Agnes Denes: Absolutes and Intermediates
The Shed, New York, március 22-ig
Vera Molnar és Reigl Judit mellett Agnes Denes a legfontosabb külföldön élő, magyar származású nőművész, ám ismertsége elmarad két említett pálya- és kortársa mögött, ami nem életműve fontosságát kérdőjelezi meg, sokkal inkább azon műfajok nehezebb bemutathatóságának és gyűjthetőségének szól, melyekben alkot. A land art, a környezettudatos művészet (öko-art) úttörője és kiemelkedő művelője ő, akinek jelentősége, bár már évtizedekkel ezelőtt is nagy figyelmet keltett monumentális méretű, a tervezésben és a megvalósításban is éveket igénybe vevő projektjeivel, csak azóta tudatosodott a közvéleményben, mióta a klíma-vészhelyzet immár fenyegető valóság – még akkor is, ha továbbra sem mindenki hajlandó róla tudomást venni. Talán emiatt kellett mostanáig várni arra is, hogy választott hazája és városa, New York egy igazán nagyszabású, átfogó kiállítással tisztelegjen fél évszázadnál is jóval hosszabb munkássága előtt, melyben szorosan összefonódik egymással a tudomány és művészet, a filozófia, a matematika, a nyelvészet, a pszichológia, a történelem, a szociológia, a költészet és a zene.
Denes családja a második világháború alatt vándorolt ki Svédországba, majd csakhamar az USÁ-ba költözött, ahol Denes festészetet tanult, többek között a Columbia Egyetemen. Érdeklődése nem korlátozódott a képzőművészetre, tanult filozófiát, nyelvészetet, pszichológiát, művészettörténetet, irodalmat és zenét is; az e területeken szerzett ismeretei később vizuális művészeti alkotásaihoz is inspirációként, alapként, vagy fontos összetevő elemként szolgáltak. Saját útjára gyorsan rálelt; kezdetektől az emberi környezet, annak változásai, az őselemek – a föld, a levegő, a víz – és az ember ezekhez való viszonya foglalkoztatta.
Első „környezetművészeti” munkáját, a Rizsföldet több mint 50 éve, 1968-ban készítette; ezt ma az amerikai művészet első land art alkotásaként tartják számon. A mű egy rizsültetvény formájában született meg, s a művész így vallott róla a Magyar Narancsnak 2005-ben adott interjújában: „Egy kis rizsültetvényt hoztam létre, éppen ott, ahol a Niagara-vízesés 12 ezer évvel ezelőtt megszületett. Azon a helyen felfedeztem egy indiánok által megszentelt erdőt, amelynek a fáit egy-egy vaslánccal megjelöltem, az erdő közepén pedig elástam egy időkapszulát. Ezáltal a tézis-antitézis-szintézis szimbólumát sikerült megteremtenem. A rizs az életet, a fák jelölése a természetbe való beavatkozást és végül az időkapszulába zárt egypéldányos versem elásása a földdel való szimbiózist jelentette. A földhöz, a földgolyót borító anyaghoz való viszonyunkat értelmeztem. …A természet közvetlenül, közelről átélt, hatalmas ereje ráébresztett, hogy ki is vagyok, s hogy mennyire kicsi pont az ember a természetben. … Így vált egyértelművé számomra, hogy az örök természet és a halandó ember közötti viszony mennyire groteszk. Azóta csak ez érdekel”.
Ez az érdeklődés szülte 14 évvel később azt a művet, amit mind a mai napig a leginkább összekapcsolnak Denes nevével, és aminek dokumentációja természetesen nem hiányozhat a mostani New York-i bemutatóról sem. A Búzamező – Konfrontáció (Wheatfield – A Confrontation) címet viselő, az elhibázott társadalmi, gazdasági prioritásokra rámutató 1982-es projekt magja egy valódi, közel egy hektáros búzamező volt – New York szívében, a Manhattan déli részén, a Wall Street és a World Trade Center – a The New York Times szóhasználatával a tőkés kapzsiság ikertornyai – közvetlen közelében, egy korábbi törmeléklerakó helyén. (2010. szeptember 11-én ide hullottak a terrortámadásban megsemmisült tornyok romjai.) A búzát segítői közreműködésével a művész maga vetette, gondozta, s ő gyűjtötte be a több mázsányi termést is, ami aztán 1987-90 között egy vándorkiállítás keretében a világ 28 városába jutott el, ahonnan az emberek kis csomagokban hazavihették és újra elültethették. Nem veszett kárba a szalma sem, amit a New York-i rendőrség lovai fogyasztottak el.
Újabb 14 évvel később ismét egy emblematikus, négy évet igénybe vevő projekt fejeződött be, melynek helyszíne ezúttal Finnország volt. A Fahegy – Élő időkapszula (Tree Mountain – A Living Time Capsule) egy környezet-rehabilitációs projekt, aminek során egy különleges tulajdonosi konstrukció keretében 11.000 ember ugyanennyi fenyőfát ültetett el az aranymetszés szabályai szerinti elrendezésben egy korábbi sóderbánya területén. Az erdő 400 évre szóló állami védettséget kapott, azaz az „egy nyári” búzamezőkkel szemben ennek a projektnek hosszú az időhorizontja, értékes örökséget hagyva a jövő generációinak. Ha egy mondatban kellene megfogalmazni e projektek üzenetét, az meglehetősen közhelyesen hangzana, az üzenet megjelenítésének módja, lenyűgöző gondolat- és eszközgazdagsága, hatásossága azonban kitörölhetetlenül emlékezetünkbe vési azokat az alapigazságokat, amikről oly sokan és oly gyakran elfeledkeznek.
A tárlat bemutatása előtt érdemes megismerkedni az annak otthont adó intézménnyel is; a The Shed New York egyik legújabb, alig egyéves múltra visszatekintő, de e rövid idő alatt máris komoly rangot kivívott kiállítóhelye. Pontosabban jóval több is annál; az előadóművészeteket, a vizuális művészeteket és a popkultúra teljes spektrumát átfogó programja nemcsak bemutatja a különböző művészeti ágakban született legizgalmasabb munkákat, hanem megbízásaival sokszor támogatja azok létrejöttét is. A Manhattan nyugati részében található új kulturális központ hangsúlyozottan a XXI. század művészetével foglalkozik és a XXI. századi közönség igényeit tükröző formákban működik. Épületét úgy alakították ki, hogy alkalmas legyen a legkülönbözőbb művészeti ágak bemutatkozására. A terek többsége az egyes programok igényeihez igazítható, a legkorszerűbb technika alapkövetelménynek számít. Az intézmény megszületésében fontos szerepe volt Michael Bloombergnek, New York egykori polgármesterének, akinek érdemeit azzal ismerték el, hogy a művészeti központnak otthont adó épületet Bloomberg Building-nek nevezték el. Az első év programjában olyan események szerepeltek, mint például a Soundtrack of America című, az afroamerikai zenének szentelt koncertsorozat Steve McQueen koordinálásával, mások mellett Quincy Jones és Maureen Mahon közreműködésével, vagy a Reich Richter Pärt című élő performansz-kiállítás, ami Gerhard Richter festményeire, valamint Steve Reich és Arvo Pärt zenéjére épült. Más projektekben is olyan neves sztárok működtek közre mint a világhírű amerikai szoprán Renée Fleming, az izlandi énekesnő Björk, vagy a brit színész Ben Whishaw. A kiállítási program egyik első eseménye Tony Cokes és Oscar Murillo közös tárlata volt. Fenti nevek jelzik, hogy a The Shed programjában – miközben a feltörekvő művésznemzedékeknek is komoly bemutatkozási lehetőséget biztosítanak – igazi világsztárok szerepelnek; ide meghívást nyerni, új művek létrehozására felkérést kapni máris rangot jelent.
Agnes Denes az elsők között kapott meghívást a The Shedtől, ami az intézmény rövid idő alatt kialakított gyakorlatát követve nemcsak az elmúlt évtizedekben született legfontosabb munkáinak, illetve azok dokumentációjának bemutatására szólt, hanem három új, most születőben lévő projekt ismertetésére is. Denes munkássága valóban kitűnően illeszkedik az intézmény multidiszciplináris profiljához és, ami ugyancsak fontos, a ház biztosítani tudja azokat a feltételeket, amik Denes rendszerint komoly tér- és technika-igényű projektjeinek a maguk teljes mélységében történő bemutatásához szükségesek.
A bevezetőben már idéztük Denes vallomását arról, hogy őt igazából mindig az örök természet és a halandó ember közötti viszony érdekli és a kiállított mintegy 150 munka, a performansz- és projektdokumentációk és számtalan rajz – melyek többsége még realizálásra váró projektekhez kapcsolódik – visszaigazolják szavait. E témán belül aztán a spektrum igen széles; hol a vallás és az etika kérdéseit boncolgatja, mint az 1969-75 között született Morse Code Message sorozatban, amiben bibliai idézeteket jelenít meg a pontok és vonalkák – elvben mindenki számára érthető – nyelvén, hol a szexuális együttlétet írja le a humort sem nélkülöző módon egy „nem felhasználóbarát használati utasítás” formájában (Liberated sex machine, 1970). Nem hiányoznak a tárlatról a hírnevét megalapozó, fentebb már említett nagy projektek, és azok a témák sem, amikhez évtizedek óta rendszeresen visszatér. A Piramisok sorozat például már több mint fél évszázada indult és ma is bővül; ez a geometriai alakzat, úgy tűnik, különösen közel áll a művészhez. Előszeretettel dekonstruálja és formálja újra a piramist, ami így időnként meglehetősen képlékeny, esetenként lebegő formát ölt, hogy a jövőben akár potenciális élettér is lehessen például a világűrben, vagy önmagukba zárt környezetekben. Ezekben a munkákban is egyesül a művészet és a tudomány, hiszen alapjukat matematikai elméletek alkotják.
A korai nagy projektek mellett ez a sorozat nagyszerűen mutatja, hogy a land arttal való szoros kapcsolata ellenére is leegyszerűsítés lenne Denest belegyömöszölni ebbe a kategóriába, vagy, ha úgy tetszik, skatulyába. Művei rendszerint magukon viselik a konceptuális művészet jegyeit is; a gondolat, az idea szerepének elsődlegessége nála is megfigyelhető, ám értékrendjében a vizuális megjelenítés rendszerint nagyobb súlyt kap, mit a konceptuális művészetben általában. Denes a maga számára hozott létre egy skatulyát, amit maga tölt ki és tágít folyamatosan.
A tárlaton természetesen megkülönböztetett érdeklődés kíséri az új, a The Shed felkérésére született munkákat. Ezek egyike ajánlat az őt befogadó és a kiállításnak is helyet adó városnak, s egyben egyfajta visszatérés is korai munkáihoz, hiszen a javasolt projekt központi eleme 100 ezer fa telepítése egy üres Queens-i területen. A projekt nem új, Denes már 2014-ben hozzálátott; viszont csak most, a The Shed felkérésére volt lehetősége egy modellen is bemutatni elképzeléseit, ami talán egyengeti a megvalósításukhoz vezető utat.
Egy korábbi, 1984-es rajz kel életre, legalábbis egy 3D nyomtatóval készült modell segítségével a Model for Teardrop—Monument to Being Earthbound projekt keretében is. Egy könnycsepp – vagy láng – lebeg a levegőben egy tömör talapzat felett. A „trükk” titka egy elektromágneses mező. Ha a projekt megvalósulhatna, méretei jóval nagyobbak lennének – feltéve, ha ezt az elektromágneses mező ereje lehetővé tenné. Ha nem, a könnycsepp visszahullana a földet jelképező talapzatra. De hisz ilyen a természet is; együtt, egymással párhuzamosan van benne jelen a felemelkedés és a lezuhanás, az élet és a halál…
A kiállítás Amerikában széles körű sajtóvisszhangot keltett. A The New York Times november 9-én nagyobb terjedelmű cikkben elemezte Denes munkásságát. A 88 éves Agnes Denes végre megkapja azt a retrospektív kiállítást, amire rászolgált című írás nem fukarkodik a lelkes jelzőkkel, s azt írja, aligha lesz ebben a szezonban „ehhez hasonlóan gyönyörű”, „remekül installált” tárlat az amerikai nagyvárosban. Hosszabb írás méltatja a show-t az Artforum tavaly októberi számában is. Az online művészeti portálok közül többek között a Hyperallergic és az Artnet News foglalkozott a tárlattal, amit utóbbi szájt a téli hónapok nyolc legfontosabb New York-i kiállítása között ajánlott.
A nagy New York-i retrospektív tárlat kapcsán Denesről írva érdemes azt is megjegyezni, hogy a művész a kétezres évek óta a hazai színtéren is jelen van. Itthoni életmű-kiállításáról 2005-ben kezdődtek az egyeztetések, a tárlatot előkészítő egyik budapesti útja során készült vele az az interjú a Magyar Narancsban, amiből fentebb már idéztünk. A tárlatra Agnes Denes: A harmadik évezred művészete – egy új világkép teremtése címmel végül a Ludwig Múzeumban került sor 2008 szeptembere és 2009 januárja között. A kiállítás bevezetője így méltatta Denes munkásságát: „Agnes Denes szerteágazó műfajokban és legkülönbözőbb médiumok felhasználásával megvalósított műveiben eleven és invenciózus módon használja fel és értelmezi újra az egyes tudományterületek, a természet- és társadalomtudományok, a filozófia, a nyelvészet, a pszichológia, a történelem és a szociológia elméleti eredményeit és lényegíti át azokat egészen kivételes esztétikai érzékenységgel megalkotott egyedi műalkotásokká. Városi és természeti környezetben megvalósított nagy léptékű „public art” projektjei, maradandó emlékművei az ökológiailag tudatos, felelős gondolkodás szükségességének”. Egy évtizeddel később az acb Galéria szentelt önálló kiállítást Denesnek; a 2018 novembere és 2019 februárja között megrendezett, Agnes Denes: Visual Philosophy 1968-2018 című tárlat a művész néhány nagyobb sorozatából, többek között a New York-i bemutatón is hangsúlyos helyet kapott Piramisokból és a Térképprojekciókból adott ízelítőt.
Nyitókép: Agnes Denes, Wheatfield – A Confrontation: Battery Park Landfill, Downtown Manhattan – The Harvest, 1982. © Agnes Denes. Courtesy of the artist and Leslie Tonkonow Artworks + Projects, New York. / Artsy.net
A cikk lejjebb folytatódik.