A Paradigma Ariadné építészeivel közös együttműködésében megvalósult alkotáshoz szolgáló inspiráció egy sajátos építészeti forma, egy idealizált emlékmű, Étienne-Louis Boullée Isaac Newton számára készített üres síremléke. Ez a kenotáfium, mely gömb formájával és hatalmas méreteivel egyúttal magának a világnak leképezése is kívánt lenni. Emellett jelentős inspirációs szerepet játszik az olasz építész Aldo Rossi alkotása is, a Santo Cataldo temetőben található csonttár épülete. (Az olasz építész egyúttal köthető Boullée kultuszához is, hiszen az Architecture, essai sur l’art című könyvét ő fordította olaszra.) Ebben az esetben a kripta képe megidézi a könyvtár architektúráját, a tudás felhalmozásának és terjesztésének építészeti formáját is. Az épület letisztult formavilága egyaránt megidézheti a nézőben a síremlék építészet modern formáit, mint a kor formatervezésének jellegzetességeit. A fekete installáció erős kontrasztot képez az azt körbeölelő romos épület monumentalitásával. Az építmény belsejében pedig tömött polcokban állnak az Atlaszok.

A kiállítás centrumát egy sajátos művészeti könyv, az ATLAS képezi, ami egyszerre valósítja meg a felvilágosodás kori atlaszok és enciklopédiák tudományos formai világát, és egyben ennek a dekonstrukciója is, amely a szerteágazó ismereteknek az egybe foghatatlanságát szimbolizálja. Mindemellett megidézi, akár csupán a neve által is, a művészettörténet-kutatás sajátos formáit, Aby Warburg Mnémoszüné-atlaszát is, melyben a modern művészettörténet egyik alapító atyja hasonló módon igyekszik felfejteni a képi gondolkodásunk időben kibontakozó topográfiáját. Gerhes ATLAS-a sem tesz másként. A műtermi körülmények között készült képek a tudományos képalkotás elemeit idézik, de egyúttal a művészeti ábrázolások széles tárát is, amelyekben mind saját tekintetünkre ismerhetünk rá. Erre tökéletes példa a kötet a könyv Cosmography/ Kozmográfia fejezete, melyben egyetlen oldalon sem találkozhatunk azokkal a képekkel, amik a tudomány számára hiteles forrásként számíthatnak. Az itt megjelenő képek mind fiktív reprezentálása annak, ami számunkra kozmoszként jelenik meg. Ezáltal a rugalmas keret által azoknak a művészi eszközöknek is bővül a köre, mellyel az alkotó operálhat. A digitális képalkotás formáitól egészen a legegyszerűbb analóg módszerekig terjed az a skála, amelyen egy-egy adott fogalom vagy tárgykör leképeződései megjelenhetnek. Ezek a témák aztán szubjektív módon kiválasztott fejezetekben, ha tetszik esetlegesen következnek egymásra, így teremtve meg egy nyitott teret, amelyben a néző saját asszociatív következtetései alapján juthat el egyik pontból a másikba. Nem egy zárt narratívát kínál fel tehát, bár a kötet maga mintha mégis le próbálná képezni a kozmosz történetének egy sajátos változatát, amelyben az Ősrobbanás tudományos elmélete és preszókratikus gondolkodók teóriái termékenyen megférnek egymással. A kötet a sötétség képi ábrázolásának problémájával nyit, majd a létezők folytonos kiáradásával és összetételük bonyolódásával eljut olyan absztrakt fogalmakig, mint a halál vagy az emlékezés, ezáltal is egy nagyívű történetet tárva elénk.

Az ál- és valódi természettudományos ábrázolási formák mellett klasszikusabb művészettörténeti témák, így például az ember mibenlétének és ábrázolhatóságának kérdései is megjelennek ebben a könyvben. Bár nem kapnak kiemelt szerepet a könyv egészében, mégis több fejezet is foglalkozik az antropocén világ, vagyis az emberi tevékenység által formált geológiai korszak témáival. Ezekben szintén a korábbi formák ironikus kiforgatása, átértelmezése jelenik meg. Láthatunk hagyományosabbnak mondható portrékat is, melyek olykor heroizáló történeti előképeket idéznek meg. Emellett megjelennek absztrakcióba hajló, durván dekonstruált, szétdarabolt, majd újra összerakott groteszk testek is, melyek gyakran magát az alkotót ábrázolják. Ilyen például a korábban már említett Herkules szobrot imitáló portrépáros. Mindezekkel együtt durván átalakított festmények és rézmetszetek képei is előfordulnak, ilyen az a szintén Herkulest és az ő hőstetteit ábrázoló metszetpárosnak a reprodukciója is. Ezeken, reflektálva a pátoszformulák jelenségére is, csupán a feszes mozdulatba csavarodó testet hagyta meg az alkotó, de csak mint a cselekmény kiüresedett jelét. Ezzel együtt pedig eltűntette az arcot és a történés amúgy szerves részét képező egyéb tényezőket is. Puszta mozgást faragott az alkotásokból. Ugyanez a dehumanizáló mozzanat jelenik meg más, általa készített portrékon is, ahol csupán egy mezítelen test tétova, negatív lenyomata jelenik meg, az előbbiekkel ellentétben azonban immáron minden historikus heroizálástól megfosztva.

Ez a tárlat, a hagyományosabb képzőművészeti kiállításokhoz képest, más befogadói hozzáállást kíván. Ebben az esetben ugyanis a néző nem egy passzív pozícióban van, hanem kénytelen megteremtenie egy saját narratívát azokból a széttartó benyomásokból, amiket az ATLAS tartalmaz. Képei provokatívan hatnak a képzelet olykor nehézkes mozgására, ha tetszik serkenteni kívánja azt, hogy merev ragaszkodásaitól és megszokott hierarchikus formáitól mentesülten jóval szabadabb értelmezési játékba kezdhessen. Erre a folyamatra kívánnak utalni a kötetet bevezető, Peter Handke-tól származó idézetek, melyekben megjelennek a gyermekkor varázslatos terei, amely a valóságtól gyakran gyökeresen eltérnek.

A kiállítás végül egy videóval zárul, melyben maga az alkotó járja végig a kötetben fellelhető képek inspirációját. Itt megjelennek tudományos munkák, így például herbáriumok vagy természetrajzi könyvek mint inspirációs források. Épp így jelennek meg a művész saját korábbi alkotásai is, de szerephez jutnak az őt körülvevő tárgyak is, melyeket lelkesen illeszt az enciklopédiájának nyitott szellemi és érzéki terébe. A videó az összeállítás folyamatával kapcsolatban nem kizárólag a kutatást hangsúlyozza, hanem megjelenik az alkotás személyességének jelentősége is, mely által a képek nemcsak a világ atlaszává, hanem Gerhes belső mentális térképévé is válnak. A filmben a művész megnevezi a gyermekkorából fennmaradt relikviákat is, így például egy műanyagtömbbe zárt cserebogarat. De hosszasan magyarázza azt is, miként veszítik el dicsfényüket szétszerelt díjak, amelyek végül abszurd, értelmezhetetlen tárgyakként végzik a kamera lencséje előtt. Emellett Gerhes művészetének önreflexív vonásait is érdemes hangsúlyozni, így például azt a sajátos munkamódszert, ahogy saját munkásságát és korábbi műveit újabb alkotásokba forgatja vissza. Vagyis Gerhes Gábor nem csupán a világ, a tudomány vagy épp saját életének képeit, de saját életművét is személyes olvasat tárgyává teszi. Számos alkotás felismerhető korábbi kiállításairól, amelyek már szintén „újrahasznosítás” útján kerültek oda. Ilyen például a fekvő Herkules-szobor, vagy a kötetben megtalálható képek (ld. Caelestial Teardrops vagy az Étannt donnés).

Ezáltal az ATLAS kísérlete, bár megidézi az enciklopédiák korának szellemét, mégis a tudás egyetlen fókuszpontba való sűrítésének lehetetlenségét mutatja fel. Kísérlete merőben szubjektív és ironikus marad, felmutatva a szabad játékosság örömét és a képzelet világának kimeríthetetlen határtalanságát.