Kis túlzással egy fél ország ismerhette meg Szalay Péter nevét, amikor január elején bejárta a sajtót annak a IX. kerületi public art pályázatnak a végeredménye, amelyen hat másik munka mellett az ő szobra is nyert. A szivárványszínű, felemelt öklű, fél térdre ereszkedett amerikai Szabadság-szobor ugyan mindössze két hétig áll majd a Ferenc téren, mérete alapján az sem mondható, hogy hivalkodó volna, és ráadásul nem is az a címe, amit a sajtó sugallt, azaz nem Black Lives Matter a cím, hanem Prizma, mégis, szinte azonnal botrány kerekedett belőle.
Itt érdemes megállni egy pillanatra, ugyanis a botrány leginkább csak a média – hogyan is fogalmazzunk – kormány iránt mélyen elkötelezett, illetve szélsőjobbos bulvár szekciójában volt érzékelhető; aki nem innen tájékozódik, az jóval később értesülhetett csak arról, mi tartja lázban az közvélemény Trumpista részét. Hozzánk az artportalnál csak az Art Review és a Guardian közvetítésével ért el az információ, hogy Budapesten botrány van, mi magunk nem érzékeltünk ilyesmit. Pedig az ügyben még Gulyás Gergely kancelláriaminiszter is megszólalt, rasszistának bélyegezve a budapesti IX. kerület vezetőit.
Szalay Péter munkásságát azonban hiba volna e történet alapján megítélni. Noha korábban is használt terhelt jelképeket, fő területe nem a politikai provokáció. Szobrászról van szó, azaz képzőművészről, aki leginkább tárgyakat hoz létre, és bár rendkívül kényelmes volna ezeket a tárgyakat pusztán a közéleti olvasatuk alapján értelmezni, megint csak tévedés volna, sőt, jó néhányuk esetében lehetetlen is. Nem mintha Szalayt ne érdekelné a közélet. Érdekli, de eléggé egyértelművé teszi, nem hajlandó elvárt viselkedésmódok szerint működni ezen a terepen, nem tépelődik pályázatok és pénzek miatt sem. A tárgyai pedig nem politikai pamfletek és nem is moralizálnak. Személyesebb, ironikusabb és okosabb tárgyakról van szó. Szalay Péterrel beszélgettünk és szándékosan nem a “BLM szobornál” kezdtük.
artportal: Vannak a kortárs művészetben trendek, meghatározó tendenciák és műfajok: a kilencvenes évek mintha az installáció, a kétezres évek eleje a videó korszaka lett volna. A szobrászatról kevés szó esett és esik most is. Ritkán kerül elő, pedig folyton szem előtt van, ha másképp nem, köztéri szobrászatként. De az arról való beszéd mintha teljesen leválna a szobrászatról szóló beszédről. Neked mi a szobrászat?
Szalay Péter (SZP): Én is úgy gondolom, ritkán van szó a szobrászatról, a köztéri szobrászatról annál többször, de az a műfaj meg többnyire a politikai reprezentáció eszköze vagy giccs. A köztéri szobrok, emlékművek kérdéseiről beszélnek sokat, a beégett problémákról – ahogy ez történt az én szobrom esetében is. De tulajdonképpen ez nem baj, örülök, hogy ez a téma meg tudott jelenni. A műfaji kategóriák pedig számomra lényegtelenek, én is sok mindennel foglalkozom: installáció, objektek, fotó, szobrok. A szobrászat fogalmához hozzátapadt a kézművesség fogalma, ami nekem sosem volt rokonszenves, én inkább a gondolkodás felől közelítem meg. A manuális része persze fontos, de tanulható, nekem is volt hozzá érzékem, megtanultam, kamatoztatom is, adott esetben másoknak is kivitelezek munkákat. De a saját dolgaimban nem ez a szempont áll az első helyen, hanem az ötlet, a gondolat, a koncepció.
Minden munkádnak van valami izgalmas gondolati vagy akár elméleti háttere. Mi van előbb? Foglalkoztat egy kérdés és ez keres formát magának, vagy észreveszel egy tárgyat – például egy cipősdobozt – és jön hozzá valamilyen gondolati, elméleti kapcsolódás.
SZP: Mindkettő működhet, de az a legélvezetesebb, amikor az embert annyira foglalkoztatja valami, hogy nem tud aludni, heuréka-élménye van, másnap összeszedi hozzá a dolgokat és egyből összeáll. De lehet fordítva is: van egy tárgyam, ami önmagában érdekes, nem tudom még, mire lesz jó, de elkezd foglalkoztatni. Nyitottan kezelem ezeket a folyamatokat, hagyok mindent úgy, ahogy alakulni akar – ehhez érzékenység és nyitottság kell. Ebben benne van az is, hogy elkezd foglalkoztatni valami, de nem úgy alakul, ahogy elképzeltem és akkor abbahagyom. Persze ezzel rengeteg időt töltök el, és van, hogy csak évek múlva derül ki, hogy mégsem volt fölösleges. Mert például ha egy számomra új problémakörrel kezdtem foglalkozni, amiből akkor nem sült ki semmi eredeti, pár év múlva hozzányúlok ismét, és simán megcsinálom egy hét alatt. Így működik az agyunk, begyűjt rengeteg információt, van, hogy túl sok, és nem áll össze belőle semmi. De ha várunk és hagyjuk leülepedni, akkor összeállhat belőle valami, mint Columbónak, aki felhívja a feleségét és hirtelen meglesz a megoldás.
A képzésed klasszikus szobrászképzés volt?
SZP: Igen. A Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán végeztem szobrászként, előtte a művészeti gimnáziumban tanultam keramikusként. Mert ott akkor még nem volt szobrászat, így a kerámiát választottam, valószínűleg a matéria miatt. Mostanában sok minden előjön ezekből az időkből, a különféle munkák előhozzák a megszerzett tudásokat, sok mindenhez vissza tudok nyúlni akár a gyerekkorból is. Fontos, hogy ne akarjak okos lenni. Szerintem egy képzőművésznek nem kell nagyon okosnak lenni, nem kell nagyon szofisztikáltnak és túl intelligensnek sem lenni, leginkább csinálni kell.
Azért nem árt valamit gondolni is. Nem inkább az ösztönös és a tudatos arányáról van szó? Főként azoknál, akiknek valamilyen taktilis viszonyuk van egy konkrét anyaggal, amivel dolgoznak és nem például videókat készítenek.
SZP: Persze. Képzőművész vagyok és nem, mondjuk, kőszobrász, aki egy adott anyagban gondolkodik, annak a lehetőségeit kutatja és a művészi élete erről szól. Én másmilyen vagyok, de a szobrászati gondolkodás és látásmód nekem sokat segített. Egy folyamatot meg kell tervezni és muszáj szem előtt tartani, hogy amit elképzelsz, azt hogyan fogod kivitelezni. Ha végig a fejemben van, hogy egy tárgy lesz majd a cél, az determinálja az egész folyamatot és adott esetben nagyon sokat hozzáad a végeredményhez. Az anyagszerűség számomra nagyon fontos, attól tud egy tárgy megjelenése olyan pofonegyszerű lenni, mint egy fatuskó.
Lehetséges még 2021-ben szobrot csinálni kőből, bronzból, a szobrászat hagyományos eszközeivel?
SZP: Természetesen. Nem hiszem, hogy ennek ilyen szinten vége van. De ugyanazzal a gondolkodással valószínűleg nem lehet. Tehát a fejünkben kell, hogy megváltozzanak a dolgok. És itt nem új témákra gondolok, mert szerintem nincsenek új témák, csak más megfogalmazások. Hogy mi a matéria, az szinte mindegy, lehet tradicionális anyag is, és éppen úgy, ahogy a táblakép festészetben, itt is bele kell kalkulálni, hogy milyen múltja van egy adott médiumnak.
De ha már szobrászat, és főleg köztéri szobrászat: állandóan felmerül az igény a figurativitásra és az emlékművekre. Az előbbi általában rossz minőségű giccs formájában jelenik meg, az utóbbit pedig szerintem egyszerűen el kéne felejteni 10-20 évre.
Tavaly nyáron kerestek meg, hogy Heller Ágnesről kellene portrét készíteni az Európai Parlamentbe. A Felszínen című kiállítás idején már használtam 3D nyomtatót – akkor még külső segítséggel, mert nem volt eszközöm és a szoftvereket sem nagyon ismertem –, és a Heller-portré kapcsán merült fel bennem, hogy 3D printerrel készíteném el és szoftveresen tervezném meg, tehát nem úgy, hogy leülök és mintázok. Nyilvánvaló volt, hogy ha ezzel az eszközzel dolgozom, az megváltoztatja az egészet, az egy másmilyen portré lesz. Akkor vettem azt a számítógépet, amellyel tervezni tudok és a nyomtatót is. Elég nagy feladat elé állítottam magam, de nagyon izgalmas volt – és kellett hozzá ez a megbízás, ez a cél, és nekem nem baj, ha úgy tanulhatok meg valami újat, hogy tudom, tűzön-vízen át, de valahogy el kell odáig jutnom. A portré kész lett, elkerült Brüsszelbe, de a vírushelyzet miatt még nem avatták föl.
Egy portrénak is vannak társadalmi, politikai jelentésrétegei. Rád jellemző, hogy nem riadsz meg az efféle jelentéstartományoktól. Múlt, múltfeldolgozás, ideológiák, politika, nemzet, jelképek: ezekkel mind foglalkoztál eddig is. Akár provokatív munkákban is, számomra emlékezetes volt például az MMA-boxered az acb Galéria standján, az Art Marketen pár évvel ezelőtt. Ez volt főhelyen, szinte beleütközött a látogató. Elég kemény ütés volt, szó szerint, egy olyan helyzetben, amikor a művészeti világ is kapta a gyomrosokat a hatalomtól. A mű válaszcsapásként hatott.
SZP: Akkoriban azt éreztem a közegben, hogy ilyen a hangulat és ennek formát akartam adni. Éppen érmeket véstem egy barátomnál, egy megrendelésre dolgoztunk, és közben elkezdtem vésegetni a boxer mintáját is. Elég találó lett, de aztán ennek a tárgynak a párdarabját is elkészítettem, egy Szabad Művészek feliratú reszelőt, amelyet beletettem egy bagettbe. Nem akarok ide vagy oda állni, lazán elszórakozom ezekkel a dolgokkal. Nem hiszem, hogy azon kellene paráznia egy képzőművésznek, hogy pontosan mit mond és mit nem mond. Nem is nagyon akarják tőlem elfogadni, hogy én nem mondom sem azt, amit az egyik, sem azt, amit a másik tábor akarna hallani. Az MMA nemrégiben megajánlott pénzeket egyes művészeti szervezeteknek gyűjtemény-építésre. De ez tulajdonképpen arról szólt, hogy a szervezetek tagságát, azaz a művészeket lehet pénzhez juttatni a válság kellős közepén, a vásárlások révén, a szervezeteken keresztül. Az FKSE-t is megtalálták ezzel. Az egyesület levlistáján pedig elindult egy hosszú vita, ahol egyes tagok egymást és a Stúdiót támadták azért, hogy közzétették a felhívást. Én pedig beadtam az MMA-boxer 33. példányát, és a szervezet kapott is rá pénzt. Háromszázezer forintot. Amit átutaltak nekem, és én visszautaltam az FKSE-nek, mint adományt, amit a szervezet meg is köszönt. Úgy gondolom, hogy az egész vita gáz volt.
Miért?
SZP: Mert a pénz végül kis kitérővel az MMA-tól az FKSE-hez került és senkinek nem hajlott meg a gerince.
Az MMA léte és a pénzéhez, az ajánlataihoz való viszonyulás nagyon régóta morális dilemmák sorát okozza. Nem lehet, hogy volt itt az FKSE-nek egy nehezen feloldható morális dilemmája?
SZP: A szervezet dolga, hogy a tagságát képező több száz embernek a lehető legtöbb lehetőséget biztosítsa. Számomra ők egy vállalkozás, ami vagy jól megy, vagy szarul. Ha a sikeresség a politikai környezettől függ, az gáz. Az állami pénznek szerintem mindig volt szaga, ez nem az MMA óta van. A politika és a morál szerintem két külön dolog, így az apolitikus hozzáállás kezdhető ki legkevésbé morálisan. Az FKSE nem eléggé apolitikus! Nyilván az elképzelt függetlenséget féltik, de nézd, most az MMA vett egy MMA-boxert az FKSE-nek. Amúgy a moralista vonal művészeti kontextusban pedig zsákutca, ami közelebb áll a kő-MMÁ-s felfogáshoz, mint a szabad gondolkozáshoz. Remélem, a pályakezdők leszarják ezt az egészet, és pályáznak MMA ösztöndíjra, ahogy DERKO-ra, NKA-ra, és kiállítanak a Műcsarnokban, ahogy mi sem ülünk már a lépcsőn a Ludwigban és kiállítunk az egykori Ernst Múzeumban is.
Akkor kanyarodjunk rá a IX. kerületi szoborra! Az rendben van, hogy nem kell mindent patikamérlegen kimérni, minden egyes jelentésárnyalatot, eshetőséget végiggondolni. De egy ilyen mű esetében sem?
SZP: Nem hiszem, hogy ne lett volna kimunkálva ez a szobor, és az, hogy mi a tartalma. Sokfelől hallottam én is, hogy ez csak egy geg, egy instant reakció, de én ezt nem így gondolom. Hadd adjak némi hátteret az egészhez. Amikor tavasszal elkezdődött a járvány és a bezárkózás, akkor készítettem egy internetes mémet. A budapesti Szabadság szoborra nem sokkal korábban felmásztak a Greenpeace aktivistái és a kampányuk jegyében ráraktak egy maszkot, az aktivisták tábláira pedig az volt írva: Tiszta levegőt! Én annyit csináltam, hogy átírtam a feliratot arra, hogy Maradj otthon! Geg volt, de a Szabadság szobor mégiscsak az egész helyzet ellenpontjaként működött, hiszen épp a szabadságunk feladásáról volt szó. Vezényszóra, ugyanakkor közös érdekből mondtunk le róla mindannyian, ami nagyon fontos, de közben ijesztő is. Hogy a Szabadság szobornak pedig amúgy mi a története és mi köze van a szabadsághoz, abba nem is mennék bele. A kép körbement a neten, minden online sajtóorgánum lehozta, mintha megtörtént volna. Senki nem nézett ki az ablakán, hogy megnézze tényleg ott van-e a maszk a szobron. Senki nem gondolt bele, vajon miért a Szabadság szobor szerepel ott. Találnak egy képet, amit sokan lájkolnak és osztanak a közösségi oldalakon és az már elég is egy cikkhez. Ez volt, úgymond, az első próbám, hogy egy egyszerű képpel, amit a netre feltöltesz, mit lehet elérni. A IX. kerületi munka is akkortájt készült. Három elemből van összeollózva, 3D-ben gyakorlatilag összemontírozhatod őket és kialakul egy új objekt. Az volt vele a célom, hogy innen, a magyarországi kontextusból távolabbra beszéljen, olyan szimbolikával, ami talán megnyitja az embereket másutt is. A budapesti Szabadság szobrot nem használhattam, mert jogdíjas, a New York-i szobor viszont nem. Ha az a szobor letérdel, felemeli az öklét, felvesz egy másik pózt, akkor részben elveszti a funkcióját – egyébként, hogy miért térdel, azt még amerikai újságírók is megkérdezték, nem volt számukra világos. És akkor ráhúztam még a szivárvány színt, ami egy vizuális effekt, és pont akkor itthon is aktuálissá vált. Azt fogalmaztam meg, hogy ami a tengeren túlról ide átjön, az sok mindenből összegyúrt gombóc, ami itt nehezen emészthető. De lehet, hogy ott is az. Még a Black Lives Matter mozgalom sem gondolhatta végig, hogy valóban hozzá lehet-e nyúlni lezárt, vagy annak hitt történetekhez, fel lehet-e bontani, meg lehet-e kérdőjelezni szimbólumokat, és ha igen, akkor ez mit okoz, hova vezet. Ahogy nálunk sem gondolnak bele az ellentétébe: hogy fel lehet-e állítani újra régi szobrokat, vagy elő lehet-e húzni olyan történelmi figurákat, mint például Horthy Miklós, és lehet-e nekik szobrot állítani. Előhúzunk valamit vagy valakit egy dobozból, ahova már egyszer eltettük, hogy majd kimosdatjuk és jó lesz valamire. Hogy ez hova vezet, mit okoz?
Én sem pusztán gegnek láttam a szobrodat. Számomra rákérdezés arra, hogy mi most a helyzet az Egyesült Államokban a szabadság és a demokráciával állapotával, és mi a helyzet a kisebbségek szabadságával? Vajon ki érezheti magáénak a Szabadság szobrot, lehet-e az elnyomottak szimbóluma is? Hogyan viszonyul az amerikai közgondolkodás ahhoz, amit a BLM felszínre hozott? Másrészt pedig: mit jelent mindez itt, Budapesten? Hogyan viszonyulunk mi ahhoz, ami a BLM? Mit jelentenek itt a gesztusok, a fél térdre ereszkedés, a feltartott ököl? Mit jelent a Függetlenségi Nyilatkozat a kézben? Mit a szivárvány színei?
SZP: A média-reprezentáció itt is nagyon furcsán alakult. Egyrészt ez a szobor már létezett korábban, ki is állítottam tavaly tavasszal. Akkor még egyszínű fekete volt. A pályázati határidő előtti este eldöntöttem, hogy átalakítva beadom – és így kelt életre a dolog. Ha ez egy kiállítóteremben jelenik meg, akkor szinte semmi nem történt volna. Ehhez kellett a köztér. Illetve a sajtó. A pályázatban még Black Lives Matter munkacímen emlegették, pedig az a címe, hogy Prizma. A munkacímen akadt meg a sajtó szeme, először magát a szobrot sem látták, és már beindult az őrület. Csak három szót láttak, Black Lives Matter, és ez már elég volt. Többekben azonnal ellenállást szült, mert meglátták ezt a három szót, és azt mondták, ilyen szobor nem kell. Mert csak azt tudják elképzelni, hogy annak állít emléket, egy propaganda szobor, amiről persze szó sincs. De ezen a berögzülésen aztán a szobor már nem tudott változtatni. A Guardian újságírója is erről kérdezett, mert eredetileg a budapesti IX. kerületről írt volna cikket. Tőle hallottam, hogy Gulyás Gergely is megszólalt az ügyben, hogy ilyen messzire fölért ez a három szó. Én meg gyorsan küldtem képeket a Guardiannek, mert reméltem, hogy a cikkben nagyobb hangsúllyal szerepel majd a szobor.
Voltak elhíresült mondataid, például, hogy nem zavar, ha ezt a szobrot megrongálják, sőt, kifejezetten erre számítasz. Ezt tényleg így gondolod, vagy csak egy gyors, azonnali reakció volt a helyzetre?
SZP: Abszolút így gondolom. Miközben a szobordöntésekkel nem értek egyet. Nem tetszett, ami Magyarországon történt a szocreál művekkel – amelyek egyébként sokszor jobb minőségű szobrok voltak, mint amiket mostanában raknak ki. Gáz, hogy elvitték ezeket egy szoborparkba, jó lett volna például anno egy pályázat, amiben átalakíthatták volna őket művészek, mint ahogy Szentjóby Tamás tette a Szabadság szoborral (A Szabadság lelkének szobra, 1991 – a szerk.). Én szívesen kimennék a kisfiammal a térre, és elmondanám neki, hogy kicsoda az a bácsi, akit ott áll bronzba öntve és mit lehet róla tudni. Ha azt gondoljuk, hogy szobrok eltüntetésével ténylegesen el lehet tüntetni bármit is, akkor nagyon tévedünk, mindig az derül ki, hogy nem lehet. Ezzel a szoborral viszont az van, hogy ez egy public art mű, az a célja, hogy reakciókat váltson ki, párbeszédre hívja az utca emberét. És ha így néz ki a párbeszéd, akkor így néz ki.
Azért az egy elég érdekes probléma, hogy nem vagyunk képesek másképp gondolkodni egy műről, csak mint olyasmiről, ami érvel valami mellett. Propagál valamit. Első szándékból agitál valaminek az érdekében.
SZP: Azt látom, hogy ez leginkább a köztéri szobrászat esetében van így. A szobrokról, ha köztéren állnak, úgy gondolkodnak az emberek – de a hatalom is – hogy az politikai, ideológiai reprezentáció. Az én szobromnak viszont nem baj, ha ledöntik.
Még szerencse, hogy akik kikeltek a Prizma ellen, nem látták azt a munkádat, amelyben a kokárdát használtad. Méghozzá úgy, hogy a testedre tűzted föl, gyakorlatilag beleszúrtad. Ez a gesztus szerintem a hazáról beszél, de akár számon kérhetnék rajta a nemzeti jelképek meggyalázását is.
SZP: Az akkor készült, amikor az egyik politikai oldal elkezdte, hogy aki velük van, tűzze föl a kokárdát, hordja minden nap. Azt hiszem, hogy nem én gyaláztam meg a nemzeti jelképet. Kisajátították, és az embernek már március 15-én se volt kedve kitűzni. Ezért azt találtam ki, hogy március 15-én a bőrömre tűztem, felvettem rá a pólómat és úgy közlekedtem. Nem látta senki.
Sokszor használsz olyan szimbólumokat, amelyek rengeteg jelentéssel terheltek. Csillag, kokárda, de előfordultak nálad a művészettörténetből ismert, közhellyé vált motívumok is, Duchamp palackszárítója, vagy Vasarely op-art megoldásai. Hogyan lehet ezekből még valami új jelentést előbányászni?
SZP: Erre jó a gyerek szemlélete, látásmódja. Valahogy úgy kell szemlélni ezeket, ahogyan egy gyerek nézné, teljes nyitottsággal. Ezt próbáltam mindig előhozni magamból. Miközben persze tudom, hogy mi az a ready made.
Nyitókép: Szalay Péter: Kettőslátás 02 Futballista, 2014, festett műanyag
27 x 21 x 10 cm. Az acb Galéria jóvoltából
