Ahogy Franciaország minden egyes régiójának, úgy Auvergne-nek is megvan a maga kortárs állami gyűjteménye. Olyan komoly kollekció, amit önálló szakértői zsűri ajánlása alapján folyamatos vásárlásokkal gyarapítanak. A létrehozásának harmincadik évfordulójához érkezett FRAC-Auvergne a Clermond-Ferrand-i Nemzeti kortárs művészeti Központtal (CNAP) karöltve fotókiállítással ünnepli az eseményt.
A negyven fotós alkotásait bemutató L’Œil photographique (Fotográfus szem) február 9-ig látható és nemcsak a gyűjtemény gyarapítási politikájáról ad tájékoztatást, de arra is rámutat, hogy a művészi fotózás – akár a festészetben vagy a szobrászatban – nem téveszthető, nem mosható össze annak amatőr gyakorlatával: a fotó alkotójának előre elhatározott szándékától, a benne lejátszódó szellemi folyamatoktól, látásmódjától válik művészivé, ami persze nem zárja ki a véletlen sokszor nem elhanyagolható szerepét sem.
Mivel a szem érzékszervként és átvitt értelemben is a fotózás “lelke”, a kisebb egységekre tagolt tárlat több része is a szem alkotóelemeivel hozza kapcsolatba a műveket. Fovea, Cristallin, Point aveugle, Macula: a fejezetcímek alatt, szubjektív csoportosításban találkoznak egymással a különböző országokban, különböző körülmények között, más-más technikával készült fotók, melyek vállaltan laza kapcsolatuk miatt könnyen kerülhetnének a kiállítás más részébe is.
Vannak ugyanakkor olyan művek is, amelyek helye annyira kézenfekvő, hogy nem igényelnek különösebb indoklást. Ilyen Bernd és Hilla Becher fotósorozata a New-York-i víztornyokról (1976-1989), a centrális látásért felelős Macula – részben. Más ipari épületeket ábrázoló sorozataikhoz hasonlóan, ez esetben is a saját maguk által felállított szigorú szabályok szerint készített felvételek sorakoznak egymás mellett. A maximálisan objektiv ábrázolásra, távolságtartásra törekvő fotóspár szürke égbolt alatt emelkedő, azonos beállításban és képkivágásban rögzített épületei egymás mellé sorakoztatva elveszítik objektivitásukat: formai változatosságuk, izgalmas építészeti elemeik és a háttérben felsejlő apró részletek érdeklődővé teszik a nézőt, és esztétikai élményt is nyújtanak számára.
Bernd és Hilla Becher sorozatából. Kép: flickr
Xavier Zimmerman: Paysage Ordinaire – sorozat. Kép: eseadhar.blogspot.com
Létezik-e egyáltalán objektív fotó? Bernd és Hilla Becher kétséget ébresztő sorozata mellett a bizonyosságot, a nemleges választ egyik tanítványuk, Thomas Ruff fotója, a Ralf Müller portréja (1986) adja meg. A minden információt nélkülöző, fehér hátterű, akár igazolványképnek is beillő fotó minden látszólagos semlegessége ellenére is fantáziálásra készteti a nézőt, és a rá szegeződő tekintetből megpróbálja kiolvasni, kivel is áll szemben. Lehet, hogy az illető rendőr, vagy talán bűnöző? A szemlencse tökéletlenségéből adódó látászavar, a közeli vagy távoli tárgyak elmosodott képének jelensége testesül meg Jean-Luc Mylayne és Xavier Zimmermann felvételeiben. Mylayne harminc év óta, szinte rögeszmésen, kizárólag madarakat fotóz, méghozzá előre elhatározott helyzetben, közvetlen közelről, sohasem teleobjektivvel. Ebből adódóan, miközben maga a felvétel a másodperc töredéke alatt születik meg, elkészítését sokszor több hónapnyi türelmes várakozás előzi meg. N° 41-el jelzett, elrendezett színpadképhez hasonlítható fotójának (1986) “diszletét” elmosódott falombok, háztetők adják, míg az előtérben a “főszereplő”, élesen kirajzlodó alakja, egy csőrében szalmaszálat tartó kismadár áll.
Zimmerman tájfotóján (Paysage ordinaire, 2006), mintha a szerző szűrőn keresztül nézné a valóságot, csak a számára fontos részletek jelennek meg tisztán, ami lényegtelen, az homályba vész. Könnyekre, halálra, elmúlásra utal Nan Goldin, AIDS-ben meghalt barátnőjének szentelt tizenöt darabból álló sorozata, The Cookie Mueller Portfolio (1976-1990). Mint egy nagyon személyes, intim napló részletei, úgy idéződnek fel a gondtalan nevetés és a fiatal nő egyre súlyosbodó szenvedéseinek pillanatai. Andres Serrano távolról festménynek látszó fotóján, amely szintén egy sorozat, a The Morgue (Hullaház, 1992) egyik darabja, egy mély vágással megsebesített lábfej látható. A látogatónak a caravaggio-i és vallási ihletésű képről szinte magától értetődően a “memento mori” jut eszébe. A szem mélyén nincs receptor, ezen a ponton nem látunk. A vakfolt, a Point aveugle fejezet alkotásai közt szerepelnek többek között Sophie Calle és Hiroshi Sugimoto munkái. Sophie Calle két fotóból és szövegből álló installációja, a Les Aveugles n°15 (1986) azt mondja el, hogyan alakul át egy vak ember tapintással szerzett tapasztalata belső látássá. Sugimoto teljesen fehér filmvásznat ábrázoló fotója, az amerikai mozivásznakról készített sorozatának darabja, a Pulms Detroit (1980) pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy a túl sok információ semlegesíti egymást. A kép úgy készült, hogy a művész egy filmvetités elején kinyitotta a fényképezőgép zárát, és a film végén, két órával később lezárta. Az előhívott filmen a sok-sok egymásra halmozódott filmkocka képei helyett csak egy világító fehér vászon jelent meg. Az orosz Yuri Kozyrev, akinek iraki fotósorozata (2006-2007) az éles látásért felelős Fovea részbe került, különösen abból szempontból érdekes, hogy egy több tízezer példányban megjelenő újságban publikált riporterfotó hogyan minősül át műalkotássá, ha múzeumi gyűjteménybe kerül.
Nan Goldin: The Cookie Mueller Portfolio – kép a sorozatból
Sophie Calle: Les Aveugles – részlet a sorozatból. Kép: smallcastle.files.wordpress.com
Az évek során német, angol, holland, orosz és más nemzetek fotósainak munkái kerültek be a FRAC-Auvergne gyűjteményébe, de magyaré sajnos nem. Amennyire a futballban az aranycsapatnak, épp olyan nagy nimbusza van a magyar fotóművészek nagy generációjának Franciaországban, a kortárs magyar fotósok azonban alig vannak jelen a francia és nemzetközi művészeti életben. Pedig a magyar futballistákkal ellentétben, esetükben valószínűleg nem a színvonallal van baj.
Hiroshi Sugimoto: Rivoli, New York. Kép: Christie’s