Having no common past, let’s have a commonfuture
2021.10.20 – 11.04.
FKSE Stúdió Galéria
Kiállítók: Győri Blanka, Kopacz Kund, Pacsika Rudolf, Petrányi Luca, Szemző Zsófia
Kurátor: Zsoldos Anna
Csütörtökön zárul a Having no common past, let’s have a common future című kiállítás az FKSE kiállítóterében. A kurátor, Zsoldos Anna, öt művész (Győri Blanka, Szemző Zsófia, Pacsika Rudolf, Kopacz Kund, Petrányi Luca), összesen tíz munkáját fogta össze. A tárlat címét Győri Blanka azonos című festménye (2021) adta, és ez a címsor (“Nincs közös múltunk, legyen közös jövőnk”) vált tulajdonképpen az itt megvalósult kurátori rendezőelvvé is, az öt résztvevő művész erre a tételmondatra válaszolt munkáival.
Hogy pontosan mit is takar a mondat, nem egészen egyértelmű. A kiállítás bemutatkozó szövege, a brosúra kurátori szövege (Zsoldos Anna) és az elhangzott megnyitóbeszéd (Tillmann Ármin) alapján a “Nincs közös múltunk, legyen közös jövőnk” saját értelmezésem szerint a következő jelentések, kérdések mentén fejthető föl:
- az individualista társadalomban nincs közös múlt, csak egyéni narratívák léteznek
- a jövőről szóló gondolkodás valójában a jelenidőről szól (a jelenből, a jelen elől való kitérésről és a felejtésről)
- kérdéses, hogy lehetséges-e új dolgok létrehozása, vagy pedig minden a régiből építkezik.
A kiállított alkotások és címben implikált gondolatok között nem feltétlenül lineáris az összefüggés, és ennek kettős következménye van: a kiállítás nem válik didaktikussá, de egy adott mű kapcsolódása a koncepcióhoz nem mindig könnyen dekódolható.
Győri Blanka Having no common past, let’s have a common future (2021) című festménye tragikomikus: a vidám, digitális plakátszerű olajkép jelmondatával közös cselekvésre buzdít, miközben a vörösen izzó földrészek már egy tragikus disztópia megvalósulásának tűnnek.
Hasonlóképpen üde, egyben gyermeki kivitelezésű Pacsika Rudolf Vígasz-protézisek – styropolváltozatok (2021) című munkája, mely a művész volt mestere, az üvegelemekkel dolgozó Dan Graham előtt tiszteleg. Az installáció némileg az összecsapottság érzetét kelti: az összeborított üveglapok felületére celluxszal ragasztott styropor-figurák – melyek egyszer már szerepeltek Pacsika Citokin Vihar című kiállításán (Horizont Galéria, 2020) – néhol már a megnyitó alatt elengedtek. Az installációtól való távolságtartást biztosító ragasztószalag pedig már az első látogatók megjelenésékor felkunkorodott.
A kivitelezés efemer jellege, és az installálás formája jobban érthető és igazolható Pacsika A felelősség határa (2021) című munkájánál. A mű annak a 2015-ös tragédiának állít emléket, amikor 71 menekültet találtak holtan, egy kamionba zsúfolódva az osztrák-magyar határ közelében. Az installáció a furgon makettjéből, valamint egy videón futó jelenetből áll, melyben a járművet közös erővel kifordítják ki a résztvevők. A performansz, a kifordítás gesztusa, a kollektív felelősségvállalás elmaradására hívja fel a figyelmet. A fellógatott makett szélvédő-takaróból készült, összegyűrődő oldalai egy, az áldozatok emlékére megvalósítandó tisztességes emlékműért kiáltanak.
Tudatosabb tervezéssel Pacsika Utópia – Papp János Balaton-utópiája (2021) nagyobbat szólhatott volna, ha a festményének méretei lépést tartanának Veszprém volt vezetőjének megalomán elképzeléseivel. Pap János, az eszelős megyei első titkár, a szocializmus idején ugyanis, a világ legnagyobb összefüggő kukorica-ültetvényét szerette volna létrehozni, a Balaton vizének lecsapolásával. A mű a megvalósult disztópiáról készült olajkép, mely felveti a kérdést: miért választott Pacsika a kommunista párttitkár monumentális ötletének ábrázolására egy ilyen kis méretet, vajon megfelelő-e ez a lépték?
Nem találunk ellentmondást a tartalom és az esztétika között Petrányi Luca Doa Kita I-IV. című sorozatánál. A festett, zászlószerű textilek, gyönyörű kézműves munkák megfejthetetlen írásjelein túl, a befogadó előtt rejtve maradó személyes tartalom sejteti magát. A szövegek első pillanatra akár be is csaphatják a nézőt, aki azt gondolhatja, hogy csak számára rejtélyesek ennek az idegen kultúrának a szimbólumai. A művek – melyek elkészítésének technikáját Petrányi Indonéziában tanulta meg – mintha a globális világ kulturális határainak átjárhatóságát kérdőjeleznék meg.
A kelet-európai látogató számára ismerősebb környezetet idéz meg Kopacz Kund A mi kis… (2021) retusált fotósorozata, mely a szocialista múlt örökölt elemeit színezi ki, egy pozitívabb hétköznap-felfogás érdekében. Képein így válik egy szürke, városi galambból egzotikus paradicsommadár (A mi kis paradicsommadarunk) és az élhetetlen, uniformizált panelből design-os, tervezői lakópark (A mi kis Unité d’Habitation-unk). A nyomatokon megvalósult elképzelés ironikus is egyben, hiszen a felületek megbuherálása nyilvánvalóan nem változtat a valóság kondícióin. A fotókon megjelenő színek kicsit erőtlennek tűnnek, mintha a művész nem merne túl hangosan kiáltani a tompa valóságból.
A concept-show, vagyis egy kiemelt téma körüljárására épülő tárlat problematikáját vetik fel Szemző Zsófia munkái ezen a kiállításon. Az itt szereplő legtöbb mű ugyanis vagy erre az alkalomra készült, vagy pedig a kiállítás tematikája szerinti újraértelmezés, Szemző itt résztvevő munkáinál viszont a kapcsolódást kicsit nehezebb megtalálni. Közös halmaz (2020) című grafikája (mely 2020-ban szerepelt a 2B galériában) egy szépen megrajzolt kerek és szimmetrikus világ alapvető emberi szimbólumait mutatja fel. A Kő kövön marad (2014) rövidfilmjében, a visszafelé lejátszott képsorokon a közösen elfogyasztott torta, apró morzsánként lesz újra egésszé, így az, ami a valóságban destrukció, a film megvalósult világában konstrukcióvá válik. Szemző konceptuális munkáit olyan egyedi kérdésfeltevések jellemzik, amelyeket e kiállítás egésze is megérdemelhetett volna.
A megnyitón Tillmann Ármin e mondattal zárta szövegét: “A kiállítást, akár egy derűsebb jövő lehetőséghorizontját, megnyitom!” Vitatkoznék azzal, hogy a kiállítás valóban egy derűsebb jövő ígérete volna, számomra a disztópia az utópiával karöltve lebegett a művekben megjelenő múlt-jelen-jövő horizonton. De bíztatok mindenkit, hogy látogassa meg a kiállítást, és erről egyéni percepciója szerint döntsön. Hiszen a kurátor elsődleges feladata egy olyan narratíva kialakítása, mely megkönnyíti, de nem determinálja a művészek és a befogadó kapcsolódását a kiállításhoz. Egy concept-show során, a művész e narratívát értelmezve alkot, megtisztelve saját művészetét is a legtökéletesebbre való törekvéssel. A befogadó pedig (egy ilyen jellegű non-profit térben mindenképpen), figyelmével és egyéni értelmezésével járul hozzá a létrejött kollaborációhoz. A művészet, mint utópia, így nem a “nem-hely”, hanem a “jó-hely” analógiájává válik.[1]
Nyitókép: Győri Blanka: Having no common past, let’s have a common future. Fotó: Vida Szabolcs
[1] Az utópia kifejezés két görög, az “ou” (nem) és a “toposz” (hely) szavakból alkotott összetétel. Így szó szerinti jelentése “nem-hely”. Az “ou” helyett azonban olvashatunk “eu”-t (jó), mely által a jelentés “jó-hely”-é válik.
