Az ötéves Léna és Roselli Galéria tulajdonosa, Orosz Ilona hosszú külkereskedői pályafutását a rendszerváltás után is folytatva, nagy designer márkákat forgalmazott, mígnem 2008-ban belevágott egy kortárs galéria alapításába. Galériás sorozatunkban Orosz Ilonát kérdeztük – aki sok szempontból különutas megoldásokat preferál.
Orosz Ilona (O.I.): Nem a semmiből jött a galéria, már 1993-ban rendeztem egy kiállítást régi barátomnak, Veszely Ferencnek. Elsők közt képviseltem olyan márkákat itthon, amiknek a termékei iparművészeti alkotásoknak is felfoghatók, nem áll messze a művészettől. Tulajdonképpen mindig készültem erre. Máramarossziget határában Akna Szlatinán születtem, ahol a fekete és a fehér Tisza egymásba szeret, 1967-ben jöttük át Magyarországra. Közgazdász lettem, de van egy angol-könyvtár szakos diplomám is. Sokáig dolgoztam külkereskedelmi üzletkötőként, tárgyalókészségemet ennek köszönhetem, több nyelven beszélek, és a lányomnak is szerettem volna segíteni ezzel, akit a művészet érdekel. Mecénási attitűd volt mindig bennem, a művészeket folyamatosan segítettem. De fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy 2008-ban professzionális galériát építettem fel.
artPortal: Milyen megfontolások alapján alakítottad ki a művészkörödet esetleg baráti kapcsolatok mentén indultál el?
O.I.: Nem. Kifejezetten a műveket nézem. Veszely Ferenc tanácsokkal látott el, de én híres vagyok arról, hogy a magam útját járom. Saját utamat járom, a galériát programra építettem, amit végigviszek.
Mi a program lényege?
O.I.: A nemzetköziség. Hiszek abban, hogy a magyar kézpőművészet értékes, ezt a galéria műkereskedelmi tevékenységével meg is szeretném mutatni, ha úgy tetszik, értékes exportcikké tenni, és beilleszteni a nemzetközi kontextusba. A vásári jelenléteken kívül, aktív együttműködési megállapodásunk van nyolc közép-kelet európai nemzet budapesti külképviseletével és kulturális intézeteivel, rendszeresen állítunk ki náluk és fogadunk be tőlük művészeket. Legfontosabbak persze maguk a művészek, legyenek érdekesek, de értsék is a törekvéseimet és dolgozzunk közösen a megvalósításukon. Ötödik éve működöm, talán mostanra már vannak eredményeink, már látom időnként az alázatot a művészeken, mert amikor kijönnek az egyetemről, hatalmas az egójuk, nagyon művészek és nehéz velük megértetni, nekik is szükségük van a galériára. Ez volt talán a legmeglepőbb felismerés az eddigi galériás működésemben, hogy korosztálytól függetlenül meg kell győzni őket a galériás munka fontosságáról. Van még egy nagyon fontos eleme a programomnak, BudArtPest néven, a dunai hidak szimbólumára építve jeleníti meg azt törekvést , hogy Budapest híd legyen kelet és nyugat közt, a régió kulturális központja, konkrétan pedig nemzetközi kiállítások szervezését jelenti mecénások bevonásával. A szentendrei régi művésztelepet üzemeltettem egy évig, ott is ezt szerettem volna megvalósítani.
Térjünk vissza a művészekre, kikkel dolgozol?
O.I.: Minden korosztályra nyitott vagyok, figyelek, tanulok, akiben fantáziát látok megkeresem, járok a képzőre végzősöket nézni, fiatal művészeknek lehetőséget adok egy bemutatkozó önálló kiállításra. Így választottam ki annak idején Kim Corbisiert, Tarka Nikolettet, Podmaniczky Ágit, Hegedűs Norbertet, Király Gábort, de nem szerződök le senkivel. Projektekre, művekre kötök megállapodásokat.
Diana Kingsley: Leeső hamu, 2007
Hogyan alakítottad a vásári startégiádat? Milyen vásárokon szerepeltél?
O.I.: Öt vásáron jártam eddig, elsősorban közgazdasági szempontok alapján válogattam. Még csak féléves volt a galéria már New Yorkban voltam a Pulse Art Fair-en. Nádler István, Lakner László és El Hassan Róza műveit vittem kiállítani. 2009-ben Párizsba mentem a Slick-re, a FIAC előszoba-vásárára, egy orosz kortárs művésszel Julia Winterrel, és Részegh Botonddal – ő egy csíkszeredai grafikus, a nyitó napon eladtam tőle egy tucatnyi képet -, és ott is velem volt El Hassan Róza. Ezután következett az Art Moscow, abban az évben történt az a malőr, hogy 25 galériának a vámon visszatartották az anyagát, de szerencsére volt orosz művészem akinek a munkáit ki tudtam állítani. Feltaláltam magam, amiben segített az orosz nyelvtudás is. Mégis jó élménnyé vált ez a vásár, több fontos kapcsolatot szereztem, és a vásárigazgatóval is megismertük egymást. Veszely Ferenccel vettem részt a belgiumi Gentben, a Lineart-on, ami a brüsszeli vásár elővására. Azt szoktam mondani, már egy Bentley árát beletettem a vásározásba, de tartok tőle, még egyet bele kéne, csak utána remélhetem a megtérülést. Biztosan tudom, érdemes volna, de azt gondolom, a művész is vállaljon anyagi felelősséget, ha bízik magában, mert együtt kell képviselnünk magunkat a nemzetközi piacokon. Tudom, nem ez az általános gyakorlat, de megbeszéltem a művészekkel, és már júniusban így mentünk a Volta-ra New York-ba, Mata Attila szobraival és Fürjesi Csaba festményeivel. Ebben az évben szívesen elmennék még Miamiba is, de az még bizonytalan.
Hogyan alakítod ki az áraidat?
O.I.: Két és fél ezertől – ötezer dollárig tart az a sáv, ahol nem kell az eladáshoz feltétlenül nemzetközi ismeretség csak a jó mű és tehetség. Ez alatt nem vesznek komolyan senkit, e fölött pedig nem lehet labdába rúgni komoly művész-CV, múzeumi kiállítások és nagy gyűjteményekben való jelenlét nélkül. Régi vesszőparipám, hogy össze kéne fogniuk a magyar galériáknak és néhány művésznek árat csinálni. Mindenkinek ez az érdeke, nemcsak a galériáknak, művészeknek, gyűjtőknek is, a teljes szcénának. Beleszerettem Németh Miklós művészetébe, aki tulajdonképpen „kényszerfestő” volt, mindenre festett, ami a keze ügyébe került, elvarázsoltak a színei, a bohócai, a szerelemvágya. Megvettem ötszáz képet a harmincezer darabos életműből, kiadtam róla az első könyvet, mert megszólalt bennem a közgazdász: ki lehetne alakítani számára egy árat. Ez is a céljaim közt szerepelt a galéria alapításakor. Nem tettem eddig semmit, kivárok, figyelem a biztató jeleket, örülök, mert már 18-20 ezer dollárokért kelnek el munkái aukciókon Amerikában, és kiállították már mindenfelé, ahol lehetett. A galéristáknak is ezt mondanám, álljunk össze, vállaljuk a költségeket közösen, csináljunk nemzetközi árat magyar festőknek. Itthon pedig azt látom biztató tendenciának, hogy egyre több a fiatal gyűjtő.
Mi kell ahhoz, hogy valaki jó galériát hozzon létre?
O.I.: Jó művészek és egy „arc”, ami elviszi az egészet.
Terveid?
O.I.: Marbellán nyitottam egy kis galériát magyar művészekkel, ezt szeretném felfuttatni. Még nincs teljesen felépítve, mégsem ez az oka, hogy még nem indult be, Spanyolország mélyen van a gazdasági válságban. Mire kijönnek belőle, én is készen leszek.
Németh Miklós: Kékhajú nő, 1966