Kétség sem fér hozzá, hogy a kiállítás kurátora, dr. Leticia Ruiz Gómez, a spanyolországi Patrimonio Nacional Királyi Gyűjteményének igazgatója, a készülőben lévő új El Greco-életmű-katalógus szerzője olyan teret rendezett be, amely illeszkedik El Greco rangjához és életművéhez. A terembe belépve szinte letaglóz bennünket az a magasztosság, amelyet az Idősebb Szent Jakab mint zarándok (1597) című kép áraszt, és ez az éteri érzés később sem múlik, végigkövet minket a sétánk alatt. A félhomályos teret szinte kizárólag a festmények világítják be, utat mutatva nekünk a következő állomásig, mígnem visszatérünk a fogadótér fényben úszó falai közé, magunk mögött hagyva El Greco álomvilágát. De milyen is ez a látomásszerű világ?
George Kubler Az idő formulája című könyvében ír a lassan érő, türelmes művészekről, akiknek élete egyetlen probléma körül forog, egész munkásságuk középpontjában az erre való fókuszálás áll. Úgy vélem, El Greco is ebbe a csoportba tartozik, hiszen festményeit végigkövetve megismerhetjük életének átfogó dilemmáját, saját festői nyelvének megtalálását: jellegzetes látásmódjához hozzátartozott krétai származása, a bizánci hagyományokat a sok új inger és tapasztalat hatására sem vetkőzte le magáról. Az ikonfestészet tradícióit azokkal a technikákkal ötvözte, amelyeket utazásai során – Velence, Róma, Madrid – az egyes művészektől sajátított el. Tizianónak köszönheti például a színek impresszionisztikus visszaadását, de Bassano fény-árnyék ellentétekre épülő képei és Paolo Veronese világos, ezüstös festményei is nagy hatással voltak munkásságára. Meg kell említenünk Michelangelót, akitől a forma anaturalizmusát és Tintorettót, akitől az anaturalista színt és kompozíciót vette át. Mindezek mellett a reformáció hatása egy új stílustörténeti korszak kikövezéséhez vezetett, a manierizmushoz, mely stílus legkiemelkedőbb képviselőjeként Max Dvorák El Grecót nevezte meg.
Annak ellenére, hogy Toledo sohasem vált művészeti központtá, az 1570-es években mégis felvirágzott a művészeti élet a városban, ami annak volt köszönhető, hogy az udvari festészet mellett a jezsuita rend megrendelései is szerves részét képezték ennek a korszaknak. El Greco Toledóba való letelepedésekor az addig eltanult technikákból levonta a végső következtetéseket és saját útjára lépve kiemelkedő festővé vált. A művészet történetében azonban csak a XX. században emelték piedesztálra, saját korában, bár elismerték művészi tehetségét, mégis különcnek tartották. Kortársa, a spanyol festő Francisco Pacheco például így nyilatkozott róla: „Ki gondolná, hogy Domenico Greco sokszor nekiállt, hogy újból és újból átdolgozza a festményeit, de a színeket nem keverte össze, külön kezelte csak azért, hogy létrehozza ezeket a vad pacákat, és ezzel bátornak tűnjön? Én mondom, ilyen az, amikor valaki csak azért dolgozik, hogy koldusbotra jusson.”
A Krisztust megfosztják ruháitól (1579) című festményét a toledói székesegyház számára készítette. A káptalan azonban nem volt elragadtatva az elkészült mű láttán, hiszen hogyan is képzelhette a festő, hogy Krisztus fölé helyezi a csőcseléket, nem beszélve a képmező bal oldali előterében álló három Máriáról, akikről az Evangélium egy árva szót sem ejt. Így a katolikus ortodoxia nevében kifogásokkal éltek a művész felé. Ugyanakkor pont ezek azok a sajátosságok, amelyek El Greco művészetét egyedivé téve a későbbiekben is jellemzik: a kompozícióban a fő jelenetet az előtérbe helyezi; a kontrasztos, komplementer színvilágra épülő képen a szenvedő Krisztus vörös ruhás alakja szinte kiválik a tömegből és áhítattal túlfűtött arccal néz az ég felé; az utolsó sorban lázongó alakok szinte eggyé válnak a végletekig leegyszerűsített háttérrel, megfosztva így a kompozíciót a horizonttól.
Az Angyali üdvözlet (1590 körül) kompozíciója teljesen eltér az addig ismert mintáktól. El Greco a témát többször is feldolgozta, korábbi képein azonban erős Tiziano és Tintoretto hatásokat lehet érezni. Az említett képen ellenben egy álomszerű jelenetet hozott létre a valóságra utaló elemek nélkülözésével: nincs perspektíva, a háttér köddé válik, Mária ruhájának redői nem követik testének vonalát. Csakis a legfontosabb elemek tűnnek valóságosnak: Mária és szimbólumai, Gábriel arkangyal, valamint a Szentlélek galamb alakjában. Ezáltal a mennyei vízió válik a legfontosabbá, a művész a színek és a fények által fokozza az átszellemült, megnyújtott figurák kifejezőerejét.
El Greco a szentekről alkotott festményein érte el legtöbb újítását; közülük Assisi Szent Ferenc érdekelte a legjobban: „A dicsőséget át kell engednünk Domenico Grecónak – mondja Pacheco – mert ő Szent Ferenc legkiválóbb ábrázolója.” A festő ikonográfiailag megreformálta a szent ábrázolását: a személyiséget és a spirituális lelkületet állította a középpontba, ezáltal idealizálva a szereplőt. Ezt a fajta ábrázolásmódot a többi szentet megjelenítő művén is érezzük, mint például a Szent Benedek (1579), a Bűnbánó Szent Jeromos (1600 körül) és az Imádkozó Szent Domonkos (1595) című képeken. Hiába idealizálta őket, a festményeken látható személyeket a lélek megjelenítése által mégis emberibbnek, így magunkhoz közelebbinek érezzük. Emellett ez annak is köszönhető, hogy valós modellek után festette a képeket. Ezek, valamint férfiképmás művei kiváló portréfestőről tanúskodnak: a férfiakat szobabelsőben láthatjuk egyforma, drága ruhákban, így első ránézésre kissé egyformának tűnnek, a háttér elmosott vagy stilizált, mivel arcképein mindig a fejre összpontosított. Az arcok nagyon részletesek, megjelenik rajtuk a mimika, ezzel a modell lelkivilágát és a személyiségét hangsúlyozza.
A tárlaton csupán néhány olyan festményt láthatunk, amelyek valamilyen mitológiai vagy világi témát dolgoznak fel. Ilyen például a Gyertyát gyújtó gyermek (1570), melynek mesteri kontrasztjai által a kép valósággal lámpaként fénylik a falon. Az éjsötét háttérből vibrálva tűnik elő a sárga színekben úszó fiú.
Az utolsó teremben láthatjuk El Greco egyetlen ismert mitológiai témájú művét, a Laokoónt (1610 körül), amely témáján kívül olyannyira semmit sem mutat meg az ókori görög világból, hogy még csak nem is Trójában, hanem Toledóban játszódik. Gazdag életművének is kiemelkedő alkotása, amelyet életpályájának összefoglalásaként is emlegetnek. A sallangoktól mentes, majdnem két méter széles festmény ámulatba ejti a nézőt. El Greco sajátosan értelmezte a témát, nem a jól ismert kompozíciót láthatjuk. A figurák szinte anyagtalanok, a kontúrok elmosottak, a háttérben látható város pedig kubusokká redukálódik az álomszerű képben. A szereplők külön-külön vívják saját csatájukat, miközben arcuk drámaian eleven. A kép jobb oldalán álló három ismeretlen, szinte egybeolvadó alak nézi végig a jól ismert, tragikus jelenetet. A háborgó, néhol teljesen sötét égbolt is a drámai harc, így a festmény feszültségét fokozza. A mű impresszionista színhasználata, expresszív ecsetkezelése és a figurák megnyújtott amorf alakjai miatt – újra Georg Kubler fogalomrendszerét említve – új alapokat létrehozva válik előfutárrá.
El Greco művészete abban a korban teljesedett ki, amikor a reneszánsz materializmusát felváltotta egy spirituálisabb, az emberi lelket középpontba állító korszak. Az ellenreformáció időszaka után egyből feledésbe is merült, hiszen a földi javak újra elfogadottá váltak az európai ember számára. Mintegy két évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a „Görög” művészetét újra felfedezzék és elfoglalja méltó helyét az őt megillető helyen. A XX. századi kortárs művészeti közegekben sokan a modern festészet előfutárának tekintették. A Der Blaue Reiter expresszionista művészcsoport, vagy később maga Picasso is gyakran hivatkozott rá; a kiállítást megtekintve meg is érthetjük, hogy miért.
Borítókép:
El Greco (Domenikosz Theotokopulosz): Laokoón, 1610–1614 körül
