Galériát, éppen most? Ráadásul kortárs, magyar profillal, Londonban. A Covent Garden környékén. Aki alapítja, nem más, mint Kováts Dávid, aki a budapesti Dobossy Aukciósház alapító társtulajdonosaként vált ismertté a szakmában, s aki tavaly egy nagy feltűnést keltő árveréssel már „megkóstolta” a brit fővárost. Telefonon értük utol a még mindig karanténidőszakot élő brit fővárosban.
artportal: Már többször bebizonyítottad, legutóbb az első, magyar árverőház által szervezett külföldi aukcióval, hogy nem áll távol tőled a kockázatvállalás. De az még ezzel együtt is meglepő, hogy a brexit mindmáig tisztázatlan viszonyai között és a COVID-pandémia kellős közepén egy teljesen járatlan útra lépve galérianyitásra szánod el magad Londonban…
Kováts Dávid (KD): Elismerem, hogy ebben a projektben is van kockázat, mint ahogy a tavalyi londoni aukciónkban is volt, és annak a sikere sem jelent garanciát arra, hogy ezúttal is elképzeléseim szerint alakul majd minden. De már nagyon régen készülök erre a lépésre, a tervek évek óta motoszkálnak a fejemben. Amikor Londonban tanultam, majd évekig a Sotheby’s központjában dolgoztam, már tudtam, hogy később mindenképpen szeretnék ide visszatérni ezért már akkor igyekeztem olyan ismeretekre szert tenni és olyan kapcsolatrendszert kiépíteni, ami segítségemre lehet ebben. A londoni árverésünk sikere kapcsán már beszéltem arról, hogy idővel szeretnénk az itteni aukciós piacon tartósan is megvetni a lábunkat és ez a terv nem is került le a napirendről, de ugyanígy régi tervem volt – csak erről nyilvánosan eddig nem beszéltem – a galéria is. Ne feledd, hogy nekem már volt korábban Pesten, a Falk Miksa utcában is galériám – igaz, inkább műkereskedés jelleggel –, tehát ez a világ sem idegen tőlem, ráadásul a Dobossynak is fő profilja a kortárs, tehát a hazai művészek különböző nemzedékeivel folyamatosan épültek a kapcsolataim.
Ami pedig az időzítést illeti: minden éremnek két oldala van. A brexit nyilván nem könnyíti meg a műkereskedők életét – de a többiekét ugyanúgy nem, mint az enyémet – viszont úgy gondolom, Nagy-Britanniában a műtárgypiacnak már nemzetgazdasági szinten is olyan relevanciája van, hogy a kormány egyszerűen nem hagyhatja ellehetetlenülni vagy parkolópályára kerülni. A pandémia miatt most Nagy-Britannia is leállt, de egyfelől a statisztikák azt mutatják, hogy a műtárgyvásárlók étvágya ilyen körülmények között sem apad, másfelől a pangásnak is vannak előnyei: most például jóval kedvezőbb kondíciókkal lehet üzlethelyiséghez jutni – ami nagyon nem mellékes kérdés. És talán valamivel könnyebb a figyelem felkeltése is; az itteni piacon fontos hírforrásnak számító hetilap, az Antiques Trade Gazette például legutóbbi számainak egyikében bátorításnak szánt írást közölt friss piaci kezdeményezésekről, amelyben az én galériámat, a David Kovats-ot is megemlíti már – békeidőben ez aligha ment volna ilyen gyorsan.
Mennyi időt adsz magadnak arra, hogy kiderüljön, beválnak-e az elképzeléseid?
KD: A kérdésed teljesen jogos és a legtöbben a helyemben biztosan kijelölnének egy ilyen határidőt. Nekem viszont nincs B-tervem, én mindig azzal vágok bele egy projektbe, hogy muszáj sikerülnie; nem kezdem el addig, amíg ebben nem vagyok biztos. Amikor annak idején Londonban végigültem egy Sotheby’s árverést és utána azonnal elhatároztam, hogy itt szeretnék dolgozni – ez ráadásul a 2008-2009-es nagy válság idején volt –, nem sokan fogadtak volna arra, hogy ez sikerülni fog, már csak azért sem, mert ebben az időszakban a válság miatt a cégnél nem is volt felvétel; mégis több évet tölthettem el ott, érdemi feladatokkal ellátva.
Magyar tulajdonú kortárs galéria biztosan nincs még Londonban, de nyilván körülnéztél és felmérted, hogy térségünk más országaiból van-e erre példa, illetve, hogy ilyen galériák hiányában mennyire vannak jelen a közép-európai művészek a londoni piacon?
KD: Térségünkből néhány galéria, például a kolozsvári Plan B, vagy a pozsonyi Soda már elindult nyugat felé, de Londonban tudtommal még senki nem vetette meg a lábát. A régió jó néhány művészét ugyanakkor természetesen képviselik itteni galériák, köztük esetenként akár a legnevesebbek is – Maurer Dóra például a White Cube művészköréhez tartozik. Ugyanakkor olyan kortárs galéria, ami kifejezetten a térségünkre fókuszálna, nincs. Persze, a galériához jutás terén könnyebb helyzetben vannak azok a térségbeli művészek, akik ma – mint például Nemes Márton – Londonban élnek.
Milyen könnyen sikerült megfelelő helyszínt találni a galériához?
KD: Ez nem volt könnyű menet, rengeteg időt kellett erre szánnom és egy helyen már nagyon közel álltunk a megállapodáshoz, ami aztán, éppen a COVID miatt, mégsem jött össze. De végül sikerült olyan helyet találnom – ideális környezetben, a Covent Garden közelében, a „turistanegyed” és a kulturális negyed érintkezési pontjánál – amit jól be fogunk tudni lakni. Londonban egyébként annak, hogy hol van a galériád, még nagyobb a jelentősége, mint Budapesten. Az előkészületekkel most már úgy állunk, hogy azonnal nyitni tudunk, amint feloldják a korlátozásokat. Nagyon remélem, hogy erre akár már december elején sor kerülhet.
Mennyire tervezel „klasszikus”, tiszta galériás modellt kizárólag saját művészekkel? Ezt azért is kérdezem, mert azoknak a magyar művészeknek a többsége, akik iránt e percben a nemzetközi piacon is van kereslet, elkötelezett valamelyik galéria mellett…
KD: Az alapot mindenképpen a saját művészekkel végzett munka jelenti. Ehhez a körhöz az indulás pillanatában négyen tartoznak: Nyári István – ő volt az első művész, akivel a budapesti galériámban együtt dolgozhattam –, Horror Pista, Kovách Gergő és Combarro Petra. Ebből a névsorból, amiben idősebb, a középnemzedékhez tartozó és fiatal művészek egyaránt vannak, már láthatod azt is, hogy hozzám a figurális művészet, illetve annak egyes áramlatai állnak a legközelebb. Hasonló irányokban tervezem a bővítést nemcsak hazai, hanem térségünk más országaiban működő művészekkel is. Nemcsak az a fontos, hogy egy adott művész munkássága jól illeszkedjen a koncepciómhoz, hanem az is, hogy megtaláljuk egymással a közös hangot; tudnék mondani olyan művészeket, akiket kifejezetten nagyra tartok, de mégsem hiszem, hogy jól tudnánk közösen dolgozni. Ennél azért nem szeretnék konkrétabb lenni, mert minden mozgásban van és a későbbiekben előfordulhat, hogy más irányokba is elmozdulunk; ezt a mozgásteret célszerű megőrizni.
A saját művészkör mellett nyitott vagyok az együttműködésre olyan alkotókkal – és galériákkal –, akik már elkötelezettek valamilyen irányban. Úgy gondolom, kellő nyitottsággal meg lehet találni azokat a formákat, amik egy ilyen kapcsolatot valamennyi érintett fél számára hasznossá tesznek. Emellett kerülhetnek a kínálatba másodlagos piaci tételek is.
Egy olyan zsúfolt, szinte mindent kínáló piacon, mint a londoni, hogyan lehet túlkiabálni a hangzavart, azaz felkelteni a figyelmet?
KD: Ez valóban az egyik alapkérdés és a válasz első eleme az, hogy rengeteg munkával. A feladat nem könnyű, különösen napjainkban, a digitális érában, ahol akár otthonról, a fotelből ülve is jó képet lehet alkotni szinte a teljes piaci kínálatról. Nem elég minőséget kínálni – pontosabbat azt, amit én annak tartok; ez persze alapfeltétel, de kevés. Az kell, hogy a potenciális vevő azt mondja: „ez nagyon jó és ilyet még nem láttam sehol”. Úgy gondolom, Magyarországon még mindig sok olyan, külföldön nem vagy alig ismert művész van, aki ki tud váltani ilyen reakciót. A válasz fontos eleme az is, hogy szükség van egy jól működő kapcsolati hálóra, aminek kiépítésében korábbi londoni éveim sokat segítettek. Kellenek más kereskedők, akikkel ki tudom cserélni a tapasztalataimat, kell valaki, aki segít a sajtómegjelenésekben és így tovább. És mindenekelőtt kellenek persze a kapcsolatok a gyűjtőkkel. Itt sem kell nulláról kezdenem, de az ő körük bővítését sosem lehet abbahagyni.
Apropó, gyűjtők. Míg londoni árveréseden a licitek többsége Magyarországról érkezett, a galériában nyilván más lesz a vevőkör.
KD: Persze. Nem felejtem el a hazai gyűjtőket sem, de a feladat itt egy teljesen nemzetközi klientúra kiépítése. Ez azt is jelenti, hogy nem mondhatok le például a vásári megjelenésekről és maximálisan ki kell használnom a virtuális tér nyújtotta lehetőségeket is. Azt még nem tudom, mikor nyithatunk ki, de a szájtunk és az Instagram-oldalunk már működik. Lesz online bemutatóterünk, ahol megtekinthetők lesznek a kiállításaink is. Ugyanakkor úgy érzem, hogy a galériás műkereskedelemben az online nem tud olyan fajsúlyos szerepre szert tenni, mint az aukciós piacon; az „élő” formák szerepe meghatározó marad. De Londonba, ha éppen nincs járvány, szerencsére tényleg eljön az egész világ.
Kik fogják működtetni a galériát?
KD: Nagy stábra ne gondolj… főleg én. Az év nagy részét itt fogom tölteni, a Dobossy Aukciósházzal összefüggő feladataim túlnyomó többségét el fogom tudni végezni „távmunkában” is. De azért teljesen egyedül nem megy. Van egy segítőm, Kiss Anett, aki már hosszabb ideje itt él és most épp a mesterképzést abszolválja; ő már a tavalyi aukciónk előkészítésében is közreműködött.
Gondolom, az első kiállítások programja is összeállt már.
KD: Igen, a galéria művészei közül először Horror Pista csempemunkáit állítom ki, ezek jelentős része még sehol nem került bemutatásra. Mindenképpen olyan, izgalmas anyaggal szeretnék kezdeni, ami kicsit szokatlan, az újdonság, a meglepetés erejével hat. A csempék tükrözik a művésznek azt a szándékát, hogy az alkotásokat kiszakítsa a megszokott „fehér falas” környezetből. Ezeket a csempéket akár be is lehet építeni a házba, azaz a gyűjtő közvetlen környezetének állandó elemeivé válhatnak. A következő kiállításon Nyári István munkái szerepelnek majd, tavaszra pedig körvonalazódik egy izgalmas csoportos tárlat, amire nemcsak műtermekből, hanem a másodlagos piacról is jönnek majd művek.
Nyitókép: Horror Pista: Csodaszarvas, 2019, mázazott, kézzel készített csempe, porcelán festék, 60 x 80 cm, a David Kovats jóvoltából. Fotó: Fodor Dániel János