Csernik Attila neve évtizedekig nemigen bukkant föl a magyarországi művészeti- illetve médiatérben. A neoavantgárd iránt azonban, beleértve az egykori Jugoszlávia, illetve speciálisan a Vajdaság művészeti életét, felfokozódott az érdeklődés, ennek köszönhetően mind nagyobb figyelmet kap mindaz, ami ott történt a hatvanas-hetvenes években, és mindazok akik ebben az időszakban fontos szerepet játszottak. Nem volnánk igazságosak, ha azt mondanánk, a vajdasági magyar művészek korábban nem kerültek szóba, de az tény, hogy újraértékelődik a tevékenységük, megjelentek a nagyintézményi szinteken és a műkereskedelemben is.
Csernik Attila tipográfia- és fotóalapú művei ma akár kultikusnak is nevezhetők, ha ez a kissé elcsépelt jelző jelent még egyáltalán bármit is. Tavaly az acb galériában volt önálló kiállítása (Badtext), aktuálisan pedig a budapesti Ludwig Múzeumban láthatók munkái az egykori vajdasági Bosch+Bosch csoport retrospektív kiállításán. A művekben összesűrűsödő korszak, annak atmoszférája, a képek szereplői, valamint az a kulturális és politikai kontextus, amelyben létrejöttek, most némileg elhomályosítják magukat a munkákat. Ez az interjú jelentős részben magáról az alkotásról szól, a munkák keletkezéséről. Az önmagát grafikusként meghatározó, 1941-es, topolyai (Vajdaság, Szerbia) születésű Csernik Attilával egy fiatal, magyarországi művészettörténész hallgató, Árva Judit szakdolgozati kutatása részeként készítette a beszélgetést, 2019 februárjában, Topolyán.
Árva Judit: Egészen rendkívüli ez a tér, ahol most beszélgetünk; minden apró szegletében megjelenik a betű: felfüggesztve, a falra, a tárgyakra írva, de még a padlón is, a szőnyegre festve…
Csernik Attila (CsA): Igen, a betűk világában éltem mindig. Ebbe a házba egyébként csak dolgozni járok, meg nyáron itt is lakom. De vannak itt például Fenyvesi Ottónak is munkái, amiket tőle kaptam, vele jó kapcsolatban vagyok.
Kezdettől fogva képzőművészeti pályára készült? Vagy voltak kitérők?
CsA: Két évig tanultam festészetet Újvidéken, aztán Belgrádban, amikor nem vettek fel az Akadémiára, művészettörténetet kezdtem tanulni.[1] Olyan hülye tantárgyakból vizsgáztam, mint a latin paleográfia, meg az ószlovén. Az ószlovént egy öreg tanár tanította, volt egy kis tankönyv, és mivel szép ritkák voltak a sorok, ceruzával beírtam a fordítást szerbül; így tettem le a vizsgát. Szakdolgozatra is megkért a barokk tanárnő, olyan kedves volt, aranyos, én meg utáltam a barokkot. De annyira örült, hogy végre valaki megcsinál egy magyar barokk szakdolgozatot, nem tudtam neki ellent mondani. De közben kimentünk Kanadába, így nem kellett megcsinálnom. Lehet, hogy ha nem megyek ki, kezdtem volna valamit ezzel az egésszel.
Miért döntöttek úgy, hogy Montreálba költöznek?
CsA: A nővérem a férjével kint élt Kanadában, ötvenhatos menekültek voltak, akkor mentek ki Pécsről Montreálba, mikor már lehetett. Ő támogatott minket, küldött pénzt lakásra meg útlevélre. Nagyon szerette volna, hogy kimenjünk az öcsémmel és édesanyámmal, egy hónapra, vagy kettőre. De két év lett belőle, nem akart engedni bennünket. Mindjárt az elején kérdeztem, hogy van-e Montreálban képzőművészeti akadémia, mert akkor jelentkeznék oda, de azt mondták, nincs. Így elmentem fizikusnak [fizikai munkás], nem is kerestem tovább. Aztán megismerkedtem egy magyar-francia lánnyal, aki ott született, ő vezetett be az egyetemre, ahová fel is vettek. Ott nagyra becsülték az európai iskolákat, kuriózumnak számított, hogy Újvidékről jöttem. De egy órát sem hallgattam végig, mert ez már akkor volt, amikor eldöntöttük, hogy visszajövünk.
Jugoszláviához, az ottani helyzethez és hangulathoz viszonyítva, gondolom Amerikában teljesen más világ fogadta…
CsA: Már amikor művészettörténetet tanultam, volt az egyetemen egy tanárom, Trifunović.[2] Elképesztő előadásokat tartott, a modern művészet a kisujjában volt. Amikor kimentem, olyan képeket, olyan múzeumokat láttam New Yorkban, melyekről korábban csak hallottam, legfeljebb fényképen láttam. Teljesen lenyűgözött! Ezek nagy hatást gyakoroltak rám, a pop-art meg op-art művek, amiket kint láttam. Na meg az a mentalitás! Az amerikaiak sokkal nyitottabbak, ott nem számít, hogy öltözködsz, hogy fested magad… Ha dolgozol és kiállítod, megnézik, komolyan veszik. Odakint felszabadultam azok alól a kötelékek alól, amelyekben itt éltünk. Attól kezdve már nem érdekelt, hogy amit csinálok, az tetszik valakinek vagy sem, hogy dicsérik, vagy azt mondják, ez szar… Ezektől távol tartottam magam, nem igényeltem. Most is dolgozom emberekkel, akik egyszerűen nem tudnak szabadulni attól, mit mond majd ez meg az; ez szerintem probléma.
Közel fél évszázadot felölelő munkásságának nagy része vizuális, illetve experimentális költészeti alkotás. Hogyan került kapcsolatba az irodalommal és vált műveinek legfontosabb és legmarkánsabb elemévé a szöveg, a betű?
CsA: Montreálban még klasszikusabb munkákat csináltam, a szöveg ugyan már jelentkezett nálam, de még nem abban a formában, mint a későbbi munkáimnál. Még középiskolás koromban csináltam egy képet, Kopeczkynek[3] az egyik versét írtam rá, bár csak később derült ki, hogy az övé. A szöveget mindig használtam a képeimnél, akkor is, amikor még festettem. Sok minden közrejátszott – hogy Amerikában éltem; amit ott láttam; és aztán amikor megnősültem. A feleségem, Juhász Erzsébet irodalmár volt, ő általa is kapcsolatba kerültem az irodalommal. Benne volt a mindennapi életünkben, a beszélgetéseinkben, mindig kommunikáltunk róla. Közben a Forumban[4] elkezdtem dolgozni; egy szöveggyárban szinte. Minden nap, állandó kapcsolatban voltam a szövegekkel, az is hatott rám, a szövegimádatomra.
A nyomdában irtó érdekes dolgokat lehetett csinálni. Minden betűnek külön ólommintája volt; amikor mindegyik a helyére került az oldalon, összekötötték spárgával, és azt lenyomták. Utána az oldalt otthagyták, én meg összekevertem a betűket, és nyomatokat csináltam róluk. A szöveg teljesen szétment, széttúrtam, szétroncsoltam. Szövegroncsolásos munkákat szinte minden héten csináltam, de legalább kéthetente egyet. Én másként értelmeztem a szövegeket, a betűket, nem a klasszikus módon: felvittem testre, objektekre. Azt nem tudnám megmondani, hogy jött ez, de én mindig azzal magyarázom, hogy fölszabadultam, amíg kint éltem, és szabadon kezdtem alkotni, kompromisszumok nélkül.
Ebből persze sok problémám volt, még a rendőrséggel is volt egy vicces eset. Fekete táskám volt, azzal jártam mindig munkába, és hazafelé egyszer egy rendőr elkapott. Megkérdezte, mi van a táskámban, én meg mondtam neki, hogy ne törődjön vele, nem neki való. De meg kellett mutatni, ő meg persze nem értette: „Mi ez? Miért csinálok ilyeneket?” Próbáltam kötekedni, de úgy voltam vele, jobb lesz, ha elhallgatok. A környezetemben sem fogadta el sokáig szinte senki, amit csináltam. A munkahelyemen is annyi mindent kaptam ezért, hogy ilyesmivel foglalkoztam. Szóval sok kellemetlenség volt belőle, de akkor már függetlenítettem magam a véleményektől, nem érdekelt, ki mit gondol.
zselatinos ezüst nagyítás Dokubrom papíron / gelatin silver print on Dokubrom paper, 13 x 9 cm. Az acb galéria jóvoltából.
Már a ’60-as évek végétől, ’70-es évek elejétől számos műfajban és médiumban alkot, készített hagyományosabbnak tekinthető, a papír sík felületén megjelenő műveket, de az emberi testre, tárgyakra is bélyegzett, applikált betűket, szövegrészleteket.
CsA: Kövekre, tojásdad formájú tárgyakra is írtam, dobozokat is csináltam, ezeket is a ’70-es években. Sokszor használtam letrasetet; ennek az a lényege, hogy a betűket rá lehetett kopírozni bármire. Ez is a nyomdának köszönhető, ott ezek kilószámra voltak, bár nem voltak olcsók. Ezeket rádörzsöltem papírra, kőre örökíróval, és rajta maradtak. Abban az időben nagyon népszerűek voltak. De eleinte, amikor nem voltak ilyenek, ollóval vagdostam ki betűket, ragasztgattam őket. Művészkönyveket is csináltam, az egyiknél a könyv lapjait összeragasztottam – tulajdonképpen ez is szövegrombolás – és utána szkalperral [szike] kivágtam, kimetszettem formákat. A könyv funkció itt teljes mértékben kiiktatódott, objektummá vált.
Ezek voltak azok az utak, amiken én tévelyegtem, kutattam-kerestem, ezért is hívtam ezeket mindig kísérletnek; így jelentek meg legtöbbször az újságokban is. Nem kellett magyarázni, hogy mit ábrázol vagy mit akar jelenteni… semmit, ez kísérlet.
Többször említette, hogy műveinél nem az ott megjelenő szövegelemek, szótöredékek jelentése, „értelme” a fontos, hanem konkrétan a betűk vagy betűhalmazok vizuális-esztétikai értéke számít. Voltak olyan esetek, amikor jelentéssel is bírtak a szövegek?
CsA: Kevés ilyen volt. A feleségem szövegeit például megjelenítettem vizuálisan. De inkább olyan szövegeket hoztam létre, amelyeknek nincs semmi értelme. A feleségem dolgozott az egyetemen is, és ott voltak finn folyóiratok, újságok, azokat hazahozta, én meg kivagdostam belőlük darabokat, hogy ne keresse senki az értelmét. Ezt sokáig csináltam. Nagyon sokféle, különböző nyelvű szöveget használtam: szerb, francia, angol, finn, német szövegeket. Az „e”, „a”, „o” betűket kifejezetten szeretem, formailag nagyon líraiak, szép lírai töltésűek, közel állnak hozzám. A mostani munkáimra már jellemzőbb, hogy a szövegnek van értelme.
2009-es belgrádi kiállítása kapcsán jelent meg Miško Šuvaković kismonográfiája, melyben jobbára a ’70-es években készített munkái kaptak helyet. Ezek között szerepelnek a Ladik Katalinnal közös akciójáról készült fotók is.
CsA: Sokat dolgoztunk együtt Ladik Katival akkoriban.[5] Az öcsém egyik nekem küldött levelezőlapját is így címezte: „Csernik Attila, Ladik és csónak festője”. Ezen jót röhögtem. Katit meghívták, hogy menjen ki és lépjen fel a ’72-es müncheni olimpián. Elkezdtünk gondolkodni, hogy mit kellene csinálni, ami reprezentatív, de nem szokványos. Mondtam neki, ha akarja, a verseit ráírom a testére. Kicsit visszakozott, de végül belement, és eljött a Képes Ifibe[6], hogy megcsináljuk. Előtte csináltam már magamon is [Telex/Body lettering, 1971]. Eredetileg úgy nézett volna ki, hogy Ladik Kati olvassa a verseit félmeztelenül, a testére pedig rá vannak applikálva a betűk… de végül nem ment ki. Ez az akció [Kísérlet Ladik Katalinnal] vagy abban az évben tavasszal, vagy egy évvel korábban, kora ősszel lehetett, már nem emlékszem pontosan.
Tehát tulajdonképpen az akció egy későbbi szereplés próbája volt, és bár végül nem mutatták be a tervezett eseményen, az akcióról készült fotók fennmaradtak. Ezek váltak műtárgyakká és kerültek bemutatásra számos csoportos, illetve egyéni kiállításán. Hogyan viszonyul a fotóhoz, mi a státuszuk?
CsA: Ezek végül is akciófotók, dokumentálták az akciókat. A fénykép mindig fontos eleme volt a művészetemnek, de csak mint közvetítőt használom. A Forumban volt fényképész – akkoriban akinek volt fényképezőgépe, az fényképésznek számított. Így könnyű volt próbákat csinálni; amikor a testre felvittem a betűket, akkor fényképeztek, ekkor kezdődött a betűrárakás. Ennél az akciónál, ha jól emlékszem, Ifjú Gabi[7] volt a fotós, aki a Magyar Szónál dolgozott, de Dormán Laci[8], Tari Pista,[9] meg sokan mások is fotóztak. Akik akkoriban fotósok voltak, ráértek és hajlandók volt együtt működni, azokkal mind dolgoztam.
Említette, hogy a Ladik Katalinnal közös performansza előtt már a saját testére is helyezett el betűket. Ez volt a Šuvaković könyvében „Telex” címen szereplő akció?
CsA: Igazából csak adtunk egy címet neki. A ’85-ben készült könyvben[10] is vannak sorozatok, én rendeztem ezeteket, adtunk címeket, de ezek elég szabadok, nem vettem olyan szigorúan a csoportosítást. A Badtextben is például benne vannak azok, amikor a testre vetítettem szövegeket, de azok későbbiek.
A művek datálásánál is sok diverzitás mutatkozik, például az említett „Telex” akció esetében 1971 és 1973 is több helyen szerepel mint a keletkezés időpontja. Ezek az évszámok a fotó készülésére, tehát magára az akcióra vagy a nagyításra vonatkoznak?
CsA: A dátumokat én nem tudom, elég rosszul jegyzem meg. Sok mindenre úgy emlékszem, hogy egy eseményhez kötöm. Itt [Telex] például egy-két hónappal előtte kaptuk meg a lakást, ahol az akció volt, úgyhogy azt tudom, hogy 1971 decembere körül lehetett. Még bútorok se voltak, ez a kis hölgy is, aki segédkezett, egy képzőművész lány [Csáki Ágnes] különben. Ezek szinte mind zártkörű akciók voltak a lakásunkban, nem volt közönség. A lányom[11] csinált happeningeket meg performanszokat, de én ezekkel nem nagyon foglalkoztam. Most először Szabadkán, egy megnyitón[12] rajzoltam élőben egy fiatal srácra. Bálinttal egyébként csináltunk dolgokat, könyveket, újságokat, ahol nem azt a dátumot írtuk rá, amikor éppen csináltuk, hanem egyel későbbit, hogy mire megjelenik, aktuális legyen. Amikor a könyveimet[13] is csináltam, mindig egyel későbbi évszámot írtam rá, játszottam is vele. Szóval nem megbízhatók ezek a dátumok.
Ha már szóba került Szombathy Bálint; Ladik Katalinnal 1973-ban csatlakoztak a Bosch+Bosch csoporthoz. Ezt megelőzően is dolgozott együtt a csoport tagjaival? Hogyan ismerkedtek meg?
CsA: A Képes Ifiben én vezettem a képzőművészeti rovatot, Sebők Zolival[14] is itt találkoztam. Minden évben csináltunk Képes Ifi-tárlatot fiatal vajdasági magyar képzőművészeknek, akik ilyennel foglalkoztak.[15] Ezen a kiállításon szerepeltek ők is, Bálint, Slavko [Matković] és Kerekes [László][16] – őket így ismertem meg, ezeken a kiállításokon, a lap által. Küldtek nekem munkákat ezen kívül is, amiket közöltem. A Képes Ifiben sokat írtunk a csoportról, akkor már relatíve aktív kapcsolatom volt Slavkoval meg Szombathyval. Ők Szabadkán éltek, mi Újvidéken – vagy ők jöttek le, vagy mi mentünk, de leginkább levélen keresztül tartottuk a kapcsolatot, hívtuk egymást a kiállításokra. Együtt egy párszor állítottunk ki. Meg Bálinttal közösen csináltuk ’72-ben a Mixed Up Underground alternatív kiadványt, 40-50 példányszámban, oda jobbára vajdaságiakat hívtunk meg, de volt benne néhány magyar és szlovén művész is.[17]
Hogyan jött létre a Mixed Up Underground?
CsA: Írtunk a művészeknek, akikkel kapcsolatban álltunk, hogy csinálunk egy ilyet, küldjenek be munkákat. Amikor azt összeraktuk, elküldtük mindenkinek, aki részt vett benne – mindenki kapott egy példányt, úgyhogy ez csak miközöttünk forgott.[18] Amit a nyomdában csináltunk, az más volt, nagyobb példányszám, azt küldtük azoknak, akiket ismertünk és tudtuk, hogy érdekli őket. Volt, aki többet [művet] küldött, ezekből válogattuk. Egy nagy, sárga papír volt a „mappa”, ezt összehajtottuk, rányomtuk, hogy Mixed Up Underground – ez volt a borító – ebbe raktuk bele a munkákat. De nemcsak képzőművészek, hanem irodalmárok is küldtek szövegeket, például a feleségem is.[19] Ez abszolút egy privát kiadvány volt. Tulajdonképpen erre rá is voltunk kényszerítve, mert ezeket a munkákat sehol nem közölték volna, úgyhogy ez egy kivételes alkalom volt; aki érdeklődött az ilyesmi iránt, azoknak meg lehetett mutatni.
Akkor mondhatjuk, hogy – mivel alig volt felület ezeknek munkáknak a közlésére – a kiadvány egyik célja volt az is, hogy egymás alkotásait minél jobban megismerjék?
CsA: Igen. A Képes Ifiben viszonylag sok mindent le lehetett hozni, de ott sem lehetett túlzásba vinni. Itt minden héten jelentettem meg munkákat, az irodalmi rovatban is volt két-három, vagy néha több képzőművészeti melléklet, ezeket nekem kellett beszerezni, leközölni. De itt is meg voltak szabva a keretek, hogy mondjuk kell szerb is, magyar is, meg máshonnan is… de főleg azt válogattam be, ami nekem is tetszett. Volt egy darabig külön képzőművészeti melléklet is benne, kb. 4 oldalas, ott Sebők Zoli volt a főmunkatárs, ő szerkesztette. Sokat fordítottunk, amit érdekesnek találtunk. A magyarországi képzőművészek ismerték a Képes Ifjúságot, kb. 5000 példány ment át minden héten, hivatalosan is árusították. Egy újság se ment innen, csak ez. Szétkapkodták.
Milyen kapcsolatban volt a ’70-es években a magyar képzőművészekkel?
CsA: A hetvenes években nagyon aktív kapcsolatunk volt, csináltak nekünk kiállítást Balatonbogláron,[20] utána Pesten,[21] aztán mi is nekik Újvidéken.[22] Jó kapcsolatban voltunk, leveleztünk is. Ez egy pár évig volt, aztán elmentem katonának, ott már nem volt szabad külföldre levelezni, vagy be kellett jelenteni. Amikor a Forumban elkezdtem dolgozni, ott megint mindenről be kellett számolni írásban. Például ha Pestre mentünk, hogy hol voltunk, kivel találkoztunk, miről beszéltünk… Minden lépésünket kísérték, úgyhogy én akkor teljesen megszakítottam a kapcsolatokat.
Kikkel levelezett a magyar művészek közül?
CsA: A legtöbbet Csáji Attilával leveleztem, aludtunk is nála, de Édeskével [Haraszty István], Orvossal [Orvos András] és Galántai Gyurival is kapcsolatban voltam. Galántaival leveleztem sokáig, minden akciójáról jelentett valamit, küldött nekem is anyagokat. Egy-két levelet még váltottam például Bak Imrével, és Beke [Lászlóval], akit nagyra becsültem, de semmi többet.
Bekével Bálint volt nagyon jóban. Egyik alkalommal egy étteremben találkoztunk Budapesten, Beke szétnézett, hogy kik vannak ott, és egy aktatáskából, dugdosva mutatta meg a munkákat. Nem értettük, mitől félnek ennyire. Borzasztó volt. Itt nálunk nem ez volt, mi sokkal szabadabban, sokkal könnyebben éltünk. Szidhattad a Titót, meg az oroszokat, csak ne nagyon hangosan. Amikor először átmentünk Magyarországra, alig volt 100 forintunk, három napra mentünk Balatonboglárra meg Pestre, de elég volt. Az egyik magyar le akarta rólam venni a farmernadrágot, meg a selyeminget, valami irreális összeget ajánlott érte, csak adjam oda. Vittünk magunkkal cigit, meg kávét, és bementünk egy cipészüzletbe, hogy ott majd eladjuk, erre az öreg „láncos kutya gyerekeinek” nevezett minket. Akkor hallottam ezt először, de persze tudtam, hogy kire mondja.[23]
A magyarországi viszonyokhoz képest önök sokkal aktívabb kapcsolatban voltak a Nyugattal, több mindenhez hozzájutottak, egyszerűbben tudtak megszerezni például könyveket, kiadványokat is.
CsA: Amikor még egész fiatal voltam, Topolyán a könyvtárban szinte semmi nem volt, ami művészeti – művészettörténeti témájú lett volna, talán Fülep Lajosnak volt egy könyve, amit képekkel illusztráltak, de azok is elég gyenge reprodukciók voltak. Szerbül voltak csak, ők sokkal korábban adtak ki ilyen típusú könyveket; azokat elolvastam, de nagy részét nem értettem, a magyarokhoz meg itt nem tudtunk hozzájutni. Később, amikor a Forumban dolgoztam, ott már volt a Forumnak külkereskedelmi osztálya, ha megmondtuk, hogy melyik folyóirat érdekel, akkor azt meghozták; megmondtuk, melyik könyvet akarjuk elolvasni, mi a címe, ki adta ki, és megszerezték. Aztán totál átfordult az egész, Milošević ideje alatt mind beszüntették, nem volt emberi…. Külföldre se tudtunk már úgy kimenni, mint azelőtt… Párizsba addig a biennáléra[24] mindig kimentem, aztán meg semmi. Teljesen leépült minden. De nem akarok panaszkodni. Elmúlt.
Visszatérve a magyar művészekkel való kapcsolatához: Balatonbogláron szerveztek önöknek kiállítást, az 1973. július 29-augusztus 4. között rendezett Jugoszláv kollégák című kiállításon ön is szerepelt Ladik Katalinnal közös művével.
CsA: Igen, az O-pus című kísérleti filmet[25] mutattuk be. Csináltam egy nagy „o” betűt, az föl volt akasztva a kápolnában. Vetítettük a filmet, Kati meg leénekelte. Kati volt ott, én, meg Baráth Feri.[26] Irtó érdekes volt különben. A padláson aludtak, létrán kellett felmászni, ott voltak szalmazsákok. Feri a padláson aludt, mi is felmentünk, de nem bírtunk aludni – baglyok repkedtek, meg rongyok voltak ott, szóval elég lerobbant volt. Katinak volt egy Trabantja, azzal mentünk Balatonboglárra, mondta, hogy menjünk le, és aludjunk a kocsiban. Reggel meg két literes üvegekkel mentem vízért, hogy mosakodjunk. De fantasztikus volt!
Volt egy akció is, Ujhazy Eva, egy zentai lány csinálta.[27] Egy burát valamivel betapasztott, talán mésszel, belevezette az égőt és letette a földre, de nem láttunk semmit, sötét volt a teremben. Aztán elkezdte kapargatni, és szép lassan bújt ki a fény, egyre több, és egyszer csak egész világos lett. Érdekes volt.
Említette, hogy a fiatal magyar művészeknek rendeztek kiállítást Újvidéken. Hogyan sikerült megszervezniük?
CsA: El kellett mennünk a Magyar Nagykövetségre, Belgrádba; én voltam lent, meg talán a Bálint, de arra már nem emlékszem. Mondtam nekik, hogy miről van szó, hogy pesti fiatalok képzőművészeti kiállítását akarjuk itt megcsinálni, meg hogy elküldjük, mit gondolunk kiállítani. Erre az volt a válaszuk, hogy nem kell nekik semmit sem küldeni, majd ők megmondják, hogy ki kell nekünk, és elrendezik. De végül csak beleegyeztek, és így jöttek le Mezei Ottó művészettörténésszel. Valószínűleg az is közrejátszott az engedélyezésnél, hogy egy intézmény képviselőjeként mentem oda, nem magánemberként az utcáról. Újvidéken az Ifjúsági Tribünt[28] egy hölggyel vezettük ketten, ő az irodalmi töltésű dolgokat csinálta, én meg a képzőművészetit. Én úgy tárgyaltam a követségen, mint a Tribün szerkesztője, képviselője; persze nem lehetett nagyon vagdalkozni, finoman kellett őket meggyőzni, hogy van nekünk annyi kapacitásunk, hogy tudjuk, kiket hívunk meg. Neveket ugyan nem mondtunk, bár nem is voltak akkor még befutottak. Nem ment könnyen, de beleegyeztek. Jó fogadtatása volt egyébként a kiállításnak, volt katalógus is, elég nagy eseménynek számított, hogy pestiek állítanak ki Újvidéken; akkor még annyira nem nyílt ki a kapu.
Volt szó akkoriban arról is, hogy Kassák-kiállítást csinálunk Újvidéken. Kassák özvegye örült az ötletnek, ide is adott volna mindent, de csak azzal a feltétellel, hogy tízezer márkával biztosítjuk a műveket, ennyit leteszünk letétbe. Nekünk viszont nem volt ennyi pénzünk, és nem is volt senki, aki tudott volna ennyit adni – úgyhogy ez akkor nem sikerült. Kassák özvegye egyébként megkért bennünket, amikor voltunk nála Bálinttal, hogy csináljunk valami munkát Kassáknak, az ő emlékére; én csináltam, és el is küldtem neki. Szerettem Kassákot, nagyon is, de a feleségem is imádta, igazából rajta keresztül tudtam meg sokat róla. A művészetemre viszont úgy nem hatott, becsültem mint alkotót, mint embert, szerettem olvasni a munkáit, de nem volt hatással a művészetemre. Nekem főleg a nyomda és az irodalmár feleségem voltak a meghatározó inspirációs források.
[1] Csernik Attila 1965 és 1966 között tanult a Belgrádi Egyetem Filozófia Karán.
[2] Lazar Trifunović (1929-1983) szerb művészettörténész, műkritikus, a Belgrádi Egyetem egykori professzora, az AICA volt elnöke. Trifunović jelentős szerepet játszott a „belgrádi informel” mint az ’50-es években, Jugoszláviában a szocialista esztétikával szemben elhelyezkedő irányzat teoretikai, illetve művészettörténeti kontextualizálásában, kritikai feldolgozásában.
[3] Kopeczky László (1938-2003) próza- és drámaíró, műfordító.
[4] Csernik Attila 1969 és 2002 között volt a Forum Könyvkiadó munkatársa. A Forum 1957-ben alakult Újvidéken, a legjelentősebb vajdasági magyar könyv- és folyóiratkiadó. Működése során többek között szépirodalmi, művészeti, történeti és politikai kiadványokat jelentetett meg; a vajdasági magyar írók, költők, teoretikusok és kutatók szinte valamennyin kapcsolódtak a kiadóhoz. A Forum jelentette meg az 1934-ben alapított Híd, illetve az 1971-ben indult Létünk folyóiratot is. Csáky S. Piroska: A Forum Könyvkiadó bibliográfiája 1957 – 2006. Forum, Újvidék, 2007, 5-13.
[5] Ladik Katalinnal a Bosch+Bosch csoporthoz való csatlakozásukat (1973) megelőzően is több alkalommal dolgoztak együtt: Csernik Attila: Kísérlet Ladik Katalinnal, 1971.; Csernik Attila, Ladik Katalin, Póth Imre: O-pus (O-betű helyzetei), 8 mm-es film, 8’14’’, 1972. A kísérleti filmet 1973. július 29-én Balatonbogláron vetítették le. Az esemény részeként Csernik térinstallációját – egy függő „O” betűt – Ladik hangköltészeti előadása kísérte a templomtérben. Klaniczay Júlia és Sasvári Edit (szerk.): Törvénytelen avantgárd. Galántai György balatonboglári kápolnaműterme 1970 – 1973. Artpool – Balassi, Budapest, 2003, 164.
[6] A Képes Ifjúság (Képes Ifi) vajdasági ifjúsági hetilap. 1945-ben indult, kezdetben Ifjúság Szava címmel, lényegében a szerb Glas omladine ifjúsági lap fordításaként, rendszertelenül jelent meg. A Képes Ifjúság elnevezést 1967-ben vette fel, egyéni, „bátor hangjára” is a ’60-as évek végén, ’70-es évek elején talált rá. Aktuális társadalmi kérdésekkel csakúgy foglalkozott, mint a kortárs művészeti irányzatokkal, releváns problémafelvetéseivel; nemcsak fiatalok, de az idősebb értelmiségi generáció is olvasta. Csernik Attila 1969 és 1986 között volt a Képes Ifjúság munkatársa illusztrátorként, valamint a képzőművészeti rovat vezetőjeként, szerkesztőjeként. Botlik József – Csorba Béla – Dudás Károly: Eltévedt mezsgyekövek. Adalékok a délvidéki magyarság történetéhez 1918–1993. Hatodik Síp Alapítvány–Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1994, 271-272.; Šuvaković, Miško: Csernik Attila / Atila Černik. Muzej savremene umetnosti Vojvodine, Novi Sad, 2009, 98.
[7] Ifjú Gábor (1947-2011) fotóművész. 1970-től nyugdíjazásáig a Magyar Szó fotóriportere, valamint a lap Szivárvány című mellékletében a fotózási rovat szerkesztője volt.
Az acb ResearchLab által 2016-ban kiadott Bosch + Bosch című kötetben a Kísérlet Ladik Katalinnal elnevezésű akció fotósaként Dormán László van feltüntetve. Kürti Emese (szerk.): Bosch+Bosch. acb ResearchLab, Budapest, 2016, 94. Kürti Emese Screaming Hole. Poetry, Sound and Action as Intermedia Practice in the Work of Katalin Ladik című könyvében az akció fotósaként Csernik Attila szerepel. Kürti Emese: Screaming Hole. Poetry, Sound and Action as Intermedia Practice in the Work of Katalin Ladik. acb ResearchLab, Budapest, 2017, 224.
[8] Dormán László (1944- ) fotóriporter, újságíró. 1967-től a Képes Ifjúság fotóriportere, valamint a Magyar Szó munkatársa.
[9] Tari István (1953- ) Balassi-kardos költő, író, grafikus, fotográfus. 1976-tól 1994-ig volt a Képes Ifjúság újságírója, szerkesztője. 1970-től rendszeresen jelentette meg verseit, novelláit a Híd folyóiratban.
[10] Csernik Attila: text. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1985.
[11] Csernik Emese (1972-2001) grafikus, képzőművész, performer.
[12] BOSCH + BOSCH 19690827, Klein house Social Bar & Art Gallery, Szabadka, Megnyitó: 2018. augusztus 30.
[13] Csernik Attila a ’70-es évektől kezdve több, mint 60 művészkönyvet hozott létre. Például: Knjiga a, három példányban, 1973; e74 publisher ’74, önálló kiadás 40 példányban, Újvidék, 1974.; Szituációk/Situacije, a szerző kiadása, 1973.; text, Forum, 1985.
[14] Sebők Zoltán (1958 – ) Sinkó Ervin- és Sziveri János-díjas esszéíró. 1977-1983, valamint 1990-1991 között volt az Új Symposion szerkesztője. 1977-től a Képes Ifjúságban, 1980-tól a Híd folyóiratban jelentek meg írásai, de szinte az összes vajdasági magyar folyóiratban, így a Magyar Szóban, a 7Napban és a Létünkben is rendszeresen publikált. 1982-ben a Forum Könyvkiadó Gemma-sorozatában jelent meg első kötete Médiumok és művészetek címmel.
[15] Csernik Attila 1969 és 1986 között volt a Képes Ifjúság munkatára. A lap által szervezett első képzőművészeti kiállításra 1971 márciusában került sor. Ld.: Sáfrány Imre: Hagyomány született. Képes Ifjúság, 1971. 03. 31.
[16] Slavko Matković a Bosch+Bosch alapító tagjai közé tartozik – Szombathy Bálint, Szalma László, Magyar Zoltán, Basch Edit, Krekovity István és Slobodan Tomanović mellett –, Kerekes László 1971-ben csatlakozott a csoporthoz. Kürti (2017) 7.
[17] A Mixed Up Underground elnevezésű alternatív kiadvány még nem képezte átfogó kutatás tárgyát, így a meghívottak teljes névsora tudomásom szerint nem ismert. Miško Šuvaković Csernik Attila munkásságáról szóló kismonográfiájában azt írta, Szombathy Bálint és Csernik Attila leginkább jugoszláv fiatal írókat, művészeket és értelmiségieket hívtak meg, és magyar művészek és írók is közreműködtek, mint Tót Gábor, Haraszty István, Pincehelyi Sándor, Galántai György, Bak Imre és Szentjóby Tamás. Šuvaković (2009) 99. A Mixed Up Underground kiadvány egy, az acb Galériában őrzött példányában az említett magyar művészek munkái nem találhatók.
[18] A Mixed Up Underground 1973-ban a Slavko Matković által alapított és szerkesztett Kontaktor 973. magazinban is közlésre került. Šuvaković (2009) 99.
[19] Juhász Erzsébeten kívül többek között Danyi Magdolna, Sziveri János, Bognár Antal és Király Ernő munkái is megtalálhatók a kiadványban.
[20] A Bosch+Bosch-nak 1972. augusztus 6 – 13. között rendeztek kiállítást Balatonbogláron (ekkor Csernik Attila még nem volt tagja a csoportnak, kiállítók: Kerekes László, Slavko Matković, Szalma László, Szombathy Bálint, valamint a nem Bosch-tag Predrag Šisjanin), majd 1973. július 29 – augusztus 4. „Jugoszláv kollégák” címmel volt látható Ács József, Baráth Ferenc, Csernik Attila, Ifjú Gábor, Ladik Katalin, Markulik József, Slavko Matković, Smit József és Szombathy Bálint kiállítása. Klaniczay – Sasvári (2003) 140, 164.
[21] „E’74, az időszerű irányzatok szellemében alkotó vajdasági művészek csoportjának kiállítása.” Műszaki Egyetem „E” csarnoka, Budapest, 1974. Szombathy Bálint: A Bosch+Bosch öt éve 4. Híd, XXXIX. évfolyam, 1. szám, 1975, 145. Ezelőtt a csoportnak Pécsett, a Pécsi Műhely kiállítótermében, 1973. október 20.-október.30 között is rendeztek kiállítást. A 10 napig tartó tárlaton Csernik Attila, Kerekes László, Ladik Katalin, Slavko Matković, Szalma László és Szombathy Bálint állított ki. A megnyitón Ladik Katalin Phonopoetica I/73. című hangfelvétele szerepelt. Sz.n.: Ma megnyílik a Bosch+Bosch kiállítása Pécsett. Magyar Szó, 1973. 10.20., o.n. (A cikk – kivágva – Szombathy Bálint az acb Galériában őrzött „mappájában” szerepel.)
[22] Az említett kiállítást Csernik 1972 novemberében rendezte meg Újvidéken a magyar művészek számára. Kürti (2016) 23.
[23] Josip Broz Titót, Jugoszlávia vezetőjét a szovjet és a keleti blokk vezetői nevezték „láncos kutyának”, vagy az „imperialisták láncos kutyájának” az ’50-es években. Tito gúnynevét azzal „érdemelte ki”, hogy nyitott és tárgyalt a nyugati vezetőkkel, és enyhíteni kívánt a Moszkvától való függésen. Tito mindezek miatt kiesett Sztálin kegyeiből (a Sztálin-Tito viszonyt „használta ki” egyébként Rákosi Mátyás is, amikor Rajk Lászlót koncepciós perbe fogta). Ugyanakkor, habár Jugoszlávia a keleti blokk országaihoz képest szabadabb volt, „(…) a Tito által megteremtett rendszer sem tűrt semmiféle szervezett ellenzéket, és tiltotta a politikai állásfoglalás egyértelműen független formáit.” Többek között ez lehet az oka, amiért például 1960-as amerikai látogatása során a tüntetők „Moszkva trójai lovának” nevezték Titót. Barotányi Zoltán: „Több válaszlehetőség adódik” – Huszár Tibor történész-szociológus a Rajk-perről. Magyar Narancs, 2009/47. https://magyarnarancs.hu/belpol/tobb_valaszlehetoseg_adodik_-_huszar_tibor_tortenesz-szociologus_a_rajk-perrol-72620 (u.l.: 2019. 09. 28.); Piotrowski, Piotr: Európa szürke zónája. Balkon, 2000/6. http://www.balkon.hu/archiv/balkon_2000_06/t_piotrt_p.htm (u.l.: 2019. 09. 28.)
[24] A Biennale de Paris 1959-ben a velencei és sao paolói biennále mintájára jött létre, fiatal, 35 év alatti művészek számára biztosított kiállítási lehetőséget. A ’70-es években több „átalakuláson” is átesett művészeti eseményen több alkalommal szerepeltek magyar művészek, mint például Maurer Dóra, Szentjóby Tamás, Jovánovics György, Pauer Gyula, vagy Méhes László. Lásd: Gucsa Magdolna: Magyar művészek a Biennale de Paris-n 1970-1980 között. In: XIV. Adsumus: a XVI. Eötvös Konferencia tanulmánykötete. Szerkesztette: Balga Nóra, Eötvös Collegium, Budapest 2016, 43-56.
[25] Csernik Attila, Ladik Katalin, Póth Imre: O-Pus (O- betű helyzetei), 8 mm-es film, 8’14’’, 1972.
[26] Baráth Ferenc (1946 – ) vajdasági magyar tervezőgrafikus. 1965 és 1967 között az Új Symposion folyóirat grafikai tervezője, 1969-től 1992-ig a Forum Könyvkiadó grafikai munkatársa volt. Művészete elsősorban a színházi plakáttervezés területén bontakozott ki.
[27] 1973. július 28. – Eva Marta Ujhazy és Predrag Šiđanin audiovizuális akciói. In: Klaniczay Júlia és Sasvári Edit (szerk.): Törvénytelen avantgárd. Galántai György balatonboglári kápolnaműterme 1970 – 1973. Artpool – Balassi, Budapest, 2003, 163.
[28] Az Ifjúsági Tribün 1958-ban jött létre Újvidéken a szerb nyelvű, azonos elnevezésű szervezet magyar nyelvű szerkesztőségeként a Szép Szó ifjúsági csoport bevonásával. Az így megalakult Ifjúsági Tribünön heti rendszerességgel tartottak irodalmi, művészeti és társadalmi vitaesteket. A Tribün épületében, a Katolikus portán kapott helyet az Új Symposion szerkesztősége is; a Tribün szalonja a vajdasági (és a meghívott) képzőművészek legfontosabb kiállítóhelye volt. Az Ifjúsági Tribün nevét 1985-ben Művelődési Központra változtatták. Gerold László: Jugoszláviai Magyar Irodalmi Lexikon (1918-2000). Forum, Újvidék, 2001, 105-106.
Ezúton szeretnék köszönetet mondani témavezetőmnek, Szőke Annamária PhD egyetemi docensnek értékes tanácsaiért és támogatásáért, valamint hogy ösztönzött jelen interjú közlésére. Köszönettel tartozom az acb Galériának és ResearchLab-nek, hogy hozzáférést biztosított a kutatásomhoz szükséges művekhez és forrásokhoz, valamint Kürti Emese művészettörténésznek hasznos tanácsaiért és segítségéért; nélkülük jelen interjú nem jöhetett volna létre. (Árva Judit)
Nyitókép: Csernik Attila: Cím nélkül (A Badtext című sorozatból) / Untitled (From the series Badtext), 1972 zselatinos ezüst nagyítás Dokubrom papíron / gelatin silver print on Dokubrom paper, 20 x 19 cm. Az acb galéria jóvoltából
