Hidegszoba, ISBN könyv+galéria, Art Quarter Budapest azaz AQB, Pince, Telep Galéria, MŰTŐ. A budapesti képzőművészeti színtér néhány független szereplője. Némelyik csak nemrégiben indult, és akad, amelyik máris szinte kultuszhellyé vált. Van, amelyik egy üzleti modell részeként működik, és van, amelyet a csapata tart fönn, saját zsebből. Akad, amelyik egy üzlettel és van, amelyik egy lakótérrel áll szimbiotikus kapcsolatban. Ami összeköti őket, hogy projekthelyszínek, és csak olyasmit mutatnak be, amiben hisznek. És persze az is, hogy nélkülük sokkal szegényebb volna az amúgy is igencsak megtépázott hazai intézményrendszer.
Képviselőik a MŰTŐ terében ültek le egy nyilvános beszélgetésre, Non-profit Budapest címmel, még szeptember végén. Alábbiakban részleteket közlünk a beszélgetésből, az elhangzottak leiratát vettük alapul, a szövegen csak minimális szerkesztést végeztünk. A teljes szöveg pedig PDF-ben letölthető innen.
Molnár Ráhel Anna (a beszélgetés moderátora, MRA): A beszélgetés kiindulópontja, ahogy az aktuális kiállításé is, a Supermarket Art Fair, amin az idei évben részt vett a MŰTŐ is. Ez egy non-profit, artist-run helyekre specializált vásár, ahol a klasszikus fair mellett történik egy fontos “kereskedés” a különböző résztvevők között létrejövő kapcsolatokkal is. A mai kerekasztalt azzal a céllal szervezték, hogy a meghívott non-profit, részben artist-run kisgalériák kicsit közelebbről megismerjék egymást és beszéljünk az együttműködés lehetséges módszereiről. Talán kezdjük az elején, mutassátok be röviden az intézményeket.
Istvánkó Bea (I.B.): Én az ISBN könyv+galéria képviseletében érkeztem, ami csak félig non-profit: egy for-profit könyvesbolt és egy non-profit galéria a kombinációja, de függetlennek mindenképpen független.
Magyari Zsuzsa (M.Zs.): A Pince kiállító és közösségi tér abszolút non-profit, artist-run space.
Kovács Kristóf (K.K.): Én a Telep Galériát képviselem ezen a beszélgetésen. Ez egy vendéglátó egység által fenntartott kiállítótér. A TELEP nevű bár bevételéből tartjuk fent magunkat, függetlenek vagyunk.
Magyar Dorottya (M.D.): Az AQB nem egy artist-run space, viszont részben non-profit, hiszen a kiállítóterünk az AQB project space, ami két éve működik teljesen non-profit modellt követ, viszont maga az intézmény elsősorban műtermek kiadásából tartja fenn magát.
Agg Lili (A.L.): Mi a MŰTŐvel magunkat tartjuk fennt, egy kiállítóterünk van és stúdióink.
Bérdi Tamás (B.T.): A Hidegszoba stúdiónak rajtam kívül még két tagja van: Tillinger Adrienn és Török Aliz. A stúdiónknak van egy galéria része. A kiállítóteret az üzleti modellünk teszi függetlenné. A stúdióban előállított egyedi termékekből származó bevételt invesztáljuk a galéria ténylegesen független fenntartásába. Van egy szellemiségünk, aminek az felel meg, hogy minél alacsonyabb költségekkel oldjunk meg dolgokat, miközben ez nem megy a minőség rovására.
M.R.A.: Néhányan már említettétek a fenntartást, ami nem utolsó szempont ebben a közegben. A legtöbb hely, még akkor is ha van valamennyi bevétele, rengeteg saját energiabefektetést igényel, beleértve a pénzt és az időt is. Miért csináljátok ezt? A saját motivációitokról kérdezlek.Többen az egyes helyek „képviseletében” beszéltetek magatokról, míg én azt hiszem, kis intézmények esetében az egyes helyek tulajdonképpen maguk a szervezők.
B.T.: A kérdés második felére reagálnék: nálunk a hely önmagában létezik, mi pedig csak hozzáadjuk azt, ami egy galéria felelősségteljes és zökkenőmentes működéséhez kell. Nem vagyunk szereptévesztésben. Azon dolgozunk, hogy a kiállítók teljes mértékben megvalósíthassák a saját elképzeléseiket. Ha az adott projektnek van kurátora, akkor közösen képviselik az elképzeléseiket, de mi nem akarunk beleszólni abba, hogy mit és hogyan csináljanak. Tehát rendelkezésre áll a tér, mi pedig biztosítjuk azt, hogy a projektek kiteljesedjenek.
(…)
M.R.A: Beszéljünk a motivációkról. Miért kezdtétek el csinálni ezt?
B.T.: Itt a stúdió volt előbb. A galéria abból nőtt ki, hogy ha már van ez a tér, hasznosuljon. Ez egy lakásgaléria, egy 100 nm-es lakásban. Pontosan az egyik fele funkcionál lakásgalériaként, a másik pedig lakótérként. Nem tudom, a közönség soraiból valaiki volt-e már nálunk. Vagy hogy egymásnál voltunk-e? Ha már együttműködésről van szó, vajon mennyire érdeklődünk egymás iránt, vagy ha nem érdeklődünk, annak mi lehet az oka?
A.L.: Nagyon fontos, hogy itt nem csak a pénz elő teremtéséről vagy hiányáról van szó. Ugyanígy sáfárkodunk az idővel is. A Műtőben most 11-en vagyunk, ebből 10 művész és egy kurátor. Nyilván mindenki a saját kapacitásának megfelelően veszi ki a részét a munkából és van egy kicsit szűkebb vezetése a dolognak. E mellett mindenkinek van munkahelye és a saját művészi munkájával is foglalkozik. Tulajdonképpen a szabadidőnket használjuk arra, hogy vigyük ezt az egészet, és kezd látszani, hogy ez nagyon nem elég. Én még nem voltam a Hidegszobában. Tudunk egymásról, de egyszerűen nem tudtam megoldani. A folytonos fizikai jelenlét nehéz feladat. Ami a motivációt illeti, nekem nagyon hiányzott Magyarországról a független színtér. A mi galériaterünk a piactól független és ilyen szempontból mindegy, hogy van-e eladás, mert ha a művész elad, akkor elad, nem mintha ez gyakran megtörténne. Nagyon fontosnak tartom, hogy legyen egy színtér, ahol párbeszéd és gondolkodás folyik. Tulajdonképpen a túlélés terei ezek. Rengetegen kijönnek az egyetem burkából és eldönthetik, hogy folytatják-e a kreatív gondolkodást és munkát. A motiváció, hogy legyenek terei ennek a munkának és párbeszédnek, és ne egyetlen ilyen szervezet legyen. Lehet, hogy kicsit idealista vagyok.
B.T.: Most rájöttem, hogy kitől függünk: a lakóktól és az idős nénitől, Ágikától. Neki vannak szabályai. De mástól azt hiszem nem. Illetve egymástól persze.
M.R.A: A Telep esetében a finanszírozás máshogy működik.
K.K.: Igen, én két választ tudok adni a kérdésedre, az egyik viccesebb, a másik komolyabb. Szentjóby Tamásnak van egy mondatsorozata: “Miért csinálod, amit csinálsz? Kérem, nekem családom is van. És mit csinálnál ha nem lenne családod? Azonnal Hawaiira utaznék.” A kérdésedről ez jutott eszembe. Szóval, azonnal Hawaiira utaznék. A Telepet 2010-ben alapították, én csak belecsöppentem.Én 2013-ban kerültem oda, ahogy felkerültem Budapestre az egyetemre. A mai napig nem értem miért, de teljesen ismeretlenül felkértek, hogy csináljak ott kiállításokat. Nekünk az a célunk, hogy helyet biztosítsunk olyan projekteknek, amikkel egyetértünk, amikben látunk lehetőséget. Azt gondolom, hogy ez volt az elején is a motiváció. Akkor is azt látták, hogy kellenek terek, amelyek nyitottak az olyan projektek felé, amelyek megvalósulása kis költségen és kis segítségen múlik. Nekem nyilván az a motivációm, hogy minél több olyan projekt valósuljon meg, aminek meg kell valósulnia. Az külön beszélgetést igényelne, hogy mi a függetlenség fogalma. Emellett én is elég kevés helyre jutok el, ez egy nehéz pont. Érdekes, amikor az ikonra feltölt valamelyik szervezet egy eseményt, az oldal felajánlja, hogy ne azonos dátumra tedd másokkal. Mégis lehetetlen úgy kiállítási programot szervezni, hogy figyelembe vedd a körülötted zajló eseményeket. A ma jelenlévőknél ráadásul sokkal több helyszín van, ami hasonló elképzelésre alapul. Ezt nehéz összetartani, de ha tudunk magunkról, az már fél siker.
I.B.: Ha az ember belevág egy új intézmény megalapításába az az elsődleges cél, hogy platformot teremtsen valaminek, amit fontosnak tart. Ez egy kicsit mindenkinél más, de nekem is ez volt a lényeg a for-profit részben is. Ebből adóditt, hogy legyen egy kiállítótér. Abszolút nem személyes, kurátori egotripről van szó, a galériatérnek is az a missziója, hogy legalább 50%-ban egyéni kiállításoknak, a másik felében pedig együttműködési projekteknek adjon teret. Így tíz kiállítás valósul meg egy évben, amiből egyet vállalok be én. Ez épp elég kurátorkodás is az intézményműködtetés mellett. Meg akartam nézni, hogy működik-e a platformteremtés úgy, hogy a Pincével vagy a Műtővel ellentétben, én ezt részben a megélhetés reményében hoztam létre. Egyelőre nagyon sok feedbacket nem tudok adni, mert az ISBN december óta működik. Még egy év sem telt el, de én azt gondolom hogy mikrointézményi szinten működnie kell annak, hogy egy for-profit és non-profit tevékenység eltartja a helyet és azt az egy embert, aki működteti.
M.R.A: A Pincében pedig, azt hiszem, a közösség fontos szempont.
M.ZS.: A Pince négy éve működik. A kezdetekkor nagyon sokan voltunk és nem is tudtuk pontosan, hogy mit fogunk ezzel kezdeni. Mára már kialakult egy kemény mag és nagyjából tudjuk, mit szeretnénk, de ez hosszú időbe telt. Az első két év elég kísérletező volt. Nekünk is a platform kialakítása volt fontos: hogy nem csak a pályakezdő, hanem még egyetemen belül is pályakezdő művészeknek adjunk teret. Ezek nyilván személyes indíttatásokból is jöttek. Mivel a Pince tényleg egy pince, adott, hogy kísérletező, projektszerű dolgokat tudunk fogadni helyspecifikus installációkkal, kiállításokkal. A legfőbb cél talán a kezdetekkor is az volt, hogy a kiállításmegnyitók után lent lehessen maradni, történhessen valamiféle eszmecsere, beszélgetés. Mi most hatan vagyunk és nálunk semmi profit nincs ebből, mi fizetjük a költségeket. Nem is célunk ebből pénzt csinálni.
(…)
M.D.: Az AQB fenntarthatóságában, méretében és helyszín tekintetében is más. Fél óra, mire ki lehet jutni a Nagytétényi útra, és egy több ezer négyzetméteres, óriási gyárépülethez érkezünk. Sokan említettétek a pályakezdő művészeket. Ha a mi kiállítóterünkbe beraksz valakit, aki most diplomázott, nem tudja még megtölteni a teret. Ezért egy kicsit máshogyan kell felépíteni a kiállításokat is. Kis csapatunk van nekünk is, Wolfgang Bartesch a tulajdonos, Kukla Krisztián a művészeti vezető és Bencze Péter csinálja idén az aqb Projekt Space kiállításainak nagy részét. Évente hat kiállítást tervezünk, ebben két intézményi együttműködés, két nemzetközi csoportos és két egyéni kiállítás van. Náluk nem a kiállítótér fenntartása az elsődleges. Az egész komplexum tulajdonosa, Wolfgang rögtön visszaforgatja a kiadott helyekből származó bevételt az épület felújítására. Folyamatos fejlesztések vannak és magát a kiállítóteret ő, mint magánember finanszírozza részben. Mi is fizetést kapunk a munkánkért. Fontos, hogy egyre több olyan projektünk legyen, ami a galériába fektetett pénzt vissza tudja hozni, így hosszútávon fenn tudjuk tartani a kiállítóteret és külső forrásokat is be tudjunk vonni. Egy másik fontos dolog pedig a rezidencia program. Az egész épületben van 10 szoba és 5 műterem. Nekem személyesen éppen az volt fontos, hogy olyan helyen tudjak dolgozni, ahol itthonról folyamatosan külföldiekkel lehetek és dolgozhatok. Szerintem nekünk az egyik legnagyobb kihívásunk, hogy miként mutassuk be a hozzánk érkező külföldi művészeket, akiket “bezártunk” az épületbe. Most elindítottunk egy sorozatot aqb AiR néven: amikor a rezidens művészeink az itt tartózkodásuk végén egy projektprezentáció vagy pop-up kiállítás keretében megmutatják, hogy mit csinálnak. Ezt például érdemes lenne más, belvárosi helyszíneken is megszervezni, hogy nagyobb láthatósága legyen.
M.R.A: Nagyon heterogén közeg ez: az attitűd és a kiindulópont nyilván hasonló de közben más-más konstrukciókban működtök. Ha együttműködésről beszélünk, hogy látjátok, milyen formákban lehet egyáltalán gondolkozni? Ez ugyanis sokféle lehet, a jelenléttől kezdve addig, hogy valamiféle közös ernyőszervezetként kezdtek működni.
K.K.: Metaintézményekre az elmúlt években elég sok példa volt. Itt volt a Küszöb fesztivál, amelyben a Hidegszoba kivételével mind résztvettünk helyszínként. Az OFF-Biennálé Budapest is hasonló intézmény, és akkor még a Ligáról (Független Képzőművészeti Műhelyek Ligája Alapítvány – a szerk.) nem is beszéltünk, ami a ’90-es években egy másféle művészeti színtéren próbált hasonló dolgokat végigvinni. Nem tudom, hogy ezeknek az eseményeknek a konklúzióit tekintve, mennyire tudna működni egy ilyen intézmény. Az első OFF egyik eseményét látom valamiféle példának egy ilyen együttműködés megvalósításához: ez egy szívességbank volt, ami akkor nem igen működött, talán a sok intézmény miatt. A szívességbank arról szólt, hogy mindenki elmondta, milye van. Most is jó lett volna, ha valakinek van 20 darab széke. Szóval, ha vannak olyan eszközeid, amiket éppen nem használsz, akkor azt fel tudod ajánlani a másiknak. Például, ha egy kiállításhoz kell három projektor és a Telep épp nem használja a három projektorát, akkor azt kölcsönadja, de lehet szó plakáttervezésről és még sorolhatnánk. Ezt nagyon jó kezdeményezésnek gondoltam akkor is, most is, és a Teleppel ezt is próbálom csinálni.
M.ZS. Tanúsítjuk.
K.K.: Ezek minimális dolgok, de sokat számítanak. Szerintem az is fontos, ha ott vagyunk egymás eseményein, viszont lehetetlen mindenhova eljutni.
M.Zs.: Szerintem a Küszöb pont olyasmi, ami kétévente képes létrejönni, ilyenkor együtt tudunk működni és valami közöset csinálni, de ettől függetlenül én inkább a kis dolgok megvalósításában látom az együttműködést
(…)
I.B.: (…) Az ISBN-ben sok külföldi megfordul és gyakran kérdezik, hogy mit érdemes megnézni a városban, hol vannak még hasonló helyek vagy hasonló kiállítások. Nyilván nincs meg mindig a fejemben, hogy mi történik szimultán a város különböző pontjain. Ilyenkor előrántok egy index programajánlót és bekarikázom a helyeket, ahová szerintem érdemes elmenni. Nem feltétlenül lenne hülyeség egy applikációt, honlapot, vagy olyan felületet létesíteni, amin kapásból különbséget lehet tenni a kereskedelmi galériák, a múzeumok és az alulról szerveződő programok között.
A.L.: A Műtőben nagyon sok minden így működik, szívességekből. Szerintem nem kell ezt feltétlenül intézményesíteni. Kommunikációs felületre viszont, én is azt hiszem, hogy szükség van. Stockholmban nagyon fontos tapasztalat volt az Artist Run Alliance, egy honlap, ami a világban gyűjti össze ezeket a helyeket. Ami ebben nagyon jó, hogy fel lehet venni a kapcsolatot külföldi helyekkel és el lehet kezdeni közös programokat szervezni. Most a Műtőnek is lesz két ilyen programja. Mi zenei programokat is szervezünk, nemcsak a kiállításokhoz kötve, hanem önálló eseményként is. Sokszor nem tudnánk segítség nélkül megoldani az összes eszköz beszerzését. Ezek oda-vissza működő szívességek. A segítséget nem kell mindenképp intézményesíteni, ez talán a gyakorlat szempontjából fontosabb.
K.K.: Az index térképen nagyon sok hely hiányzik, nyilván azért, mert az előfizetők helyei vannak feltüntetve. De ez nemcsak a külföldiek számára lenne hasznos. Én készítettem egy ilyen térképet a Sziget fesztiválra, amit ott kihelyeztünk, pont az volt a cél, hogy ha ott valaki érdeklődött ez iránt, meg tudta látogatni ezeket a helyeket. Ha már egy galériában ki van téve egy hasonló plakát az megkönnyíti a dolgot. A szívességbankot nem feltétlenül abban a formában gondoltam, ahogy az OFF alatt volt, hanem hogy ha tudom, kinek milyen technikája van, akkor csak megkérdezem Liliéket hogy nincs-e véletlen egy kék posztamensük.
(…)
M.R.A: Többször szóba került – részben az önkéntes energiák végessége kapcsán – a pályázás. Az ISBN-ben hogy működik ez?
I.B.: Én próbáltam az NKA-hoz és az önkormányzathoz is pályázni, de ezek nem voltak sikeresek, úgyhogy egy kicsit el is engedtem ezt, legalábbis a hazai források tekintetében. Nyilván van egy ingerküszöb is, mindenhova nem pályázik az ember. Most egy Visegrádi Alap (IVF vagy V4 – a szerk.) pályázatban például részt fogok venni az FKSE-n keresztül. A szervezeti forma sokat számít, én egyéni vállalkozásként működöm és ez sok pályázattal nem kompatibilis. Sokkal egyszerűbb, ha van egy alapítványi, egyesületi, vagy bármilyen szervezeti háttér, ezekkel több helyre lehet pályázni. Őszintén szólva, nem annyira bánom, hogy ezek nem sikerültek, és nem tudom, hogy jövőre próbálkozom-e megint, mert annak nem nagyon van értelme, hogy hetekig dolgozom egy pályázati anyagon, befizetek 10.000 forint pályázati pénzt és aztán azt mondják hogy ez nekik szakmailag nem elég. Ennél sokkal több és pozitívabb visszajelzésre van szükségem. Mindannyian tudjuk, hogy Magyarországon nagyon kevés a pályázati forrás, egyre kevesebb. A külföldi pályázatok pedig nagyrészt nemzetközi kapcsolatokon múlnak. Kell egy nemzetközi network, hogy lehessen partnerekkel pályázni, és hát, nyilván sokkal melósabb angolul összeállítani egy pályázati anyagot, mint magyarul. Már az is nagy munka, hogy kiválaszd a potenciális pályázatokat.
A.L.: A miénk nem túl régi kezdeményezés, most két éves. Eközben mi is sokat tanulunk. Mi a stockholmi art fair kapcsán pályáztunk itthon, de sikertelenül. Viszont helyette a vásár adott támogatást. Most is fogunk pályázni, mert muszáj. A MŰTŐ mögött egy alapítvány van, az, ami az MMN zenei blog mögött is, ezen keresztül pályázunk. A hosszútávú terv az, hogy bekapcsolódjunk a Visegrádi Alap programba. Ehhez van már egy szlovák partnerünk, ezt a hálózatot próbáljuk most tágítani.
M.ZS: Mögöttünk nincs se egyesület, se alapítvány és nincs is hová pályáznunk. Viszont benne vagyunk a V4-es pályázatban, lesz egy nemzetközi dolog.
K.K.: A Telep számára egyszerű a pályázás, mert kft. vagyunk. A saját hazai pályázatunkat mi sem nyertük meg, de a Pince pályázatához például a Telep Kft. biztosítja a szervezeti hátteret. Szerintem az a fontos kérdés itt, és alapvetően a kortárs képzőművészeti közegben, hogy a képzőművészet pénzfüggő-e.
B.T.: Nem.
K.K.: Szerintem sem. De valamelyest függő, csak nem teljesen. Ez mindegyik non-profit helynél felmerül.
I.B.: A művészet nem, de a villanyszámla igen. A kiállítások megvalósítása működik low-budget vagy no-budget módon, de van az a minimális infrastruktúra, ami akárhogy is nézzük, valamennyibe kerül.
(…)
Nyitókép: It’s Worth It!, 2018 október, ISBN könyv+galéria. Fotó: ISBN Facebook
