“A művészetnek mindig van köze a politikához” – Interjú Jonas Staallal

Jonas Staal vizuális művész munkái a művészet, propaganda és demokrácia viszonyát vizsgálják – olvasható a holland művész weboldalán. E megállapítás mellett az is nagyon fontos, hogy Staal gyakran kísérletezik szokatlan formátumok használatával és létrehozásával. Nyilvános események, beszélgetések, viták, látványos kiállítások és installációk – minden projektje valahol a kiállítás, a performansz és a színház műfajának metszéspontjain mozog. Munkái kutatásalapúak, a művész meghatározása szerint a tudományos és a művészi kutatás kombinációjaként foghatók fel. Jonas Staal (1981) elemezte az alt-right problematikáját, valamint Steve Bannon propaganda-tevékenységét, de otthona, Hollandia szélsőjobboldali pártjának társadalmi vízióit is vizsgálta, amelynek párhuzamait Magyarországon és Lengyelországban találja meg. Ezen kívül az EU jövőjéről és a demokrácia új formáiról, például az „állam nélküli demokráciáról” („stateless democracy”) is gondolkozik.

Az interjú kezdete 2018 októberére tehető, amikor Jonas Staal az „emancipációs propaganda” („emancipatory propaganda”) fogalmáról tartott előadást a prágai VI PER Galériában. Az beszélgetés végleges verziója hosszú folyamat eredménye, amely májusban zárult, amikor Staal újra Prágába látogatott a Who Are We Talking With? What Can Institutions Unlearn from Artists című szimpóziumra a tranzit.cz rendezésében. A szöveget eredetileg az Artalk.cz publikálta cseh nyelven.

A kérdező Anna Remesova, az Artalk.cz főszerkesztője, a szöveget először angol változatban közöltük az East Art Mags projekt keretében, a magyar változat Deim Réka fordítása.

Anna Remesova: Hogyan alakultak ki a projektjeid? Mikor jöttél rá, hogy nem műalkotásokat szeretnél létrehozni, hanem eseményeket és szervezeteket?

Jonas Staal: 2011-ben kutatást végeztem a Closed Architecture című projekt keretein belül egy börtönmodellel kapcsolatban, amelyet az az építész tervezett, aki ma a holland ultranacionalista Szabadságpártnak (PVV), az ország második legnagyobb pártjának egyik vezető politikusa. A párt erősen ellenzi a kortárs művészetet, amely szerintük a baloldali propaganda egy formája. Amikor világossá vált számomra, hogy a párt második embere, Fleur Agema maga is dolgozott a művészet területén – ugyanazon egyetem építészkarára járt, ahol én tanultam –, elkezdett érdekelni munkáinak művészeti dimenziója a politikai meggyőződése fényében.

Amikor ellátogattam egykori iskolájának archívumába, megtaláltam a szakdolgozatát, amely a Closed Architecture címet viseli. A dolgozat egy börtönmodellt mutat be rendkívül részletesen, ahol az elítélteket négy lépésben formálják át a társadalom produktív tagjaivá. Lényegében az irányított társadalom egy paradigmatikus rendszerét terjesztette elő, ahol az elítélteket nem egy meghatározott időszakra börtönözik be, hanem egy játékra emlékeztető logika alapján szintet léphetnek „jó” magaviselet esetén, illetve visszaléptethetik őket „rossz” magaviselet miatt. Agema modelljében az elítéltek saját szabadulásukért felelősek, de természetesen az aktuálisan irányító rezsim játékszabályai alapján. Úgy gondoltam, ez a modell tökéletesen reprezentálja az ultranacionalista és alt-right rezsimek esztétikáját. Tanulmányoztam Agema börtön-elgondolását, és vázlatait a számítástechnika segítségével részletes, háromdimenziós építészeti modellekké alakítottam, majd a kutatást könyv formájában publikáltam. Továbbá, egy színházban rendeztem egy találkozót, ahol a modell néhány részletét aprólékosan rekonstruáltunk. Azt próbáltam megérteni, hogyan lehet a börtönről alkotott vízióját az ultranacionalista és alt-right rezsimek által konstruált zárt társadalom ideológiai modelljeként értelmezni. Ezen kívül olyan irányú kutatást is végeztem, hogy miként jelenik meg Agema építészeti víziója a politikai pártja által támogatott, első Rutte-kormányzat (2010-2011) intézkedéseiben. A projekt elég nagy port kavart, hiszen közvetlenül a Rutte-kormány hatalomra kerülése után mutattam be.

Ez a projekt rávilágított arra, hogyan képes a művészet – az építészet – rendszerezni és formálni a politikai ideológiát. Ugyanakkor úgy éreztem, hogy az effajta művészeti kritikai modell korlátozott. Azt gondolom, hogy a tudományos és művészi kutatás rendkívül fontos annak megértéséhez, hogyan strukturálják társadalmi és politikai életünket a különféle vizuális morfológiák, de mindezek puszta elemzése nem változtat semmin. Meg lehet érteni, hogyan működik a propaganda, de ez nem jelenti azt, hogy az hatástalanná is válik. Ennél többre van szükség. Rájöttem, Agema megértette, hogy a társadalom megváltoztatása csak az infrastruktúra szintjén működhet, azaz olyan formába kell önteni az ideológiát, amely strukturálja a társadalmi és politikai színteret. Ez azt jelenti, hogy ha megpróbálunk fellépni mindez ellen, akkor egyrészt meg kell értenünk, amit az ultranacionalisták és az alt-right csinál – ezt tettem a Closed Architecture projekt segítségével –, de ezzel nincs vége. A saját diskurzusunk és infrastruktúránk kialakítására van szükség. Ennek hatására elkezdtem saját művészi praxisomat is átformálni, hogy ne csak elemezzem a fennálló elnyomó rendszereket, hanem hozzá is járuljak az emancipációs erők új formáinak megszervezéséhez.

Egy évvel később megrendezted az első New World Summit találkozót Berlinben. Mi volt a célod ezzel az eseménnyel?

A New World Summit (2012 óta) a Closed Architecture projektre adott közvetlen válasz. Ez volt az első próbálkozásom olyan alternatív infrastruktúrák átgondolására a művészet segítségével, amelyek új tereket nyitnak a demokrácia projektjének újragondolásához. A New World Summit alapvetően egy művészeti és politikai szervezet, amely alternatív parlamenteket alakít ki az államokon kívül álló vagy feketelistára került szervezetek számára. A terrorizmus elleni háború által kultivált „mi és ők” dichotómia megkérdőjelezésének egy módja olyan csoportok összehozása a közönséggel, amelyeket „terrorista” szervezetekként bélyegeznek meg és üldöznek. Sok résztvevő csoport – mint amilyen például a kurd és az azawad-i felszabadítási mozgalom – a demokrácia keretein kívül reked, mert állítólagosan veszélyezteti annak létét. De mi van akkor, ha e csoportok politikai modellje valójában demokratikusabb a kapitalista demokráciákénál? Ebben az esetben a fenyegetés, amit reprezentálnak elsősorban ideológiai alapú. Lehetséges, hogy azoknak a társadalmaknak a polgáraiban, amelyek nevében a terrorizmus elleni háború folyik, sokkal több közös vonás van az úgynevezett „terroristákkal”, mint saját kormányaikkal, amelyek azt állítják, hogy a nevükben járnak el (vagy ezek a csoportok sokkal jobban képviselnék a polgárok érdekeit). Más szóval, a New World Summit megpróbálja úgy újraértelmezni a „mi” és az „ők” kategóriáit, hogy pontosabban mutassa be valódi küzdelmeinket. Úgy is érvelhetnénk, hogy az ultranacionalisták és az alt-right a terrorizmus elleni háború dichotómiájából keletkezett. Olyan irányba terelték a diskurzust, hogy belekeverjék a menekülteket és migránsokat is az „ők” értelmezési tartományába, és így számos különböző társadalmi csoportot és népcsoportot egységesen ellenséggé tettek.

Hogyan alakítottad ki az esemény dizájnját?

A dizájn a projekt fontos részét képezte, mert úgy gondolom, hogy a megrendezett politikai találkozók formája és struktúrája óriási hatással van arra, hogyan tapasztaljuk meg azokat, illetve hogy milyen következményekkel járnak. Például, az első parlament, amit 2012-ben a 7. Berlini Biennálé keretein belül rendeztünk meg, egy körben elrendezett tér volt. Szó szerint megdupláztuk az ismert félkörös parlament-elrendezést, és így kiküszöböltük azt a felállást, amelyben egy képviselő beszél a hallgatósághoz. A mi dizájnunkban a politikai képviselők a közönség soraiban ülnek. A kerek parlament performatív dinamikája azt jelenti, hogy adott esetben éppen a melletted ülő áll fel és beszél, szinte úgy, mintha a te nevedben beszélne. Máskor pedig a kör másik részén áll fel valaki hozzád beszélve, hogy meggyőzzön valamiről vagy ellenezze az álláspontodat. A beszédaktus („speech act”) változó pozíciói tudatosítják a közönségben azt, hogy az összejövetel elrendezési formája óriási hatással van a politika értelmezésére és arra, miként azonosulunk vele.

A VI PER Galériában rendezett beszélgetés alkalmával említetted, hogy az összejövetelre meg akartál hívni nem emberi résztvevőket is. Hogy kell ezt elképzelni?

Ezt a problémakört próbálom jelenleg körbejárni Laure Prouvost művésszel. Nemrég együtt dolgoztunk a The Aube’s cure Parle Ment (2017) – azaz: The Obscure Parlement – című projekten iLiana Fokianaki State (in) Concepts elnevezésű kiállításán a párizsi KADIST Art Foundation-ben. Laure nyelvek, mellek, ágak és jelek hibrid egyvelegével dolgozik. Műveiben olyan konstellációkat hoz létre, amelyek az emberi, nem emberi és a több mint emberi ágenciák közötti elmozdulásokra reflektálnak. Számomra ez azt a bizonytalan dinamikát reprezentálja, amely az emberi és nem emberi szubjektumok között jön létre, illetve azt a feszültséget jeleníti meg, amelyet ez a bizonytalanság kelthet. Az együttműködésünk alkalmával ahelyett, hogy szervezetek és emberek számára alakítottam volna ki egy teret, megkíséreltem az ő asszamblázsai számára létrehozni egy parlamentet. A projekt így a politika terét és ágenciáját vizsgálta, felvetve a kérdést: ki van jelen a politikai térben és ki hiányzik abból. Általánosan fogalmazva, a parlamentjeink rendkívüli módon eltávolodtak az ökológiától, amely fenntart bennünket. Például, beszélünk a klímaváltozásról, de nem figyelünk arra, hogy mindenekelőtt az ökológiai rendszer az, ami lehetővé teszi, hogy a parlamentben üljünk és lélegezzünk. Az élet fenntartásához szükséges ökológiai rendszer nélkül semmit sem tudnánk így, körben ülve megvitatni. Tehát bizonyos értelemben a nálunk nagyobb, nem emberi konstellációk mindig részei összejöveteleinknek, de mi nem fogadjuk el őket politikai szubjektumként. Közös munkánk Laure-ral behívja azokat a szubjektumokat, amelyeket normál esetben nem tekintünk politikai tényezőnek, így tágítja látásmódunkat az emberi összejöveteleket fenntartó – és azok részeként értelmezhető – ökológiával kapcsolatban.

E kérdéskör kapcsán, miért fontos számodra, hogy a művészeti szcéna kontextusában maradj? Mi a művészet perspektívája?

Az autonóm és kritikai művészet európai liberális definíciója maga is forradalmi pillanatok produktuma, különösen a Francia forradalomé, amely megszabadította a művészetet a burzsoázia, a vallás és a monarchia láncaitól. A művészek aktív résztvevői voltak a forradalomnak, és így jöttek létre az első állami múzeumok és a művészet támogatási rendszere.

Gyakran beszélünk úgy a művészetről, mintha az a politikától független és távoli lenne, pedig politikai forradalom alapozta meg a jelenlegi művészetértelmezést.

Ugyan művészként nem rendelkezünk olyan végrehajtó hatalommal, mint a politika, de bírjuk a képzelet erejét. Azaz, olyan erőt, amellyel megkérdőjelezhetjük a világ vizuális morfológiáját – a világ formákon keresztül történő értelmezési módját.

Olyan kompetenciaként tekintek a művészetre, amelyen keresztül újragondolhatók a társadalmunkat szabályozó infrastruktúrák, szimbólumok és narratívák.

Ha a művészet nem foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, megkockáztatja részességét az ultranacionalista és alt-right erők felemelkedésében, amely a saját érdekeit szolgáló esztétikai rezsimet vezet be. Már ma is látható az „alt-art” térnyerése az alt-right „Pepe a béka” mémjétől kezdve a Donald Trump egykori tanácsadója, Steve Bannon által rendezett filmekig. Az emancipációs politika („emancipatory politics”) új művészi gondolkodást tesz lehetővé, míg az elnyomó politika saját szolgálatába állítja a művészetet erőszakos doktrínáinak propagálása érdekében. Vagy mi, művészek csatlakozunk a progresszív politikához olyan új történetekkel, amelyek inspirálják és mobilizálják az embereket, vagy ők teszik ezt – de akkor nem állunk a nyertes oldalon.

Steve Bannon volt legutóbbi kiállításod főszereplője 2018 tavaszán, amely a kortárs propaganda-stratégiákkal foglalkozott. Hogyan kapcsolódik ez a projekt a korábbiakhoz?

Nagyjából két részre osztom a munkáimat: a propaganda művészeti szempontú kutatása az egyik, a propaganda előállítása pedig a másik rész. A propaganda kutatása a művészet szerepét térképezi fel a domináns hatalmi struktúrákban, ilyen például a Closed Architecture projekt vagy a Steve Bannon: A Propaganda Retrospective (2018) kiállítási projekt, amit Marina Otero Verzier kurátorral együtt dolgoztunk ki a rotterdami Het Nieuwe Instituut-ben.

A propaganda előállítása kevésbé a kutatásról szól – ez inkább új, művészi morfológiákkal („artistic morphologies”) való kísérletezés az emancipációs társadalmi mozgalmakon, progresszív politikai pártokon és páneurópai platformokon belül. A New World Summit keretében kialakított alternatív parlamenteket például gyakran államokon kívüli („stateless”) politikai szervezetekkel közösen hoztuk létre. A New Unions kampány, amit 2016-ban indítottam el, olyan politikai mozgalmakkal együttműködve és a kereteiken belül hozva létre műalkotásokat, amelyek az Európai Unió radikális reformjára törekednek. Ilyenek például az új-konstruktivista csillagok, amelyeket a Democracy in Europe Movement 2025 (DiEM25) számára készítettem. Ide tartozik a jelenlegi parlament-koncepció is, a The Scottish- European Parliament (2018), amelyet különböző skót függetlenségi platformokkal együttműködve fejlesztünk az Északi-tenger egy elhagyott olajfúrótornyán. Inspirál ezeknek a pártoknak és platformoknak a politikai képzelőereje, és a munkámmal olyan művészi morfológiákat szeretnék kidolgozni, amelyek hozzájárulhatnak ezekhez a kezdeményezésekhez.

Értelmezhetjük ezeket a projekteket az „emancipációs propaganda” gondolatkörében?

Célom, hogy kidolgozzam a propagandaművészet emancipációs modelljeit, de természetesen nem biztos, hogy el is érem ezt a célt. A művészi morfológiák néha saját életre kelnek és olyan történeteket kommunikálnak, amelyek a művész szándékán kívül állnak. Vagy előfordul, hogy maga a mű készteti kritikai konfrontációra a művészt, a „tükör által homályosan” látás metaforájához hasonlóan.

Elmagyaráznád röviden, miért választottad Steve Bannon alakját – különösen egy európai kontextusban?

Sok munkám foglalkozott az ultranacionalizmus és az alt-right terjedésével Hollandiában és Európa többi országában. Néhány korai munkám a vezetőik önjelölt mártír státuszával foglalkozott, például Geert Wilders – a holland Szabadságpárt (PVV) vezetője – esetében, aki be is perelt ezért. Tehát sokáig a közvetlen környezetemre reflektáltam. Steve Bannon esetében úgy éreztem, az alt-right megerősödése és az amerikai trumpizmus nemcsak nemzeti, hanem nemzetközi jelenség, amely világszerte hatással van az ultranacionalista és alt-right platformokra. Esetenként könnyebben megérthető a helyi politikai kontextus úgy, ha más irányba is kitekintünk – hogy egy hasonlón keresztül értelmezzük az ismerős helyzetet. Ez fontos oka volt a Steve Bannon Propaganda Retrospective című projekt kidolgozásának. És éppen a kiállítás ideje alatt kezdte meg Bannon európai tevékenységet, amely olyan pártok egyesítését célozta, mint a német AfD, az Osztrák Szabadságpárt és az olasz Északi Liga.

Fontos volt számomra megérteni, hogyan dolgozott Bannon majdnem tizenöt éven át propagandaművészként – elsősorban filmesként, aki tíz dokumentumfilmet készített – a trumpizmus alapvető narratíváin, amelyek a „fehér, keresztény gazdasági nacionalizmus” ideológiájára épültek. Ha megnézzük a Tea Party vezetőjéről, Sarah Palin-ről készült dokumentumfilmjét, akkor lényegében megtaláljuk benne a trumpizmus alapvonásait, amelyek már jóval Trump jelöltként való színrelépése előtt megfogalmazódtak. Bannon szó szerint a Bibliában szereplő „tökéletlen edény” fogalmával hivatkozott Trumpra (a Timótheushoz írt II. levél 2. fejezetének 20-22. versére utalva – szerk.), aki közvetítheti Bannon ideológiai mesternarratíváját. Mindez kiemeli a filmes propagandaművész szerepét a még nem létező, de már alakulóban levő politikai struktúrák elképzelésében. Más szóval, a kiállítási projekt azt próbálta feltérképezni, hogyan előzi meg a művészi képzelőerő a politikai valóságot.

Emellett Bannon munkássága jól mutatja, milyen egy propagandaművész, aki nem diktatórikus rezsimben, hanem amerikai típusú kapitalista demokráciában tevékenykedik. A demokrácia nem immunis a propagandára, és ezt fontos hangsúlyozni, mert a propaganda nemcsak az úgynevezett totalitárius korszakban létezett. Mindig is jelentős szerepet játszott a demokratikus országokban, bár ott más típusú propagandáról beszélhetünk, hiszen különféle hatalmi struktúrák más-más propagandákat generálnak.

Hogyan értelmezhetjük az alt-right növekedését? Tanulhatnak valamit a baloldali művészek és művészcsoportok a propagandájukból?

Néhányan, köztük Angela Nagle, amellett érvelnek, hogy a 21. században az alt-right válik Gramsci teóriájának követőjévé, mert Gramsci stratégiáját átvéve a kultúrán keresztül változtatja meg a politikát. Bizonyos értelemben igaza van, hiszen az alt-right és hasonló mozgalmak képesek kialakítani egy kulturális diskurzust, amely átformálja alapelveinket és narratíváinkat, amelyek alapján különbséget teszünk helyes és helytelen, igazság és hazugság között. Megváltoztatták az értékrendünket, és ez Európában is érzékelhető: amit tizenöt évvel ezelőtt elfogadhatatlannak tartottunk – például az etnikai és vallási kisebbségek kriminalizálásával kapcsolatban – az ma teljesen elfogadott a mainstream politikában. Ami egykor szélsőjobbnak számított, az ma a szélsőjobb szélsőjobbja, míg a centristák az új jobboldal.

Ez azt mutatja, hogy a propagandának elképesztően nagy ereje van a diskurzus formálásában és új, normatív rezsimek kialakításában. Akár Orbán Magyarországáról, vagy a lengyel Jog és Igazságosság pártjáról van szó, e propaganda-tevékenység végső következményeinek lehetünk tanúi. Az effajta propaganda ellensúlyozása érdekében hajlandónak kell lennünk új értékek és normák – azaz új hegemónia – bevezetésére az emancipációs politikai törekvéseink védelmében. Nem elég, ha pusztán kritikailag megkérdőjelezzük azt, vagy kimutatjuk világunk ellentmondásos és komplex mivoltát, hanem kollektíven a világ másirányú formálásán kell dolgoznunk. Ha mi nem tesszük, mások fogják, és ennek eredményét már most láthatjuk.

Természetesen a legfőbb különbség az alt-right és az emancipációs politikai diskurzusok között a hatalom fogalmának meghatározása. Az alt-right elképzelése szerint a hatalom egy autoriter és elitista kormányzat köré épül. Még ha azt is állítják, hogy a nép nevében beszélnek, esetükben mindig van egy erős vezető, aki kizárólagos szuverenitásra tesz szert. Az emancipációs politika szemszögéből a legnagyobb kihívás egy új valóság kollektív megteremtése, egy „vezetőkkel teli” mozgalom részeként – KUCHENGA (Black Lives Matter UK) szavaival. Nem használhatjuk a hatalom azonos mechanizmusát egy eltérő értékrendben. Értékrendünknek kell megváltoztatnia és újrarendeznie a hatalmi struktúrákat egészen az alapoktól kezdve, hogy elképzelhetővé és lehetségessé váljon egy másik világ.

Előadásod végén Rojava parlamentjéről beszéltél, ami segített jobban megértenem a pozíciódat és a már korábban említett „emancipációs propaganda” fogalmát.

A rojavai forradalmi mozgalom vitathatatlanul egy emancipációs politikai mozgalom, hiszen a hatalom alapvető átszervezését eredményezte. Ebben a régióban, Észak-Szíriában létrehozták az általuk „állam nélküli demokráciának” („stateless democracy”) nevezett politikai struktúrát, amelynek alapja a multikulturalizmus elve, az önigazgatás, a nemek közötti egyenlőség és a közösségi gazdaság. Amikor autonóm kormányzatuk, az Észak-Szíriai Demokratikus Föderáció felkért, hogy velük együttműködve alakítsak ki egy új, nyilvános parlamentet, úgy gondoltam, így lehetőségem nyílik a munkámon keresztül hozzájárulni a gyülekezés új tereinek és infrastruktúráinak vizualizálásához és létrehozásához ebben az emancipációs politikai kontextusban. Az eredmény, a People’s Parliament of Rojava (2015-2018) egyszerre a forradalom emlékműve és a gyülekezés tere a forradalom princípiumainak napi szintű gyakorlásához.

Hogyan látod a projekt nézőjét vagy befogadóját? Elsősorban a helyi közösség számára készült vagy belekalkuláltad az európai néző pozícióját is, ahol a projektet bemutatod?

Természetesen a kontextus mindig rendkívül fontos, és a People’s Parliament of Rojava számos találkozó és együttműködés eredménye különböző szervezetekkel, helyi közösségekkel, közigazgatással, politikai pártokkal és képviselőkkel, akikkel együtt dolgoztunk és közösen fejlesztettük ki a projekt vizuális koncepcióját. Ugyanígy történt a DiEM 25 tagjaival is. Ha politikai szervezetekkel dolgozol, a művészi és politikai elképzelések olyan interakciójára törekszel, amelyek pusztán az egyik fél által nem létrehozható formákat generálnak.

Egy másik fontos aspektus a történelmi helyszínek szerepe. A New World Summit – Utrecht (2016) például az Utrechti Egyetem reprezentatív termében kapott helyet, ahol a holland provinciák első konföderációjáról szóló megállapodást aláírták a spanyolok elleni összefogás érdekében. Bizonyos értelemben ez a dokumentum a későbbi holland nemzetállam alapja. A különféle feketelistás, államon kívüli és autonóm csoportok találkozása ezen a helyen egyfajta visszatérés volt a nemzetállam első pillanataihoz, illetve alapjainak és ideáinak megkérdőjelezése egy államon kívüli pozícióból. Ez egyfajta kritikai dialógus a történelemmel, amelyben a tér történelmi ágensként az összejövetel résztvevője.

Mindez a művek létrehozására vonatkozik, de kérdésed a nézőre vonatkozott. Azt gondolom, ebben az esetben a parlamentek morfológiáját fontos kiemelni. Kerek, négyzet, illetve háromszög alakú terük, amelyekben az üléseket padokra cseréltük, a felszólalók a közönség között foglalnak helyet és a fény egyenletesen vetül a felszólalókra és a hallgatóságra, megelőlegezi a testek jelenlétét. A New World Summit alternatív parlamentjei előterjesztik az összejövetel feltételeit, de csak akkor nyernek értelmet, ha használják őket, amikor a materiális parlament a testek parlamentjeként együtt él velük. És abban a pillanatban nem „befogadónak” nevezném a parlamentben tartózkodókat, hanem egy új, formálódó közösség alkotó tagjainak.

Továbbra is együtt dolgozol ezekkel a szervezetekkel annak érdekében, hogy egyre szélesedő kapcsolatrendszert építs ki a hasonló politikai csoportok és képviselőik között?

Több különböző szervezettel dolgozom együtt más-más projekteken, és valóban sok átfedés és átjárás van közöttük. Még fut a New World Summit, New Unions, New World Academy, és per pillanat egy utópikus „edzőtábort” is vezetek Training for the Future (2018-ongoing) címmel Florian Malzacherrel a németországi Ruhrtriennalén, amelynek célja, hogy a közönség a gyakorlatban készüljön lehetséges jövőbeli forgatókönyvekre. A kurd forradalmi mozgalommal elsősorban a New World Summit keretein belül dolgoztam, de hozzájárultak a New Union projekthez is és a Training for the Future edzőiként is feltűnnek. A különféle szervezeti típusú munkák között folyamatos migráció van, hiszen mindez egy szélesebb értelemben vett közösség fenntartását is célozza. Az effajta folyamatos együttműködésekből születnek új ötletek és formák a politikai és művészi képzelet határmezsgyéjén. Egyik munkát sem lezárt projektként tartom számon, hanem a politikai gondolkodás visszatérésének és felfedezésének, illetve új művészi formák születéséhez vezető útnak látom.

Nyitókép: Monument to Capital, Installation 2017. / Forrás: jonasstaal.com