artPortal (aP): Az INDA Galériában februárban zárult kiállításod egy hosszabb út jelentős állomása volt. Magam a Fővárosi Képtárban, azaz a kiscelli romtemplomban rendezett 2013-as kiállításodon szembesültem először azzal, hogy mennyi költőiség is van a Ploubuter Park című projektedben. A templomtérben egészen különös fények uralkodtak, és a szatyrokat kis ventillátorok fújták – egészen elképesztő hatású volt. Egyszerre poétikus és vicces, de nyilvánvalóvá vált, hogy itt messze többről van szó, mint hogy valaki a szatyrokat érdekes installációkban használja fel.
Ploubuter Park. Fővárosi Képtár / Kiscelli Múzeum Templomtér 2013. január 31–március 10.
Fotók: koronczi.hu
Koronczi Endre (K.E.): Örülök, ha ez már ott nyilvánvalóvá vált. Engem ugyanis első perctől ez a többlet érdekelt, és valóban a kiscelli romtemplom terében történt meg az a fordulat, amikor a rengeteg gyűjtőmunka és rendszerezés után a projekt először formát öltött. Addigra már több évnyi munka lezajlott, fotózás, videózás, rendszerezés, és persze gondolkodás.
aP: Tulajdonképpen mit gyűjtöttél? A szatyor az szatyor, nem?
K.E.: A kutatás lényege a rendszertan volt, amely a zacskó-egyedek megfigyeléséből alakult ki. Szabályos biológiai specifikáció, amelynek nyomán elkezd kialakulni egy sajátos világ, amelyben aztán fel tudom fedezni az összefüggéseket.
aP: Magyarán: felfigyeltél a környezetünkben kallódó, kavargó szatyrokra, plasztik zacskókra, elkezdtél úgy tekinteni rájuk, mint élőlényekre, aztán nevet adtál nekik?
K.E.: Az első volt a megszemélyesítés. Könnyű őket élőlényeknek látni. Ahogy a szélben lebegnek és táncolnak a térdünk magasságában, az olyan, mint valamiféle valódi életjelenség.
aP: Ezerből egy ember látná annak, mindenki más azt mondaná, tele van szeméttel a város.
K.E.: Amíg nem mozdul meg, addig szemét, de amikor jön egy kis szél, és a fuvallat lélekkel tölti meg a zacskókat, és elkezdenek valami furcsa koreográfia szerint mozogni, táncolni, az van olyan szép, mintha a lombok zizegését vagy a tengert figyelnéd. Önmagukba soha vissza nem térő mozgások ezek, ami a végtelenség érzetét adja. Ez a random mozgás tényleg életjelenséget imitál, a szabálytalan mintázat valamiképp a szabadság metaforája.
aP: Hogy lettek ebből belső terekben, vagy akár a szabadban felépített kompozíciók? Installációknak nevezed őket, vagy inkább szobrok, mobil szobrok, objektek?
K.E.: Semmiképp sem mobil szobrok, mert nem én mozgatom őket, hanem a levegő. A zárt térben a ventillátorok által generált légmozgás, külső térben pedig a természetes szél. Installációk ezek leginkább. Ez volt a projekt második lépcsője: a gyűjtő a kutatási tapasztalatait megpróbálja hasznosítani. Levonja a tanulságokat, amelyek felhasználásával installációkat épít. Azaz inkább telepeket hoz létre. Az utcák, a szabad terek a a zacskók természetes élőhelyei, az installációk pedig a mesterséges telepek. Keltető vagy szaporítóhelyek. A jelenség olyanfajta megfigyelése, amely az ember által ellenőrzött környezetben zajlik. A Ploubuter Park cím is erre utal, tudományos terület, amely a megfigyelés terepe. A Ploubuter amúgy kitalált szó, nincs jelentése.
aP: Munkavideókat is közzéteszel az építésekről: hogy zajlik az ilyesmi, és mennyire macerás a zacskókkal dolgozni?
K.E.: Nem nehezebb, mint bármi más, a bronzöntésnél nyilván még könnyebb is. A werk-videókat azért készítem és publikálom, mert ez is a projekt egy fázisa. A kiállítótermi installációk után az vált izgalmassá számomra, hogy az ember által létrehozott telepeket újból kivigyem a szabad térbe, ahol a valódi szelet lehet használni hozzájuk, hogy ne mesterséges fuvallat töltse meg lélekkel a zacskókat. Amikor az időjárásnak kiszolgáltatott helyzetben dolgozom, abban azért van kaland bőven. Nem a zacskók miatt, mert ezek nagyon is tartós anyagból készültek, időtállók, nem szakadnak, hanem a víz, a levegő mozgása miatt, a szél, az eső miatt. A tengerre is építettem már installációkat, Horvátországban, és az ottani körülmények azért nagyon rapszodikusak tudnak lenni. Ez minden alkalommal komoly statikai játék is. Hogy a tengerre épített konstrukció ne boruljon föl, azért azt nem egyszerű megoldani. Főleg akkor, ha nyolc négyzetméteren belekap a szél.
Ploubuter Park, Somorja, Szlovákia, 2013. március
aP: Folyamatosan élőlényekről beszélsz, amikor a zacskókról van szó. Közben ezek a civilizációnk melléktermékei, amelyek valóban elszaparodtak, szennyezőek, és amelyeket mindenki használ, de senki sem szeret. Termékdíjat vezettünk be rájuk, hogy kevesebb legyen belőlük. Ahogy a Ploubuter Park-katalógusban írod is: eleve szemétnek készülnek.
K.E.: Sokszor felmerül a kérdés, hogy a munkám milyen viszonyban van a környezettudatos élettel. Ez ennek a munkának csak a harmadik-negyedik rétege számomra, nem ez van a gondolkodásom homlokterében. Közben persze ügyelek arra, hogy ne hagyjak a munkám után szemetet, mindent összeszedek. Zacskót soha sem dobok el, csak begyűjtök. Ezek valóban a leghitványabb tárgyak, de mégis élőlényeknek látom őket. Már eléggé benne vagyok ebben a történetben, nehezen tudok másképp beszélni erről. A tekintetünkön, a megfigyelés módján múlik, hogy miként gondolunk rájuk, és miként kezeljük őket. És, hogy miből mi lesz. Ezek a tárgyak átestek a megszemélyesítésen, és valamiféle szentséggé is nemesültek. Olyanformán, ahogy a galamb a szentlélek szimbóluma az ókeresztény művészetben – az egyik legegyszerűbb élőlény, finoman szólva, nem a hierarchia csúcsán. Tömegesen léteznek körülöttünk, és nem szentelünk túl sok figyelmet nekik. Galambokkal tele vannak a városok, tele van a velencei Szent Márk tér, a galamb nem különösebben tiszta állat, és mégis ez a galamb hordozza a lélekszimbólumot. Nem akarnék patetikus lenni, de nálam a zacskókkal is hasonló a helyzet.
Talált faj. Lapaj böszmöny (Profundus Potestas Milinus)
aP: Az installációidnak van valami teátrális hatásuk is. Nem gondoltál arra, hogy az egészet performatív irányba vidd el?
K.E.:. Ami életet lehel ezekbe a hitvány zacskókba, az a szél és a fény. Amikor templomtérben, vagy zsinagógában jelentek meg az installációk, ott a teátrális hatást a fény is eredményezte. Ezek az installációk többnyire belülről világítanak, és igyekszem úgy is fotózni őket. Ez megint a transzcendencia felé viszi el az egészet, a belső fény, a belőle áradó fény eredményezi a tér fényét is. Ez kétségkívül teátrális hatású lehet, de én a lények önálló életét próbálom megfigyelni. A helyzetet ugyan én hozom létre, de onnantól önálló életre kelnek a zacskók – pont ennek a szabadságnak a létrejötte az izgalmas számomra.
aP: Ahogyan a zacskók mozognak, elkallódnak, szabadok vagy éppen rabok, azt valamiképp az emberi létezésre is vonatkoztatod?
K.E.: Az emberi momentum ott jelenik meg, amikor a szentlélek megjelenését valamilyen élőlényben keressük. Talán merész hasonlat az, amit az előbb mondtam a galambbal kapcsolatban, de mindenhol ott vannak, sehol nem akarunk tudomást venni róluk, és közben hordoznak valamit, ami önmaguknál több.
Holy Spirit Elysium.
aP: A szatyrokat mi gyártjuk, a galambok pedig csak elterjedtek, szaporodtak…
K.E.: Most már mindent mi gyártunk. Az állatok egy részét is mi állítjuk elő. Csak a tekintetünkön múlik, hogy miből mi válik. Hogy például mi lesz egy tárgyból, és milyen viszonyunk alakul ki vele.Te hoztad szóba, hogy a zacskók elterjedését termékdíjjal próbáljuk megfékezni. Valóban megfigyelhető, hogy mennyivel kevesebb szatyrot lehet találni úton-útfélen. Horvátországban például nincs még termékdíj, ott sokkal nagyobb szatyor-populáció él.
aP: Hogyan látod a projekted jövőjét?
K.E.: Most még az építkezés fázisában van a projekt. Kezdődött a megfigyeléssel és a rendszerezéssel, aztán jöttek a belső térben készült installációk, majd a szabadban épült konstrukciók. A legutóbbi, INDA Galéria-beli kiállításon az volt a kérdés, hogy miként tudom a sokszor csak néhány óráig létező installációkat dokumentálni, megörökíteni és visszaadni azt az élményt, ami ott keletkezik. Videók, fotók és light-boxok – ez utóbbi elég költséges és komplikált megoldás, de az a bizonyos belülről jövő fény jól megjelenik ezeken. A light-box ebből az élményből ad vissza valamit a kiállítóteremben.
aP: Az Off-Biennálén is létrehozol egy installációt. Mi lesz ez?
K.E.: A terv az, hogy a Duna-parton építek egy installációt. Amit eddig a tájban, a természeti környezetben építettem, azt többnyire csak én láttam. Most városi közegben, a városlakók számára is látható módon jelenne meg a dolog, de a folyóparton, a rakparton: már a helyet is kinéztem, ott, ahol a légáramlás és a fényviszonyok is megfelelőek. Érdekes megfigyelés volt építés közben, hogy a szél, azaz a levegő mozgása sem homogén és kiszámítható. Nem úgy fúj, mint egy ventillátorból, mechanikusan és egyenletes erővel, hanem megvan a maga dinamikája. Egy tíz-tizenöt négyzetméteres felületen ez már nagyon elevenen meg tud jelenni.
Ploubuter Park. A tudomány dicsérete, a vallás csodálata, a filozófia nagyrabecsülése, INDA Galéria, 2014
aP: Nem ütköztél soha hatósági problémákba? Például az Adrián.
K.E.: Hát, nem kértem engedélyt sosem… De az is tény, hogy ezek a munkák csak pár óráig élnek, és mindig gondosan ügyelek arra, hogy semmiben ne tegyek kárt, ne maradjon szemét a munka után. Egy tekercs csirkeháló mindig van nálam, de legtöbbször a környezetben megtalálható anyagokat, vagy akár a hulladékokat használom, gallyak, talált raklap, törmelékek, uszadékfa, ágak, pillepalack. Legutóbb a szlovák Tátrában építettem fel egy installációt. Jöttek a rendőrök, mondtam nekik, hogy csak egy fotót készítek, utána elbontom az egészet, valahogy elmagyaráztam, hogy ez egy művészeti munka – nem volt gond, bólogattak és elmentek. Finnországban egy tóparton építkeztem, láttam, hogy jön a vihar, gyönyörű égbolt, gyönyörű fények, gondoltam, ez tökéletes helyszín lesz. Jött egy bácsi, aggodalmaskodott egy kicsit, hogy mi készül itt, merthogy az övé a tó. Próbáltam magyarázni, hogy mit szeretnék, mondta hogy rendben, csak tüzet ne gyújtsak, mert tényleg jön a vihar és leég a környék.
Ploubuter Park, ArtPlacc, Tihany, 2013
A cikk lejjebb folytatódik.