„Hogy az ember magára találjon, hogy művészeti képességét optimálisan fejthesse ki, célszerű egy behatárolt témát feldolgozásra kiválasztani, a munkához pedig ismét egy (majdnem) behatárolt módszerrel kezdeni, lehetőleg olyannal, amely általános érvényű és a szabályai egyértelműek. Bizonyos aszkézissel könnyebb a lényegre találni, mint a teljes szabadság kiélni akarásával – bár arról a lehetőségről sose mondjunk le.”[1]
Ez a tanúságtétel, „hitvallás”, melyet Gáyor Tibor egy 1993-as interjúban fogalmazott meg, a Magyarország Érdemes Művésze díjjal is kitüntetett építész, festő és grafikus egész életművének magyarázataként is értelmezhető. Érett korszakában, a geometrikus művészet hazai hagyományainak kései folytatójaként, a konstruktivizmushoz közel álló konkrét művészet felé fordult minden érdeklődésével és „kialakított egy számára értelmes és szabad mozgást engedő világot, amelyben azóta is biztonságban érzi magát, lévén szuverén ura.”[2]
Az 1929-es születésű Gáyor 1951-ben szerzett építészmérnöki diplomát a Budapesti Műszaki Egyetemen, s miután rövid ideig különböző budapesti tervezőirodáknál dolgozott, 1956 decemberében a forradalom leverése után Bécsbe emigrált. Itt tanársegédként dolgozott, majd tanulmányutakat tett Nyugat-Európába és Egyiptomba is. 1965-ben gyerekjátszótéri berendezéseket tervezett és kivitelezett a város megbízásai alapján, emellett pedig ezekben az években képeket is készített: festészeti érdeklődése alapvetően az expresszív tasiszta irányzathoz vonzotta és ennek jegyében lavírozott tus-, illetve gouache-művek kerültek ki a kezei közül. Az építész és a képzőművész szerepe közül ez idő tájt egyik sem emelkedett a másik fölé, s igazán látványos párbeszédbe sem lépett a kettő – Gáyor képein ekkor még nyoma sincs a későbbi geometrikus formanyelvnek.
Amikor végül a képzőművészet mellett határozta el magát, markáns stílusán mégis egyértelműen érezhető maradt az építészmérnöki végzettség, illetve „a véges számú elemtípusból tektonikus térbeli szerkezeteket konstruáló építészettől”[3] kölcsönzött szemlélet. Mindennek kialakulásában, egész élet(műv)ében meghatározó szerepet játszott a Maurer Dórával való 1968-as megismerkedés, aki onnantól kezdve Gáyor haláláig nemcsak élet-, de alkotótársa is lett. Fél évszázados művészeti párbeszédük szövedéke rendkívül gazdag – ha műveik vizuális megjelenésbeli hasonlósága valójában pusztán felszíni is.[4]
1968-ban közösen ismerkedtek meg az argentin-olasz Lucio Fontana művészetével is, akinek felszakított vásznai alapvető hatást gyakoroltak Gáyorra: „megismertem Fontana képhasításait és revelációt éltem meg. Ez a számára nyilván érzelmi gesztus, melyet a Zero-csoport szellemében éppúgy rombolásnak, mint progressziónak lehetett értelmezni, igazolta számomra, hogy a képi egyoldalúság feloldása lényeges és időszerű […]. Itt kaptam az impulzust, hogy a konstruktív képi nyelvben analóg áttörésre vállalkozzam a felület törésével és hajtásával.” E felismerés nyomán született meg az emblematikus gáyori mű, melynek primér szereplői a térproblémák, jobban mondva sík és tér konfliktusainak láthatóvá tétele.[5] Gáyor megfogalmazásában: „Mivel a kihajtott vászonrészek de facto elmozdulása mindig rekonstruálható maradt – a képsíkból vissza a képsíkba –, a kép teret és időt is hordozott.”[6]
Fontos szerepet játszott még mind Gáyor, mind Maurer életművében a koncept-art, amelynek jegyében 1969 és 1971 között számos akciót hajtottak végre együtt vagy szoros együttműködésben. Az ezekről készült dokumentációk önmagukban is műalkotásokká váltak, ami pedig a művészet tárgyától ily módon eltávolodó művész szerepének megváltozását is hozta. S bár Gáyor későbbi művein már nem érzékelhető ilyen explicit módon a gondolati tényezők konceptualista módra való előtérbe helyezése, ez a „kritikai álláspont”[7] egész életművében meghatározó maradt. A házaspár mindkét tagjának munkásságára jellemző az a megállapítás, amely a geometrikus művészet kapcsán gyakran szolgálhat a megértés alapvető vezérfonalaként: „Nem az ábrázolt jelenségek tárgyiasult formái jelentik munkáik megértésének kulcsát, hanem a művek létrejötte mögött álló gondolat, az azt létrehozó idea.”[8]
Bár Gáyor Tibor műveiből életében rendre összeállt egy-egy önálló kiállítás, számos csoportos tárlaton szerepelt és több közgyűjteményben is az állandó kiállítás részeként találkozhat már a befogadó a munkásságával (így a Nemzeti Galériában és a Ludwig Múzeumban is), a mind külföldön, mind itthon töretlen népszerűségnek örvendő Maurer Dóra mellett életműve talán mégsem kapta még meg a méltó értékelést. Most, hogy életének kilencvenötödik évében eltávozott közülünk, újabb alkalom nyílhat erre is.
Borítókép: Gáyor Tibor: Tektonika, 2018, Vintage Galéria, fotó: Biró Dávid (A Vintage Galéria jóvoltából)
[1] Hajdú István: Triptichon. Maurer Dórával és Gáyor Tiborral beszélget Hajdu István. In: Maurer Dóra (szerk.): Párhuzamos életművek. Maurer – Gáyor. Győr, Városi Művészeti Múzeum, é. n. 9-20. o. itt: 3. o.
[2] Wessely Anna: Két művész egy háztartásban. In: Maurer Dóra: id. mű, 37-50. o. itt: 43. o.
[3] Wessely Anna: id. mű, 42. o.
[4] Ld. uo.
[5] Ld. Beke László: Die geistig-materielle Konfrontation in Tibor Gáyors Arbeiten. In: Circular, 37. 1983. 3-8. o. itt: 3. o.
[6] Hajdú István: id. mű, 10. o.
[7] Kaszás Gábor: Egy művészpár. Maurer Dóra – Gáyor Tibor. In: Maurer Dóra: id. mű, 69-114. o. itt: 77. o.
[8] Kaszás Gábor: Id. mű, 77-78. o.
