A Regresso – Das Kind in uns (Regresso – A bennünk lévő gyermek) című csoportos tárlat résztvevő művészei a jelenből való menekülés stratégiáját a freudi regresszió fogalmán keresztül értelmezték és tárták fel, így képezve egy olyan pszichoanalitikus kódokat mozgató értelmezési horizontot, amelyen minden mű a valóság elfojtásához és annak korábbi szerveződési formáihoz tér vissza. A gyermekkorra való visszaemlékezés itt a kísérteties nosztalgia érzületével párosul, azonban a művészek munkái túlmutatnak a pusztán pszichologizáló önanalízisen – nemcsak a szubjektumfejlődés túlhaladott állomásaihoz való visszatérést jelölik, hanem reflektálnak a derridai örökségfogalomra és kísértet metaforára is, ezzel is összekötve a nosztalgia és az atemporalitás kortárs valóságból kinövő jelenségeit.
A Das Kind in uns egyfajta elfojtó nosztalgia-munka vizuális tárlataként értelmezhető, amely a felvonultatott kollektív tudattalanból kimentett relikviákat és a 90-es évekhez kapcsolható gyerekvilág szimbólumait a menekülés szemiotikai jeleiként mozgatja az állandóan visszatérő, fantomszerű kollektív és személyes múlt hálóján. Az ismerős kísértetként kiállítótérben bolyongó cukorkainstallációk, plüssmackók és rovarbionicle-ök mind a biztonságot jelentő múlt és otthon fétistárgyai – állandó felidézésük a jelenbe ragasztja őket, kitakarva ezzel a potenciális felnőttséggel való megbirkózás igényét. A gyerekkor homályos emlékhalmaza itt feldolgozandó plüss-örökség, aminek folyamatosan megszólító, de soha nem teljesen jelenlévő volta széttördeli a rehabilitáció lehetőségét.
A felnőttség bizonyos aspektusai elől menekülő műtárgyak a heterogén személyes múlt pilléreiként állnak előttünk – legyen szó akár Ludwig Hanisch pixelkísérleteiről, amelyek az analóg festészeti technikát és a videójátékok heterotóp terét mossák össze, ezzel ábrázolva a 90-es évek generációjának techno-traumatizáló áthelyezkedését az internet szimulákrumvilágába, vagy Szöllősi Géza rovaralkatrészekből összeszerelt Transformers-bábuiról, amelyek a „gyűjtést”, mint a gyermekkor ontológiai esszenciáját fetisizálják és visszaáramoltatják a rovari idegenség invazív természetű anatómiai bizonytalanságát a játék tapasztalatába.
A kiállítás hívószava a regresszió fogalma, amely a személyiségfejlődés egy egyszer már elért fejlettségi szintjéről egy korábbi, differenciálatlanabb fejlettségi szinthez való visszatérést jelöl. Az egymásra épülő pszichés rendszerek strukturáltsága egy olyan linearitást feltételez, amely kijelöli a felnőttkorhoz köthető topográfiai pontokat, mint egy mentális térkép bejárandó útvonalát – azonban a térképről való letérés a szellemi dekadencia zsákutcáival jár. A teljes letérés helyett a nosztalgia a letérés, majd a „helyes” útra való visszatalálás stratégiáját kínálja – a hátrahagyott emlékmorzsákon lekövethető nyomvonal szökésvonalat képez a múlt és a jelen között, azonban nem oldja fel annak újrakísértő, atemporális feszültségét.
Tayler Patrick diabétesz-lakomái mind olyan kenyérmorzsa helyett hátrahagyott cukorkaszemek, amelyek a cukor jelenben való fogyasztásának kockázatmentességét tematizálják – ha az evés mint cselekvés a jelenben történik, azonban funkciója esszenciálisan jövőbe ágyazott, akkor a felnőttség egy olyan aspektusáról beszélünk, ami a külső valóság belsővé tételének felelősségére mutat rá – nevezhetjük ezt akár az étkezés hantológiájának is. Tayler munkáiban visszasiratja a cukormámor kontextusnélküliségét, a gyermekkor titokban felfalt csokoládétengere következmények nélküli elpusztítását és a gumimacik ártatlan tekintetét. All Eyes on us című munkájában a színes édességek antropomorfizálódnak, tekintettel rendelkező lényekké válva, így tovább gerjesztve a bekebelezéssel járó bűntudatot – ez az orálszadisztikus értelmezés újra megnyitja előttünk a regresszió fogalmát, amely fixációk általi szellemidézéshez vezet.
Bio-cyborg-kísérteteket hív életre Szöllősi Géza Kitin projektje, amely egyszerre tematizálja a rovari anatómia és technológia kísérteties metszéspontjait és mutat rá a gyűjtőszenvedély szintén fixációkkal átitatott természetére. A gyerekjátékok alkatrészekre bonthatósága és szerelhetősége dialógust képeznek Szöllősi bioszuperhőseivel – a rovar, mint szervetlen, összeszerelendő hibrid, állat és gép közötti határlény tökéletes terepet ad az építéshez, a variabilitásban felfedezhető játékhoz. A kihalt fajok digitális feltámadása – (re)produkciója – többek között annak a példázata, hogy a nyugati civilizációban nemcsak a természet jelenléte, hanem a természet eltűnése is vizuális spektákulummá válik. A gyermekkor múltjánál tágabban értelmezett múltidézés és nosztalgia ebben az esetben visszavezet minket egészen az ősfajok újraidézésének nosztalgiájához, amely megint csak egy olyan spekulatív fikcióhoz vezet, amely a kísértethez való visszatérést stabilizálja, az örökség rehabilitálásával szemben.
„ahhoz, hogy a kísértetek éppen ott lakozzanak, ahol nincsenek, hogy minden helyen egyszerre kísértsenek, […] nem elég csupán látniuk anélkül, hogy látná őket az, aki látható, hanem beszélniük is kell. […] Kísérteties moraj visszhangzik ekkor, és elhatol mindenüvé: […] a »nosztalgia szelleme« minden határon áthatol”1.
Derrida Marx kísértetei című munkájában diagnózist állít a poszthistorikus korszakról, amely szerint az nem a történelem hegeli betetőzése, hanem pusztán freudi elfojtása. Ez a jövő nélküli jelenbe zártság az, ami az ökológiai kitettség elöli meneküléshez is vezet – a kiállítás egyik legsürgetőbb élménye az érintetlen gyermekkor és az érintetlen természet nosztalgiájának összekapcsolása, amely így egy kollektívan személyes horizonton értelmezi és esztétikailag átélhetővé teszi az ökoválság komplexitását. Az érintetlen természetbe és az ártatlan gyerekkorba való visszamenekülés párhuzamos mozgásai egy olyan spekulatív világba fagyasztják vissza a jelennel való szembenézést, amely ugyan eltávolodik a felnőttségtől, azonban felmutatja az elfojtott felszínre hozásában rejlő politikai potenciált.
Ez a szentimentális természetábrázolás fedezhető fel Erményi Mátyás szovjet animációs stílusban készített, antropomorfizált fákat tematizáló sorozatában – a képek vizuális világa egy olyan közép-kelet-európai kollektív azonosulási pontot mutat fel, amely minden posztszovjet országban élő harminc feletti generáció számára dekódolható. Az az univerzális posztszovjet nosztalgia, ami a temporális honvágy és hagyomány szövetébe be nem épült történeti tudat feldolgozatlanságának eredménye, szintén a jövőtől duzzadó múlt jelenbe kívánásának koreográfiáját követi, mind művészeti, ökológiai és politikai szempontból. És mivel a rendszerváltás óta máig lebénult magyarországi ökopolitikai identitáshiány megfagyott dinamikája még mindig csak a 90-es évek globális természeti összeomlásait játssza újra, érdemes feltenni a kérdést, hogy pontosan miként befolyásolja különböző rezsimek regresszív ökopolitikája a természet vizuális reprezentációját és szerepét a képzőművészetben. Ezt a kérdés teszi fel Erményi is, mikor mozgásba hozza a posztszovjet esztétika vizuális kódjait és reflektál azoknak nemcsak nosztalgikus, hanem nyomasztóan múltba fagyott, progresszióellenes természetére is.
A kiállítás fontos tematikus elemei a 90-es évek popkultúrájának szemiotikai jegyei és metaforái – a magyarországi (és általánosságban a kelet-európai) pop-art feldolgozatlansága, illetve utóbbi időben meginduló feldolgozása, olyan új, eddig reflektálatlanul maradt hiányosságaira hívja fel a figyelmet, mint például a nyugati terminológia alkalmazhatósága, vagy a kelet-közép-európai térség önkolonializációs jegyei. A Das Kind in uns azonban a privát gyermekkor popkultúrához köthető relikviáit állítja elénk, nem pedig a 90-es évek keletre beszivárgó kapitalizmusának átpolitizált olvasatát. Remek példa erre Matthias Wurm felnagyított fagylalt installációja, amely ugyan egyértelmű dialógust folytat Jeff Koons fényes cukorka szobraival vagy Felix-Gonzales-Sierra cukorkahalmazával, azonban Wurm fagylaltjának melankóliája nemcsak a fogyasztói kultúrára reflektáló, kortárs képzőművészetet és annak piacát helyéről kimozdítani próbáló stratégiai giccsesztétika, hanem sokkal inkább egy szentimentális emlékmű, a gyermekkor egy szelíd nyári napjához. A 90-es évek popkultúrája iránti nosztalgia egyfajta lázadásként is értelmezhető a kortárs, szorosan a szociális médiával összenőtt popkultúra ellen: míg az analóg világgal összekapcsolt fogyasztói kultúra felületei elidőzést, és emberek közötti kommunikáció érzületét keltik, addig a figyelmet szétszóró, algoritmusokkal operáló szociális média egy kísérteties matematikai szimulákrum digitális terét mutatja fel.
A Regresso – Das Kind in uns tárlata, tehát számol a kísértetek visszatérésével: a gyermekké leendés stratégiája megnyitja a visszaemlékezés heterogén diskurzusát, lehetővé teszi, hogy a puszta nosztalgia gyászmunkával egészüljön ki – elgyászolja a gyermekkort, a természetet, a kultúrát és magát a művészetet is. A kizökkent idő metafizikájának helyreállítási kísérlete ez, a privát és kollektív múlt archív gyűjteménybe helyezése. Ezeket a cukormázas magánmitológiákat pedig legalább egy kis ideig elrágcsálhatjuk és szopogathatjuk, amíg nem jön el a történelem vége – megint.
