A két évvel ezelőtt kitört pandémia többek között azt is nyilvánvalóvá tette, hogy csak kevés esetben foglalnak el ténylegesen jelentős szerepet a múzeumok az adott közösség életében, hiszen sokkal később nyithatták meg kapuikat, mint például az éttermek vagy a mozik. Természetesen ez az időszak azért sokakat rádöbbentett arra, hogy az online jelenlét és elérés nem cserélhető fel és feleltethető meg a kultúra termékeinek a Walter Benjamin-i itt és mostjával, mégis globális szinten találták döntési kényszerben magukat a művészeti intézmények igazgatói. Hogyan tudná a múzeum mint a kulturális értékeket a jövő számára megőrző hely önmagát megmenteni?
Szántó András a koronavírus okozta első lezárást, azt a ritka pillanatot, mikor „mindannyian egy helyben ültünk”,[1] arra használta fel, hogy egy interjúkötet formájában a múzeum intézményének jelenlegi és lehetséges, jövőbeli irányait vázolja fel 28 nemzetközi, progresszív gondolkodású szakember segítségével. Az innovatív muzeológia területén belül olyan problémaköröket és strukturális folyamatokat járnak körbe, amelyek valójában már az 1970-es évek óta foglalkoztatják a szakmát – ilyen például az addigi elitista, tudományelvű múzeumi koncepció felváltása a szélesebb társadalmi rétegeket célzó kommunikációval és blockbuster kiállítások rendezésével. A szakma azóta is dolgozik ezeknek a fejlesztésén, újabb megoldandó kérdésekbe beleütközve, mint például 2019 szeptemberében, amikor is az ICOM (Múzeumok Nemzetközi Tanácsa) kiotói konferenciáján korszerű meghatározását kívánta adni a múzeum fogalmának. Ezzel kívántak reagálni arra a kihívásra, amely során az intézmények megpróbálnak balanszírozni örökölt, hagyományos szerepük – mint a gyűjtés, megőrzés, kutatás, értelmezés, bemutatás – és a feléjük támasztott új elvárások, azaz „a közösségi életben és a társadalmi fejlődésben vállalt szerepe között”.[2]
A pandémia és annak hatása mellett ez a konferencia jelentette a másik fontos kiindulópontot A múzeum jövője. 28 párbeszéd című könyv számára. Éppen ezért fejezeteit az olyan visszatérő kérdések építik fel részben, és adnak ezáltal az egyes interjúkból álló könyvnek koherens egységet, mint például a “múzeum”, “helyszín”, illetve a “globalizáció” fogalmának definiálása, vagy hogy Ázsiában és Afrikában mely részei adaptálhatók és melyek nem a nyugati, “jól bevált” múzeumi modellnek. Az interjúk olvasása közben ugyanakkor mindig kidomborodik az adott szakember által képviselt múzeumi intézmény gyűjtési stratégiája, a helyspecifikus tényezők, és az azokra adott egyéni válaszok. Így maga a téma és az interjúk gondos megszerkesztése olyan kötetet eredményezett, amely informativitása mellett világosan követhető, illetve a szerző és az interjúalanyok személyes ismeretsége okán a beszélgetős podcastek élvezetes világát idézi fel a könyv lapjain.
Az interjúkötet nem kíván manifesztum módjára téziseket és kész, instant megoldási stratégiákat kínálni, sokkal inkább egy fórumot akart biztosítani a pandémia időszaka alatt, ahol teret kaphattak a múzeumi szakembereket aktuálisan foglalkoztató kérdések. A COVID okozta lezárásokra habár gyorsan és rugalmasan próbáltak meg a múzeumi szakemberek reagálni és az online térben újra megnyitni termeiket közönségük számára, az új kihívás még szembetűnőbbé tette a már meglévő problémákat. Mindezt pedig dominószerűen tovább mélyítették a járványt követő financiális nehézségek – fenntarthatatlanná vált a jelenlegi üzleti modelljük a belépőjegyekből, múzeum shopból és kávézóból. A következő frontot 2020 nyarán történt eseménysorozat, George Floyd meggyilkolása és az azt követő Black lives matter globálisan megmozduló hulláma nyitotta meg számukra, azaz kiélezte a társadalmi egyenlőtlenségek múzeumokban reprezentálódó jelenségét.
A múzeumi intézmény még a 2020-as évekre is megőrizte többségében a rá jellemző zárt szakralitását, és – ahogy a szerző kifejti az előszóban – még hosszú út áll előttük, hogy olyan közösségi centrumokká alakulhassanak, avagy átmenthessék magukat a jelen idejű jövőbe, mint azt tették például a könyvtárak. Ezek a helsinki vagy brooklyni könyvtárakhoz hasonló intézmények sokoldalú közösségi helyszínként nemcsak megszüntették a látogatói viselkedésre vonatkozó szigorú szabályokat, ezzel a szakrális teret otthonos környezetté téve, hanem lekövetik a lokális szcéna igényeit. Szántó András interjúalanyai habár más és más módon határozzák meg a múzeum fogalmát, abban mégis egyetértenek, hogy a múzeum hagyományos szerepére való reflektálás mellett egy aktívabb társadalmi ambíció jelenti az új feladatkört a múzeum számára – sőt, az organikus diverzitás korszakában a korábbi, nyugati modellű múzeum helyett inkább azt kell mondanunk, hogy a nemzetközi régiók különféle múzeumai számára. Ahhoz, hogy beágyazódhassanak a közösségbe, a múzeumoknak társadalmi igazságtalanságokkal és politikai kérdésekkel foglalkozó intézménnyé kell válniuk.
A múzeum jövője című kötetben felvetett prognózist és múzeumetikát húzta alá még egy vonallal az aktuális világpolitikai esemény, az orosz-ukrán háború, amely során egyrészt tiltakozásukat kifejezve múzeumok orosz nemzetiségű igazgatói és adományozók mondtak le tisztségükről, másrészt magát a múzeum hagyományos funkcióját helyezte ismét előtérbe: mi a válaszunk akkor, ha maga a múzeum épülete semmisül meg háború vagy természeti katasztrófa idején, benne tárgyi kultúránk kincseivel, mint például Maria Primachenko festményei?
- Szántó András: A múzeum jövője. 28 párbeszéd
- Hatje Cantz, Berlin – Szépművészeti Múzeum, Budapest
- 2022
- 344 oldal
- ISBN 978-615-5987-68-7
- A kiadvány megvásárolható az ISBN könyv+galériában.
[1] 15. o.
[2] 13. o.
