Szakmaiság, művészeti kontextus, politikakritikai attitűd. Milyen témákat érdemes egymás mellé tenni egy lapszámban? Mennyiben befolyásolja a társadalmi háttér a kortárs művészetet? Mi a román recept titka? – folytatódik Kicsiny Balázs és Rieder Gábor beszélgetése.
K. B.: Hiányoznak a valódi műelemzések, műtárgyleírások. Az olyan szintű ismertetők, mint amiket például átvettetek a nemzetközi kiadásból, a kiállításkritikákat tartalmazó szekcióból. Szerintem nagyon tanulságos, hogy milyen precízen írják ott le az egyes műtárgyakat vagy installációkat. Megértem, hogy ez az újságotok tudatos politikája, miszerint ennyire elsiklotok, a felszínen maradtok, és egymás mellé raktok mondjuk olyan dolgokat, mint a Bernáth/Y féle festészet, vagy Erik Bulatov munkássága, mindezek mellé pedig odakerül Bodoni Zsolt vagy Szöllősi Géza művészete. Számomra ez elég zavaró, hiszen az évszámok mégiscsak fontosak. Tehát nézzük meg, mi van a kép alá írva, hogy az adott mű hányban készült. Nem mindegy, hogy a diktatúrában készül egy mű, vagy a diktatúra után, a nyugati piac számára. Vegyük például a címlapot, ott van egy felirat: „нет фашизм” (Le a fasizmussal!) Mindennel azért mégsem lehet játszani. A múlt nem záródott le, a jelenben nem lehet az ikonográfiával, a szimbólumokkal és a politikai jelmezzel babrálni. A Borsos Lőrinc szerzőpárosnál ez a téma elég érdekes, ahogy a cikkben meg is fogalmaztad. A politikai művészetről ejtesz el egy nagyon pejoratív mondatot: „A hatalom elnyomó arcain való elmélkedés a globális kortárs képzőművészet egyik össznépi sportja. De Borsosék még ezt az ócska klisét is élettel tudják megtölteni, ugyanis olyan fokú őszinteség árad belőlük, ami jogossá tesz minden kritizálást.” (Rieder Gábor: Borsos Lőrinc, az őszinte hibrid. Flash Art, 1. szám, 67. o. – a szerk). Teljesen igazad van, de az ócska klisé nekem kissé erős kifejezésnek tűnik.
R. G.: Valóban erős kifejezés, de én ezt tartani tudom. Úgy gondolom, hogy ez tényleg egy össznépi sport. Az elnyomó hatalmon való nem túl elmélyült meditálás – ami magához vonz bizonyos klisészerű megjelenítéseket, hogy hogyan is kell a politikusokat vagy a gazdag embereket ábrázolni –, egy olyan témakör, ami mindig szalonképes, és kellemes, pozitív visszhangot vált ki, miközben számomra borzalmasan üres és unalmas. Ha nem is üres, de unalmas, tehát önismétlő. Néha az az érzésem, hogy a művészek sokkal jobban utálják a politikusokat, mint ahogy a politikusok utálják őket. Sokkal többet foglalkoznak a művészek a politikusokkal, anélkül, hogy megpróbálnák megérteni, vagy elmélyülni a témában. A művészek számára a politikusok egyszerűen az öltönyös emberek, akik az elnyomást gyakorolják. Ez a megállapítás amúgy nem a magyar színtérre vonatkozik, ez amolyan világtendencia. Borsosék nem ezeket a nemzetközi kliséket használják műveikben, ami ettől függetlenül számomra szintén ugyanolyan unalmas maradna, ha nem látnám bennük, hogy ők valamennyire azért komolyan veszik a témát, őszinte hittel állnak hozzá, ami – véleményem szerint – ezeket az ócska kliséket hitelesíteni tudja.
K. B.: Azért ez a két válogatás eléggé megszűrte Borsos Lőrincék anyagát, hát a Mozdíthatatlan országból egy repró sem került be – én úgy emlékszem.
R. G.: Mert az nagyon ronda lett.
K. B.: És Az ország lélekben edzett embereket képez című fotósorozat? Az is kimaradt. Tehát sok olyan kép hiányzik, ami konkrét politikai üzenetet hordoz.
R. G.: Ez inkább egy képszerkesztői döntés, hiszen elég harmatos fotócskák vannak az általad említett a művekről. Nagyon sokat kellett volna javítani rajtuk, hogy jól mutassanak. A képek esetében az is fontos, hogy mi az, ami üt, és mi az, ami működőképes.
K. B.: Mike Kelley reprója miért került be a hírek részbe? (Flash Art, 2. szám, 22. o. – a szerk). Na, meg ugye öngyilkos lett, ez pedig kimaradt a hírből. Ez a kép a nemzetközi kiadásból lett átvéve?
R. G.: Nem, ez a sajtómappából van.
K. B.: Azt hittem, hogy a nemzetközi kiadásban írtak erről.
R. G.: Nem.
K. B.: Csak, hogy valami jót is mondjak, nem akarok ám nagyon negatív lenni. Amit például Mihai Pop mond, az nekem, mint művésznek nagyon jól esett. A magyar témáról kérdezted, és ő ezt válaszolta: „Érdekes helyzet. A művészeti színtér jó, jó szereplőkkel és jó intézményekkel, de a műtárgypiac már kevésbé erős. Ez egy komoly hiányosság. Sajnos a kiváló művészek nem láthatók nemzetközi szemmel nézve, gyakorlatilag nem ismertek külföldön. A galériák pedig túl sok nem első osztályú művésszel dolgoznak, tisztelet a kivételnek, mert ki kell jönni a pénzből.” (Rieder Gábor: Plan B és a jelen idő parancsa – interjú Mihai Poppal. Flash Art, 2. szám, 45. o. – a szerk.). Szerintem itt, a mondatok mögött van egy nagyon fontos üzenet, miszerint megfelelő társadalmi háttér nélkül nincs kortárs művészet.
R. G.: Pop igazából itt arról beszélt, hogy ők Kolozsvárról indultak el, ami kereskedelmi szempontból elég szerencsétlen választás, vagy szerencsétlen csillagzat, hiszen – az elmondása szerint – a mai napig egy gyűjtőjük van Kolozsvárról és egy Bukarestből. Az összes többi nemzetközi gyűjtő. Azt fejtegette amúgy, hogy ő milyen hatalmas ugrást lát Kolozsvár és a nagy nemzetközi műtárgyipar között, és hogy Budapest, akárcsak Bukarest – bár különböző hangsúlyokkal, de szintén –, a két véglet között helyezkedik el valahol. Erre találtam ki a „köztes város” kifejezést, ami részben erény, szerencse is, mert mégiscsak létezik valami, vannak galériák, vannak gyűjtők, vásárok, kiállítások, akadémia, művészek, lapok, kritikusok, érdeklődés – tehát az egész működőképes, és személyekkel, emberekkel van megtelítve. Ugyanakkor Pop azt mondja – és ez nyilván az ő véleménye, elég sarkosan fogalmaz, nem egy udvarias ember –, hogy ennek sok köze nincs ahhoz a világhoz, ahova ő szeretne tartozni, vagy ahol ő működik. Talán kis túlzás, hogy nincs túl sok köze, de ott egyértelműen más pozíciók vannak.
K. B.: Nekem ez a szöveg azért tetszett, mert sejtet valamit a magyar társadalomról, hogy itt igazából mi tehetetlenek vagyunk. Az infrastruktúra nem léte, a megfelelő piac, a megfelelő neveltetés és vizuális kultúra hiánya mind nagyon megnehezítik a helyzetet. Tehát itt valószínűleg egy társadalmi dilemmával állunk szemben, nem pedig egy kortárs művészeti problémával.
R. G.: Abszolút, és ráadásul ez a Kolozsvári Iskolának a nagy paradoxonja, sőt általánosságban a román színtérnek, aminek az úgynevezett Kolozsvári Iskola csak egy töredéke, hogy ott, ahol a művészeti infrastruktúra százszor rosszabb helyzetben van, mint Magyarországon, a művészek mégis olyan sikereket produkáltak nemzetközi szintéren, aminek a véghezvitele magyar szemmel elképzelhetetlen. Ez egy szörnyű ellentmondás amúgy.
K. B.: Hogy Bodoni Zsolt hogy csinálja, azt meg tudom neked mondani. Az ő módszere három-négy festői gagre épül. Semmi különös. Nincs ebből mit tanulni. Van egy nagyon jó festői manuális készsége, ami hasonlít egy jófajta képcsarnoki festészethez, és ahogy itt írtad: „felturbózza a képzeletét” (Rieder Gábor: Szocialista yrealizmus. Bevezető a Flash Art második számához, 5. o. – a szerk.). De mire föl ez a „felturbózás”? A piacra turbózza fel, úgy gondolod?
R. G.: Nem. Itt arról van szó, hogy ő történeti forrásokból dolgozik. Ott vannak például a szoboröntödék, ahol a kommunizmusban beolvasztották a szobrokat, és az így kapott anyagból újakat kreáltak. Miután erről nagyon kevés forrás van, képi forrás pedig egyáltalán nincs, csak szöveges leírásokból tudott táplálkozni. Neki tehát meg kellett jelenítenie azt, amiről csak szövegeket olvasott, és valamilyen formába kellett öntenie. Ezt takarja a felturbózza kifejezés.
K. B.: De ezzel az interjúval (Jean Neal: Történeti festészet újratöltve – interjú Bodoni Zsolttal. Flash Art, 2. szám, 36–42. o. – a szerk.) is az a baj, hogy nincs benne semmiféle képelemzés, kortárs művészeti kontextus, bármilyen szakmaiság. Egyszerűen libeg ebben az „elképzelte, megfestette, árad az erő a képből” típusú szlogen szövegben, ami mellesleg a művésznek sem jó, mivel azt kezdi hinni, hogy ő valóban egy zseniális festő, így ez a manuális készség inkább korlát, átok. És akkor ez fel is veti a kérdést, hogy kövessük ennek a művésznek a karrierjét, és tanuljunk ebből a sok mindenből. 53 éves vagyok, nagy karriereket és nagy bukásokat is láttam, és nagyon szomorú az a látvány, amikor egy idő után ott hagyják a művészt az utcasarkon, már senkinek sem kell, a kurátorok továbblovagolnak egy másik alkotóhoz. „Coolhuntereknek” nevezed ezeket az embereket, bár én azért remélem, hogy nem ez lesz a kurátorok jövőbeli foglalkozása, mert akkor én kiszállok ebből a buliból – az biztos. Tehát rendben van, hogy egy sikertörténetről van szó, de akkor nézzük meg, hogy ezek a képek milyen galériákba kerültek, milyen áron lettek eladva, milyen gyűjteménybe jutottak. Akkor nyomozzuk le konkrét tényekkel alátámasztva, hogy milyen sikertörténet ez valójában!
R. G.: Én azért ezt sokkal rózsaszínűbben látom, azaz nem hiszem azt, hogy ez egy pár klisére épülő festészet lenne önmagában, és azt sem gondolom, hogy egy ilyenfajta siker ne lehetne izgalmas és példamutató. Tehát nem igazán osztom a véleményedet.
(folyt. köv.)
