Yana Barinova (33) fiatal kora ellenére már komoly szakmai múlttal rendelkezik. Volt Kijev város kulturális tanácsnoka, az ukrán kulturális miniszter szakmai tanácsadója, a Babyn Yar Holokauszt Emlékközpont operatív vezetője. Több, mint 100 publikációja jelent meg emberi jogi és kultúrpolitikai témákban; doktori disszertációját a Paris I Panthéon-Sorbonne egyetemen védte meg. Néhány héttel a háború kitörése után hagyta el Ukrajnát, jelenleg Bécsben él, ahol az Erste Stiftung Európa-politikával és ukrajnai kapcsolatokkal foglalkozó projektmenedzsere és a Vienna Contemporary üzletfejlesztési igazgatója.
ArtPortal: Ha megengedi, néhány személyes kérdéssel kezdem. Ön nem sokkal az Ukrajna elleni orosz támadás megindulása után lányával együtt elhagyta Kijevet és Bécsbe jött. Miért jutott erre az elhatározásra?
Yana Barinova: A lányom most 14 éves, és azt akartam, hogy ebben az érzékeny korban biztosítottak legyenek kiegyensúlyozott fejlődésének feltételei. Fiatalon szültem és ezért életem nagyon sok fontos döntését már anyaként kellett meghoznom. Ilyenkor a legfontosabbak mindig a lányom érdekei voltak a számomra. Szinte ösztönösen döntöttem a mostani helyzetben is. Másrészt úgy gondoltam és az élet ezt szerencsére eddig igazolta is, hogy az otthoni és külföldi munkáim során kiépített széles körű nemzetközi kapcsolatrendszerem segítségével az új körülmények között is sokat tudok tenni hazámért. Persze az újrakezdés nem volt egyszerű. Kijevben nagyon szép karrier állt már mögöttem és viszonylagos biztonsággal tervezhettem a jövőt; Bécsben eleinte azt sem tudtam, mit hoz a másnap. Szerencsére gyorsan kaptam munkát, érdemi feladatokat az Erste Stiftungnál, ahol most dolgozom és a Vienna Contemporary-nél is, ahol tagja lehetek a vásár idei kiadását előkészítő teamnek. Arról egyelőre elképzelésem sincs, hogy mikor térhetek majd vissza Kijevbe, s arról sem, hogy milyen ország lesz Ukrajna akkor. Remélem, hogy addig továbbra is azon a területen dolgozhatok, amihez eddigi pályám is kötődik, azaz szeretnék a jövőben is nemzetközi dimenziójú kulturális vagy szociális kérdésekkel foglalkozni, olyan tudásra és gyakorlatra szert tenni, ami otthon is hasznosulhat majd.
AP: Úgy tudom, élnek rokonai Oroszországban is. Velük hogyan alakult, alakul a kapcsolata a háború kitörése óta?
YB: Számomra nagyon fájdalmas témára kérdezett rá. Egyelőre nem is tudom feldolgozni magamban ezt a helyzetet. Hogy jobban megértse, először vissza kell mennünk a múltba jó néhány évtizedet. Odesszai zsidó családból származom. Egyik unokatestvérem, aki három évvel idősebb nálam, már hosszabb ideje Oroszországban él, ott is járt egyetemre. 10-15 évvel ezelőtt költözött Moszkvába. Vele a háború kezdete óta minden kapcsolatom megszakadt. Törölt ismerősei közül a Facebookon, nyilvánosan lefasisztázott, pedig a mi családunkban mindenkinek pontosan tudnia kell, milyen a fasizmus: nem kevesebb, mint 13 közös rokonunk lett a holokauszt áldozata. Az az unokatestvérem nevez engem nácinak, akivel együtt nőttünk fel a Fekete-tenger partján, akivel együtt imádtuk Mariupolban élő és a háború kitörése előtt néhány hónappal elhunyt közös nagymamánkat. És azt írja a közösségi médiában, alig várja már a napot, amikor orosz útlevéllel a zsebében fogja otthon érezni magát Mariupolban, azaz éppen abban az ukrán városban, amelyik talán a leginkább megszenvedte eddig az orosz agressziót. Ez felfoghatatlan a számomra, de mindenesetre jelzi, hogy az évtizedek óta működő masszív putyini propaganda nem marad hatástalan – legalábbis azokra, akik Oroszországban, a valós információktól javarészt elzárva élnek. Itt Bécsben is vannak – igaz, már évek óta itt élő – orosz kollégáim, ők szerencsére egészen másképp látják az eseményeket.
AP: Milyen információk jutnak el Önhöz arról, hogyan működik jelenleg, a háborús körülmények között az ukrajnai kortárs szcéna?
YB: A helyzet napról napra és régióról régióra is változik, de a művészek még egy régión belül is nagyon különbözőképpen reagálhatnak, annak függvényében, hogyan tudják feldolgozni magukban a történéseket. Mindenesetre minden tiszteletem azoké a művészeké, akik a rendkívüli körülmények között is folytatják az alkotó tevékenységet, amihez sajnos még ott is a korábbinál jóval kedvezőtlenebbek a feltételek, ahol nem zajlanak harci cselekmények. A kultúra finanszírozása eddig is maradékelvű volt, most pedig végképp mások a prioritások.
Másfelől a kultúra ma lényegében második frontnak tekinthető. A mai háború nemcsak fegyverek és fegyveres erők konfrontációja, hanem kultúrák, narratívák háborúja; nem véletlen, hogy az oroszok Ukrajna nyelvének, kulturális örökségének, hagyományainak megsemmisítésére törekednek. Ez egy hibrid háború, ahol a kultúra frontja, a tájékoztatás frontja ugyanolyan fontos, mint a hadi események frontja. Azt tapasztaljuk, hogy a háború összefogásra ösztönzi az embereket; rengeteg önkéntes dolgozott például az értékes múzeumi műtárgyak és a tárgyi kulturális örökség más elemeinek biztonságba helyezésén. Ahol lehet, a kulturális intézmények, színházak, múzeumok folytatják működésüket, még ha sokszor nem is a megszokott körülmények között és nagy is rájuk az igény. Nem üres frázis, hogy a kultúra gyógyít. A művészet nemcsak szórakoztat, kikapcsol – ami persze most nagyon fontos – hanem dokumentál is; más eszközökkel, de ugyanúgy rögzíti a háború valóságát, mint az újságírás. Eközben persze az anyagi lehetőségek szinte a nullával egyenlőek; ezért is rendkívül hálásak vagyunk a nemzetközi közösségnek, mely a képzőművészet területén például ösztöndíjakkal, kiállítási és rezidenciaprogramokon való részvételi lehetőségekkel, vagy épp jótékonysági aukciók szervezésével segíti az ukrán művészeket. Ez a segítség sokszor még az érintett művészek speciális helyzetére is figyelemmel van; számos olyan művészünk például, aki gyakorló édesanya is, gyermekével együtt kap elhelyezést több hónapos külföldi rezidenciaprogramokon. És persze számunkra az is nagyon fontos segítség, ha más országok művészei a saját eszközeikkel, azaz alkotásaikban reflektálnak a háborúra és mozgósítják a közvéleményt. Számos ilyen emlékezetes munkát láthatunk például a jelenleg is zajló velencei képzőművészeti biennálén.
Sokan, pl. fotóművészek, írók el is látogatnak Ukrajnába és képben, írásban megörökítik, megosztják a közvéleménnyel tapasztalataikat. Ez azért fontos, mert sokan hajlamosak közönyösen elmenni a konfliktus mellett, mondván, ez nem az ő háborújuk. És azzal is tisztában kell lennünk, hogy határainkon túl az idő múlásával csökkenhet az érdeklődés a konfliktus iránt; a művészek, ha megtalálják a témáról való kommunikáció eredeti és adekvát formáit, sokat tehetnek azért, hogy ez ne így legyen. Mindemellett nyilvánvaló az is, hogy nem sajátíthatjuk ki magunknak a nemzetközi közvélemény teljes figyelmét. Világunkat jelenleg nagyon sok veszély fenyegeti, és bármikor jöhetnek újabbak is; ezeknek továbbra is ugyanúgy a figyelem fókuszában kell maradniuk, mint az ukrajnai konfliktus kitörése előtt.
AP: Milyen formákban reflektál a Vienna Contemporary az ukrajnai eseményekre?
YB: Többféle módon is, ami azért fontos, mert a közvélemény különböző részeinek ingerküszöbét más-más módszerekkel lehet átlépni. Vannak, akiket csak maga a vásár érdekel, ezért fontos, hogy ők ott találkozhassanak ukrán művészek munkáival. Hogy ez így legyen, a vásár idén ingyenes standot biztosít az ukrán galériák számára és jelentősen hozzájárul a részvétellel összefüggő egyéb költségeikhez is. Az ukrán téma iránt mélyebben érdeklődőknek szól, illetve ezt az érdeklődést igyekszik felkelteni a vásár Statement Ukraine programja, melynek szervezése a fő feladatom. Nagyrészt ebben a programban testesül meg a vásár vezetésének az a döntése, hogy idén Ukrajnát helyezi figyelme középpontjába és demonstálja szolidaritását az agresszió áldozatául esett országgal. E projekt fő elemei az ukrajnai helyzet különböző, persze főként kulturális, kultúrpolitikai aspektusaival foglalkozó, ukrán és nemzetközi szakemberek részvételével zajló panelbeszélgetések, A borostyánszemű nyúl. Az elrejtett örökség című nemzetközi kortárs képzőművészeti kiállítás és egy NFT-árverés, aminek bevételét egy ukrajnai jótékonysági szervezet kapja. A vásár előestéjén lezajlott fórumokat a vártnál is nagyobb érdeklődés kísérte, köszönhetően annak is, hogy a panelekbe igen tekintélyes résztvevőket sikerült megnyernünk; közülük az ukrajnaiak egy része online kapcsolódott be a beszélgetésekbe. Az ukrán Kateryna Filyuk által kurált kiállítás nem véres háborús képekkel operál, hanem a kortárs képzőművészet széles eszköztárát felhasználva azt mutatja be, milyen erőt ad, adhat az embereknek kulturális örökségük. Címét egy ezzel a témával foglalkozó könyvből, Edmund de Waal keramikusművész ugyanilyen című művéből kölcsönöztük. (A könyv magyarul is megjelent – AP.)
AP: Az egyik fórumon fontos bejelentés hangzott el egy küszöbön álló, vélhetően komoly nemzetközi visszhangot is kiváltó ukrán kiállításról.
YB: Igen, Francesca Thyssen-Bornemisza itt jelentette be, hogy a madridi Thyssen-Bornemisza Múzeumban még az idén az ukrán avantgárd képzőművészetet bemutató nagyszabású kiállítás nyílik. A tárlat, amelyre különböző ukrán múzeumokból is hatvan mű érkezik, meggyőzően demonstrálja majd, hogy a köztudatban többnyire az orosz avantgárd mestereiként élő sok jeles alkotó, így Malevich, Archipenko, Aleksandra Exter, David Burliuk és mások élete és munkássága szervesen kapcsolódik Ukrajnához.
Jelen interjú a Vienna Contemporary-vel foglalkozó sorozatunk befejező része. Vásári beszámolónk itt, a vásár művészeti vezetőjével készült interjúnk pedig itt olvasható.
Borítókép: Yana Barinova és Philippe Kern, a KEA European Affairs alapító ügyvezetője, a brüsszeli európai intézmények kultúrpolitikai tanácsadója a Statement Ukraine keretében rendezett pódiumbeszélgetésen. A Vienna Contemporary jóvoltából
A cikk lejjebb folytatódik.