Rózsa Farkassal nem egy nyüzsgő londoni kiállításmegnyitón, hanem Maurer Dóra csodás budapesti műtermében futottam össze az idei Gallery Weekend-en. Ennek megörülve, rögtön nekiestünk a Brexitnek, dicsértük, majd szidtuk az angol művészeti felsőoktatást, aztán – minthogy körülöttünk szaladgált egy – néma csodálattal adóztunk a menhelyi kutyáknak. Aztán hirtelen egyre több szó esett Rózsa magyar gyökereiről és arról, hogy miért is jár Budapestre mostanság.
Aki még nem hallott volna róla: Rózsa Farkas kurátor, galéria tulajdonos egyre több olyan szakmai- illetve „cool-listán” tűnt fel az utóbbi időben, amelyen feltörekvő művészeti szakembereket sorolnak fel. Olyanokat, akik formálják, sőt, megváltoztathatják a kortárs galéria-színteret. Az artPortal szerette volna hát megtudni, kiről is van szó. Villáminterjúnak terveztük, hosszabb lett – szerencsére.
Rózsa Farkas
Az angliai születésű, 28 éves Rózsa a dél-kelet londoni Arcadia Missa alapítója. Ez a csöppnyi tér, az egyre divatosabb Peckhamben nem nevezhető szokványos galériának. A mára kereskedelmileg is meghatározó pozíciót kivívott kiállítótér egy önszerveződő projektből nőtte ki magát. Projektjeik témái a digitális kultúrától az önreprezentáció identitásválságáig terjednek. Mindezt kurrens szocio-politikai reakciókkal fűszerezik, és persze ott van még a védjegyükké vált feminista vonal is, amelyre a reprezentált művészek köre – többek között Amalia Ulman, Jesse Darling és Hannah Black – is nagyban ráerősít.
aP: Hogyan lett belőled galerista?
Rózsa Farkas (R.F.): Iskolásként szerettem a művészeti órákat, szerettem „művészetet” csinálni. De nem tudtam semmit az intézményrendszerről, azt se tudtam, hogy mi az a művészettörténet. Évekkel később végül a Central Saint Martin’s művészeti egyetemre jelentkeztem, ahol a második évben rájöttem, hogy nem szeretnék művész lenni. Inkább kiállításokat, projekteket szerveznék. A diplomamunkám is kritikai alapú kutatás volt Anthony Caro hírhedt edukációs projektjéről.[1] Elég unalmas lett, de sokat írhattam és engem ez érdekelt. Azóta is ez az egyik fő fókuszom. Ez 2013-ban mélyült el igazán, amikoris részt vettem a Leuphana University Post Media Lab-jének kutatói programjában, ahol azt kutattam, a gender szerepek miként változtak az internet megjelenése óta.
aP: Most mit kutatsz?
R.F.: Nem mondhatom, hogy most éppen kutatnék. Inkább tanulok. Például itt Budapesten. Tanulok a lokális és regionális művészettörténetről, művészeti gyakorlatokról.
Jesse Darling: Wounded Door, 2014. Forrás: Arcadia Missa
aP: Nem beszélsz magyarul, viszont a neved rögtön elárulja a magyar kötődést.
R.F.: Nagyapám 56-os menekült volt. Ahogy mesélte, drámai időszak volt ez a számára, egyfelől meg kellett küzdenie a traumával amit magával hozott, másfelől a kinti – akkor még erős – xenofóbiával is. Valószínűleg ezért sem tanította meg édesanyámat magyarul, azt szerette volna, ha a gyerekei minél hamarabb beilleszkednek a brit kultúrába.
aP: És mi a helyzet a magyar kultúrával? Erről sokat mesélt az unokáknak?
R.F.: Nagyapám nem tudott sokat a művészetről, inkább az ételekről és a pálinkáról volt szó. Ez az igazi magyar örökségem. A magyar művészettel saját nevem googlizása közben kerültem kapcsolatba. (Nevet.)
aP: Ezzel nincs semmi gond..
R.F.: Arra voltam kíváncsi, hogy van-e olyan magyar művész, akit Rózsának hívnak. Kicsit nárcisztikus, de ez az igazság. Ebből is látszik, hogy három éve még elég sok időm volt, ma már sajnos ez nem így van.
aP: Mikor voltál először Magyarországon?
R.F.: Húszévesen, de a Nemzeti Múzeumon kívül nem láttam semmilyen galériát. Azt hiszem, csak buliztam. Később Londonban megismerkedtem pár szakmabelivel, mint például Carl Kostyallal és Peter Périvel,[2] akiknek szintén vannak magyar gyökereik. Rengeteget tanultam tőlük, ők ismertették meg velem először a magyar művészetet. Az első igazi látogatásom tavaly volt, amikor eljöttem az OFF-Biennále Budapest-re. Most pedig a Gallery Weekend miatt érkeztem.
Amalia Ulman: Amalia Ulman, Excellences & Perfections (Instagram Update, 3rd June 2014)
Forrás: Arcadia Missa
aP: Mi fogott meg igazán a hazai művészeti közegben?
R.F.: Az érdeklődésem a neoavantgárddal kezdődött. Az önszerveződő mivoltuk mellett az úgynevezett „néma tiltakozásuk” érint meg leginkább. Izgalmasnak tartom a művészetüket, de fontos megemlítenünk, hogy e generáció művészeinek munkáit nyugaton gyakorta fetisizálják. Leginkább a politikai művészet árbocára vannak feltűzve. Dehát nem minden művészet politikai, és éppen ezért a régió neoavantgárdjára ragasztott áldozati címkét kifejezetten lekezelőnek találom.
aP: Igen, ezek azok a pozíciók, amiket kontextusba kell helyezni. Én is úgy vélem, hogy most kell, most lehetne az efféle prekoncepciókat leépíteni…
R.F.: Pontosan, az ilyen imperialista nézetek lebontása most a feladat. Ami az elmúlt években Maurer Dóra munkásságával történik, az remek példa erre a folyamatra. Kezdetben rögtön feministának könyvelték el nyugaton, hiszen női művész, ráadásul kelet-európai is. Pedig ez sokkal érzékenyebb kérdés, és Dóra fókusza is sokkal összetettebb, mintsem, hogy bekényszerítsük egyetlen kategóriába. Szerencsére a White Cube kiállítása ezt elkezdte lerombolni.[3] E nézőpontok, pozíciók újraértékelésében nagy szerepe lesz a fiatal művészek megjelenésének és bevezetésének is. Érdekes, hogy hogyan reflektálnak a neoavantgárd generációra, mennyi kapcsolatot lehet felfedezni a jelenlegi és akkori művészeti praxisok között. Részben ezért is találtam kiemelkedően fontosnak az OFF-Biennálét. Úgy gondolom, hogy a biennálé szerveződése is az előbb már említett „néma tüntetést” juttatja eszünkbe, ami a neoavantgárd kapcsán megfigyelhető volt. Sem ennek, sem annak nem volt intézményrendszeri beágyazottsága, támogatottsága. Az OFF rengeteg szempontból kiemelkedő, fontos szerepet fog játszani a régió művészetének megfelelő kontextualizálásában.
Maja Cule: The Horizon, 2013, video still, forrás: Arcadia Missa
aP: Vannak terveid a magyar művészekkel, művészeti színtérrel kapcsolatban?
R.Zs.: Egyelőre csak nézelődöm. De remélem, hogy talán jövőre – mielőtt újra jön a tél és hideg lesz – életre tudok hívni egy projektet, mondjuk egy rezidencia programot. Érdekes lenne Angliában és Magyarországon elő művészeket egyszerre bevonni ebbe. Hogy ez mi lehetne pontosan, és miként finanszírozható, azt még nem tudom. Az adminisztratív kérdésekkel még nem foglalkozom, egyelőre élvezem azt, hogy új művészeket fedezek fel. Szeretnék mélyebbre ásni, és megismerni azokat, akikkel igazán szívesen dolgoznék együtt, akiknek a praxisában szeretnék elmélyedni. Ez persze remek indok arra, hogy még sokat jöhessek Budapestre.
aP: Beszéljünk egy kicsit az Arcadia Missa-ról! A website alapján ez nem pusztán egy galéria, hanem kurátori projekt és kiadó is. Pontosan hogy is néz ki az Arcadia Missa, mi a célod vele, és hogyan valósul meg a gyakorlatban?
R.F.: 2011-ben az Arcadia Missa egy kurátori projektnek indult a jelenlegi peckhami kiállítótérben. Ekkor főleg barátokat mutattunk be, más szakmabeliek programjainak adtunk teret. Időközben én is kialakítottam a saját kurátori gyakorlatomat. A tradicionális galéria modelltől azóta is távol állunk, rengeteg nomád projektet támogatunk és kezdeményezünk. Ilyen volt például az általunk szervezett kiállítás a DRAF-ban vagy a norvégiai Astrup Fearnley Museet-ben. A kiadó is ebbe a koncepcióba illeszkedik, a magazinunk a How to Sleep Faster (Hogyan aludjunk gyorsabban – a szerk.) főként teoretikus szövegeket közöl, olyan témákban, amelyekkel a galéria is foglalkozik. Mi nem nagyon adunk el a kiállításainkon, a kereskedelmi tevékenységünket szinte csak az art faireken bonyolítjuk. Ami nagy szerencsénk még, hogy a galéria mögött műtermeket alakíthattunk ki, és így megosztjuk a bérleti díjat művészekkel, ez egy csomó terhet levesz a vállamról. Ezért jobban tudunk project space-ként funkcionálni. Bátran hozhatunk olyan kiállításokat, amelyeknek nem lesz kereskedelmi vonzatuk, például kollaboratív projekteket. A galériának így nem kell csak az úgymond reprezentált művészei állandó bemutatására fókuszálnia.
A How To Sleep Faster 5. száma. Fotó: dismagazine.com
aP: Egy friss galériának nagy szó, hogy tavaly már bent volt a londoni Frieze-en, a világ egyik vezető kortárs művészeti vásárán. Idén is ott lesztek?
R.F.: Igen, idén a Focus szekcióban leszünk, többek között Jesse Darling, Hannah Quinlan és Rosie Hastings munkáival. A Frieze egy hatalmas vásár, óriási közönséget ér el, ami fontos a megismerés, elismerés szempontjából. Azonban engem a kisebb vásárok is érdekelnek. Mint például a Paris Internationale, ahova a Frieze után megyünk. Itt csodás a szolidaritás a főleg egykorú fiatal galériák között. Rengeteg új művészt látok ott mindig, a világ minden tájáról. Szerintem szükség van mindkét típusú vásárra. A Frieze hozzáférést nyújt egy közeghez, amelynek tagjai sosem jönnének el a galériánkba. Egy kissebb vásáron viszont a fiatal, progresszívebb művész és szakmai közeget lehet megismerni.
aP: Miként látod a saját pozíciódat? Jópár cool cikk jelent meg rólad mostanában, feltűnsz itt-ott a sajtóban, s legtöbbször kiemelik veled és az Arcadia Missa-val kapcsolatban a feminista perspektívát.
R.F.: Ezek a cikkek, listák, generálnak egyfajta figyelmet, amit amúgy nehezebben kapnék meg. A dolog negatív oldala, hogy így a galéria egyre jobban intézményesül, ami nehezíti az új perspektívák megjelenését. Kissé homogenizálnak, leegyszerűsítenek minket, főként a feminizmus kapcsán. Persze manapság a feminizmus már nem negatív bélyeg. Fontosnak tartom, hogy beszéljünk róla, képviseljük ezeket a nézeteket, de egyre patriarchálisabbnak tartom a nyugati fehér feminizmus nézőpontját. Ez a kategorizálás kétélű dolog, mert azért közben az így nyert publicitás segít abban, hogy más, számomra fontos projektekre tudjam terelni a figyelmet.
[1] Anthony Caro (1924-2013) művészeti munkássága mellett tanári karrierje is egyedülálló. Az 1950-es években felfüggesztette a londoni művészeti egyetem, a Central Saint Martin’s diákjainak privát műtermeiben való alkotását, helyette kritikai beszélgetéseket és fórumokat tett kötelezővé nekik a diskurzus, közös gondolkodás életrehívása érdekében.
[2] Carl Kostyal magyar származású gyűjtő és galerista londoni és stockholmi bázissal. Peter Péri, Péri László unokája, maga is képzőművész, aki Londonban él és alkot.
[3] Rózsa Maurer Dóra munkásságáról írt esszéje a White Cube 6 out of 5 című kiállítása alkalmából kiadott katalógusban olvasható.