A film huszadik századi műfaj. Immanens és narratív, vagyis van eleje és vége. Gyakran úgy tűnik, a közönség szinte megunta a műfajt, mert az nem tudja meghaladni a saját korlátait: a saját immanenciáját, és talán mert már túlságosan is ismerjük a kameramozgásokat, a dramaturgiát, tudjuk,, mi mikor jön. Az immanenciával szembeni egyik lehetséges filmes eszközként említhetjük a negyedik fal, vagyis a színház (vagy esetünkben filmvászon) és a közönség közötti képzeletbeli fal áttörésére irányuló törekvéseket, például azt a narrációs gesztust, amikor a szereplők kibeszélnek a filmből. Ezzel a film is újmédiává, vagyis önreflexív, kifelé mutogató, gyakran (ön)ironikus műfajjá vált. A filmes produkciók a készítőkkel, szereplőkkel, rajongókkal, a felhasznált popkulturális és dokumentarista elemekkel együtt teljes világokat alkotnak; maga a film pedig ezen világok részévé, dokumentumává vált. Mindez a Buharov testvérek Melegvizek országa című filmje (2022, 1’ 20”) és az ahhoz kapcsolódó Revolúcióparabotanika (2021) című multimédiás installációja kapcsán is elmondható, hiszen az utóbbi tekinthető az előbbi újmédiás eszközökön keresztüli kiterjesztésének is. De persze mindez fordítva is igaz, ezért azt is mondhatnánk, hogy a Revolúcióparabotanikának van egy filmre vitt háttér- vagy kerettörténete, amely a Melegvizek országában bontakozik ki.
A Melegvizek országa és a Revolúcióparabotanika egyazon világ két prezentációja. A világépítés 2019-ben kezdődött az Örök szándékmező hangolás című installációval, ami – Lendeczki Kingát idézve – „a növényekkel való szövetségre lépés első lépcsője volt, és a hálózatok építésére fókuszált”. A növények forradalma az állatok forradalmának bukására épít, amelyet Az itt élő lelkek nagy része (2016) című Buharov-film mutat be. Az állatok után a növényekhez fordulnak a forradalmár művészek, mégpedig “a szélesebb társadalmi összefogás és a fajok közötti kommunikáció jegyében”. A világépítés részei emberi alkotótársak is, így például Nemes Z. Márió és Szalai Bori, akik a Revolúcióparabotanika című, a 2021-es OFF-Biennálé Budapest keretében megvalósuló kiállítás kurátorai voltak és hungarofuturista kontextusba helyezték a növényi forradalmat.
A Melegvizek országa ugyan film, de éppen a filmes történetmesélés a gyenge pontja. Az ok-okozati összefüggések lazák. A cselekmény éppen csak annyira érthetetlen, hogy a nézőt továbbra is a jelenetek közötti ok-okozati összefüggések keresésére bátorítja. Több szál fut egymás mellett: egy családot és a stopposukat elkábítja egy UFO. Vérző kiütésekkel érkeznek a nagymamához, akitől pénzt akartak kérni, viszont a nagymama odaadta a pénz egy részét a barátnőjének, a többiből pedig repülőjegyet vett Peruba, hogy fel tudjon keresni egy sámánt. A nagymama barátnőjének van egy albérlője, aki pénzt kér tőle, hogy a nagymama Amerikába kivándorolt szerelmét meggyógyítsa és hazahozza. Lehet, hogy az albérlő irányította az UFO-t, mégpedig egy obszidián tükörrel. A többi történetszál hasonlóan homályos: az emberekbe chipeket ültettek, amiket körömdarabok és hajszálak elásásával lehet hatástalanítani. Egy kaktusz emberré változik. Születik egy hibrid növény-ember ivadék, akit többen meg akarnak szerezni. Katonák kontrollálni akarják a burjánzást.
Fontos elemek a filmes esztétika technikai vonatkozásai is: a super 8-as film a retró amatőr felvételeket idézi, de színezett és előfordulnak benne nagyon is kortárs esztétikájú CGI-elemek. Álomszerű, szürreális, de nem a növényi eredetű víziók formalista esztétikája jellemzi, mert az talán inkább valamiféle szakrális geometria lehetne. Nem látomásos képek, hanem a saját technológiájuk nyomainak folytonos felmutatása mellett is jelentést hordozó, egy adott közösséget bemutató, közös munkában született felvételek.
A tudatmódosítás medikalizációs értelmezési és politikai kerete (vagyis az a gondolat, hogy a fogyasztókat nem büntetni, hanem gyógyítani kell) is huszadik századi: ma már enteogénekről, tanító és gyógyító növényekről beszélni nem nem csupán egészségügyi, de (újfent) szakrális tevékenység is lehet. Buharovék növényi forradalma komolyan veszi magát, szerencsére. Alkotásaik sem ezoterizálást, sem patologizálást vagy pszichologizálást nem végeznek, nem akarnak fegyelmezni vagy büntetni. A növényekkel kapcsolódó karakterek ellenpontjaként értelmezhető katonák figurái kínosak és pöffeszkedők, a többi szereplőhöz képest is eltúlzottak.
A film is, az installáció is tudatfolyam, ami a növényekhez való kapcsolódás módjait mutatja be: lehet őket kertben termeszteni, üvegházban tartani, megenni, úszni köztük, hozzájuk dörgölőzni, növénnyé változni. Ez az, ami a film idejéből számít, a kiemelt, fontos dolgokkal töltött idő.
Ebből a szempontból a Revolúcióparabotanika lényegre törőbb volt, mint a Melegvizek országa: ott képszekvenciák voltak egymás mellé helyezve egy térben. A film szerintem némiképp hosszú, mert az 1 óra 20 perc nem ad hozzá sokat a lényeghez, vagyis a növények és emberek kapcsolatához. Montázs képek sora, amiket egyszerre több jelentésképző rétegben is lehet olvasni. Például: felszáll egy repülő és eközben az egyik idős hölgynek panaszkodik az albérlője, hogy ő nem tud újra terápiára járni, mert nem bírja az erőszakot. Itt a repülő talán egyszerre metafora arra, hogy elszakad a hipertér, és ugyanakkor önmaga, vagyis légi jármű is, ami a hölgy szerelmét hozza vissza Amerikából. A terápia erőszakként kerül megnevezésre. Talán a repülő azt jelöli, hogy a szellemvilágba növényekkel utazni nehéz és embert próbáló. A repülő tehát egyszerre metafora és önmaga. Valószínűleg nem valós repülő, mert Wizzair gép nem száll fel a semmi közepén, reptér nélkül. Talán mégis a Debreceni Repülőtér (ahonnan jár a Wizzair), ami voltaképpen egy kifutópálya a pusztában. A képeket egymás mellett futó történetszálak részeként és montázsok sorozataként is lehet olvasni; míg a tárgyak egyszerre lehetnek szimbólumok és önmaguk is.
Egyébként ez az egyetlen jelenet, amiben egyfajta pszichologizáló beszédmód megjelenik (részint a terápiára tett utalással, részint a medikalizációra alapozó beszédmód logikájának evokolásával, aminek következtében az utazás nem lehet alkalmas rekreációra). A film egészében következetesen szakrális tudásként és tevékenységként ábrázolódik a növényekhez való kapcsolódás. A szereplők archetípusok: nagymama, gyerek, katona, gyanús alak. Talán új mítoszok karakterei, talán önmaguk: emberek, akik közel kerülnek növényekhez.
A történet végén azonban érkezik a megfejtés is: ők valójában egytől-egyik egy kultusz részei, vagyis egy olyan csoport tagjai, akik egy adott rituálé folytatásán keresztül kapcsolódnak egymáshoz. Együtt vesznek részt ezen a rituálén, amit filmezésnek hívhatunk, és ami egyébként Etyeken történik, fényes nappal a filmgyárban. Közben az obszidián tükröt bemutató nő kultusza is megjelenik. A kultuszok tagjai nem misztériumokkal (megismeréssel), hanem mágiával foglalkoznak, hiszen energiákat irányítanak.
Nekem a kérdés, hogy mennyire etikus akár a mágiát, akár a misztériumot megmutatni és mennyire szabad egy kritikusnak egy mű kapcsán végső megfejtésekbe bocsátkoznia. Talán azért nem beszél egyenesebben a film, mert bár meg lehet mutatni egy kultusz világát, de annak végső titkait kiteregetni sohasem szabad.
