Raoul Hausmann: Mozgásban a látás (Un regard en movement),
Jeu de Paume, Párizs, május 20-ig
Raoul Hausmann cseh szülőktől, de már a Monarchia központjában, Bécsben született 1886-ban, és lényegében egész életét a művészetek újraértelmezésének, forradalmi megújításának szentelte. A berlini dadaizmus vezéregyénisége volt, de sokirányú és összetett tevékenysége messze túlnőtt a dadaizmushoz köthető megbotránkoztatások felszínességén.
Egy kérdőív kitöltése során a „foglalkozása” rovatban 16 különböző mesterséget, hivatást jelölt meg, de valószínűleg helyhiány miatt néhány, ugyancsak magas szinten űzött tevékenységének megjelölésére már nem volt módja. Grafikus, festő, író, költő, filozófus, színész, könyvkötő, ólomüveg- és kovácsoltvas készítő, táncos, divattervező, művészettörténész, antropológus, könyvillusztrátor volt, de ezzel még korántsem teljes a lista. Raoul Hausmann sokoldalú tevékenységéből most a fotóművészetet emelte ki a párizsi Jeu de Paume, és ez az aspektus újabb adalékokat szolgáltat ellentmondásos egyéniségének jobb megismeréséhez. Hausmann kezdetben, dadaista időszakában, az irányzat jellegének megfelelően exhibicionista, extrovertált, a kapcsolatokat azonnal megteremtő, szinte clown-nak tűnő alakban lép színre. Szerepjátszás, éneklés, szavalat és tánc; Hausmann karakterének harsány vonásai mindenki számára, aki csak ismerte, azonnal nyilvánvalóvá váltak. Ezzel szemben fényképei csendes, szemlélődő, a természet és a női test, vagy egy-egy épület vonalaiba, esztétikai szépségébe belefelejtkező, intim látásmódot mutatnak.
Korai – még a dadaizmus időszakában készült – felvételei inkább csak forrásként, munkaeszközként, alapanyagként szolgáltak kollázsaihoz. Csak a 20-as évek végén, negyvenéves korában kezdi felismerni – valószínűleg a Moholy-Naggyal folytatott fotó- és filmesztétikai vitái, levelezése révén – a fényképezés önálló művészeti lehetőségeit. Míg a húszas évek elején, a kollázsokhoz használt képei meghökkentő témaválasztással és képkivágásokkal operáló, agitatív felvételek voltak, addig tíz évvel későbbi munkáin már nyoma sincs a „mondanivaló” didaktikus, propagandisztikus hangsúlyozásának, kiemelésének. Hausmann 1931-ben, feleségével – és életének fontos múzsájával, az orosz származású Vera Broïdo-val együtt – egy kis északnémet tengerparti faluba költözik, távol a fürdőhelyek és a nyüzsgő városok mondén világától.
Itt, a tengerparti dűnék szórt fényében és csendes szépségében készíti fotóit, amelyek a l’art pour l’art szépség, Hausmann belső, intim világának lírai, művészi megfogalmazásai. Hogy meddig tartott volna a művész idilli korszaka, nem tudhatjuk, mert 1933-ban, Hitler hatalomra jutása következtében – Hollandiába menekülő barátjához, Moholy-Nagyhoz hasonlóan – zsidó származású feleségével és barátnőjével együtt Hausmann is elhagyni kényszerül tengerparti „rezervátumát”, csak ők, rövid párizsi tartózkodás után, Ibizára költöznek. A Jeu de Paume mostani kiállításának leghangsúlyosabb részét azok a többnyire egyszerű épületeket bemutató felvételek alkotják, amelyeket Hausmann itt, a fekete-fehér fények erős kontrasztjában készített. Felismeri, hogy ezek a legegyszerűbb anyagokból és szinte ősi módszerekkel, kézi erővel épített házak valójában a primitív törzsi művészettel rokonítható, mégis modern, kubista alkotások, egyfajta “építészek nélküli építőművészet”.
1936-ig Hausmann számtalan felvételt készít itt, s ahogyan egyre közelebb kerül a sziget lakóinak csendes és zárkózott közegéhez, az épületfotók mellett megjelenik egy-egy portréfelvétel is. A spanyol közigazgatás azonban nem nézi jó szemmel a felforgatónak, anarchistának tartott Hausmann tevékenységét, így a művésznek ismét új hazát kell keresnie. Rövid idő alatt több európai várossal is próbálkozik, de öt országban is „nemkívánatos személynek” nyilvánítják. Az akkor már Chicagóba költözött Moholy-Nagy hívja Amerikába, és bár Hausmann többször is elszánja magát az utazásra, végül mégis Európában marad. (Ebben az is szerepet játszhatott, hogy gyerekkora óta meglévő szembetegsége egyre súlyosabbá vált, látása rohamosan romlott.) 1939-ben egy Limoges környéki kis faluban húzza meg magát, és a háborút is itt vészeli át. 1945 után újra keresi a kapcsolatot a régi barátokkal, Moholy-Naggyal, Kurt Schwitters-szel, hogy segítséget kérjen tőlük. (Elsősorban attól szenved, hogy mint nem-hivatásos festő vagy fényképész, sem fotópapírhoz, sem festőkellékekhez nem tud hozzájutni…) Látása tovább romlik, így egyre kevesebbet rajzol és fényképez, inkább „hangköltészettel” foglalkozik. Miközben a világ számos országában sorra rendezik életművéből a kiállításokat, egyre visszavonultabban él, fényképeit rendezi, könyvet ír. 1971-ben, életének 85. évében éri a halál.
Nyitókép: Enfants de la Frise Entre 1927 et 1933 Raoul Hausmann © ADAGP, Paris, 2018. © Berlinische Galerie – Landesmuseum für Moderne Kunst, Fotografie und Architektur:VG Bild-Kunst, Bonn
