Induló cikksorozatunk a magyar szakmai diaszpóráról vet számot. A hazai művészeti közélet egykor fontos alakítóiról, akik “megugrották a külföldet”. Az interjúk küldetése, hogy a sok derűlátásra okot nem adó honi helyzetből az interjúalanyok révén ne csak egy-egy curriculumra, hanem egy-egy külföldi nagyváros kulturális-, szerkezeti profiljára is kitekinthessünk. Promóterek, kultúramunkások, kurátorok, igazgatók. A hinterland panaszáriájából jövő aggodalmat, miszerint nincs világhírű magyar képzőművészet, a soron következő szereplők jó eséllyel csitíthatják.
Erdődi Katalin, a bécsi brut kurátora. Második rész. Ott hagytuk abba, hogy a városi fenntartású brut-ben hamarosan változások lesznek.
Szóval, 2015-ben tuti igazgatóváltás a brut-ben. Ha a intézményi működés sikeres, miért kell mégis váltani?
Erdődi Katalin (E.K.): Elsősorban vezetőváltásról van szó. Bécsben 2005-2006-ban lépett életbe egy színházi reform. A város által működtetett intézmények vezetőit négy évre választják, egyszeri hosszabbítási lehetőséggel. Nyolc év után mindenképpen át kell adni a helyet. A brut most egy nyolc éves periódus végére ér, jövő év nyarán.
Imagetanz, 2014, Bécs
Honnan jön a brut neve?
E.K.: Valójában a ház elődjének, a dietheater-nek a bárját hívták brut-nak. A művészeti vezetők döntöttek úgy, hogy erre a névre keresztelik az új intézményt.
A névválasztás mindig identifikációs kísérlet. A “brut” szót elég lefordítani: a nyersesség hangsúlyozása volt a cél?
E.K.: Nagyjából ez áll a brut mögött, illetve benne van az art brut és a brutalizmus irányzataira, valamint a pezsgőfajtára való utalás is, mint kulturális és popkulturális referenciák. Egyfajta hozzáállást is meghatároz, ami Bécs városának karakteréből vezethető le, illetve ennek a karakternek a kikezdéséből. Alapvetően jellemző a városra a magaskultúra, a művészeti intézmények elitista levegője. Ez a kultúra itteni státusából adódik. A profil megszabásának alapmomentumát jelentette a német származású, Berlinben aktív művészeti vezetők számára, hogy olyan intézményi működést indítsanak el, ami kifejezetten antielitista, közönségközeli és bizonyos szokásokat – akár befogadói, akár a színház részéről kurátori-szervezői – dekonstruáljanak. Az eredmény egy nagyon hozzáférhető intézmény lett. Ebből adódik, hogy az előadóművészeti program mellett a kezdetektől markáns partyprogramja van a háznak. A brut a kultúrát a popkultúra szempontjából is definiálja, határozottan vállaja a popkultúrával való keveredést, ideértve a kifejezetten trash esztétikájú produkciókat is. Magát a party-t mint kulturális formátumot és eseményt kívánja a művészeti programon belül értelmezni, ez ugyanúgy a hely identitásához tartozik, mint az, hogy milyen előadásokat mutatunk be a két játszóhelyen.
Hiánypótlónak mondható Bécsben az ilyen típusú intézményi működés?
E.K.: Nem. Bécsben a függetleneket támogató intézmények között többet is találunk. A profil és filozófia megtalálása öndefiníciós kísérletek sorozata. Amikor 2007-ben a dietheater átalakult bruttá, a Tanzquartier volt meghatározó tényező a független előadóművészetek támogatásában. A Tanzquartier elsősorban a kortárstánc, performance területére fókuszált, és erős laboratóriumi, kísérleti jelleggel működött, Sigrid Gareis vezetése alatt. A 2009-es vezetőváltás után itt is volt egy átrendeződés. Mostanra a brut és a Tanzquartier kvázi komplementer jelleggel működik a helyi szcénában. A brut-nál a kortárstánc mozgásalapú, „tiszta tánc“ kategóriájába sorolható produkciói kevéssé vannak jelen. Bármi, ami tánc, az nálunk a performance irányába tolódik el. A brut megalakulása óta Bécsben létrejött több olyan kisebb intézmény, mint a Garage X, vagy a Kabelwerk, amelyek szintén a független előadóművészet területén aktívak, más-más hangsúllyal. A nyugat-európai városokban egyre nagyobb teret nyer az a típusú profil, amelyet a berlini Ballhaus Naunynstrasse ír körül a legjobban, és amelyet Bécsben a Garage X képvisel. Ezek ún. „posztmigráns“ színházat, vagyis különböző kultúrák határterületein, azok hatásaival dolgozó produkciókat támogató helyszínek. A bécsi közegben a multikulturális jellegből adódóan igény van olyan platformra, ahol különböző migráns háttérrel rendelkező művészek dolgoznak együtt.
Ivana Müller: In Common
A Trafóval összevetve miként jellemeznéd?
E.K.: Az a feladat, amit Budapesten a Trafó előadóművészeti programja lát el, az Bécsben nagyon sok szereplő között oszlik meg. Számolhatunk a Wiener Festwochennel és az ImPulsTanz-cal, ezek többhetes nyári fesztiválok, amelyek a nemzetközi élvonal teljes repertoárját felvonultatják. A Festwochen inkább a színház területére koncentrál, de sok a határterületen mozgó projekt is a képzőművészet, tánc, performance metszetéből. Az ImPulsTanz inkább a táncra, de szintén erős interdiszciplináris fókusszal. A két fesztivál mellett vannak jelen a már említett Tanzquartier és a brut egész évadon átívelő programmal. Mivel négy szereplő fedi le a területet, egymás programjának figyelembe vételével mindegyik képes sajátos profilt definiálni. Nincs az, ami a Trafónál kemény feladat, hogy más jelentősebb szereplő híján a műsor spektrumának egyfajta teljességre kell törekednie. Erőteljesebb kísérletezést enged meg az infrastruktúra egy olyan városban, ahol nem fojtogat az a küldetéstudat, hogy neked kell egyedül ellátnod a kortárs előadóművészet nemzetközi „képviseletét“.
Megemlítesz néhány ilyen témát?
E.K.: Szeptember-októberben mint említettem a Power of voice-t dobtuk be mint szlogen, a német nyelv kétértelműségére hajazva, hiszen a Stimme hang és szavazat is egyben. Részben a politikai diskurzusokon volt a hangsúly a választások kapcsán, de boncolgattuk a hang színházi használatát és manipulatív erejét is. Többek között bemutattunk egy GPS-re hajazó gépi hang által vezérelt városi audiotúrát (Rimini Protokoll: Remote Wien), illetve a grúz lakomákat celebráló szertartartásmester – a „tamada“ – orális gyakorlatát feldolgozó képzőművészeti performanszot is (Bouillon Group: Supra). A november-december a “fenntartható kudarcé” volt, a sikertelenség, bukás, a hiba potenciáljának a fenntarthatósággal való összekapcsolása érdekelt minket, ami ellenébe megy a nyugati típusú társadalmak teljesítmény- és sikerorientált elváráshorizontjának. Természetesen ebból a szemléleti síkból nem maradhatott ki egy adag kapitalizmuskritika sem, de személyes életutak szintjén is értelmeztük a kudarcot. A január-februári program hívószava a Funny feelings. Emocionális, hangulati megközelítésekre játszó fókusza az évszakból adódóan a téli depressziótól a lelki és fizikai jólétre való törekvésig sok témát magához ölel. Ebben a sorozatban szerepeltek a Sauna Lectures és a Wellness című produkciók, ez utóbbi tükröt tartott a mai glamour őrület különböző testkép ideáljainak a bodybuildingtől a fitnessen át a jógáig.
Die Rabtaldirndln: Schwarze wolle
Az imagetanz fesztivál kurátora te vagy az idén. Ennek az eseménynek az alcíme Festival for Choreography, Performance and Care. Az első kettő megvan, a care-hez mit tennél hozzá?
E.K.: A fesztiválra eddig is jellemző volt, hogy minden évben egy laza – inkább asszociatív, – fókusszal operált. 2013 nyarán ez annyiban változott, hogy a közvetlen megkeresések helyett egy nyílt felhívást tettem közzé azzal a kétélű kérdéssel, hogy „Who cares?“. Ezzel newcomer-ként szerettem volna több alkotót is megismerni, tehát egyrészt kutatás és „ismerkedés“ céljával született az open call, másrészt nagyon érdekelt maga a felvetés, a gondoskodás kérdésköre, és az, hogy ennek kapcsán milyen párbeszédet lehet a művészekkel elindítani. A szó jelentése angolul összehasonlíthatatlanul tágabb és összekapcsolható olyan jelenségekkel is mint a care work, így a témák és megközelítések széles spektrumát kínálja fel. Nagyon személyes módon, akár interperszonális kapcsolatokra rávetítve vagy a fizikalitáson keresztül is meg lehet közelíteni, de markáns társadalmi-politikai vetülettel is rendelkezik, egészen a feminista kritikáig. Ez utóbbi elsősorban a care work kérdésére fókuszál, ami leggyakrabban nők által végzett, nem fizetett munka, idetartozik például a gyereknevelés vagy az idősek gondozása. Hogyan gondolkodunk a gondoskodásról, mennyire tekinthető munkának az, hogy másokkal törődünk? Ehhez még add hozzá a „tehetséggondozást“ – a fiatal művészek felfedezését, karrierindítását is – mint a fesztivál egyik fő célkitűzését, és meglátod milyen árnyalt és sokirányban megengedő ez a Care szócska. A fesztivál fókuszát nem annyira témaként, mintsem egyfajta logikaként, vagy hozzáállásként szerettem volna értelmezni, ami azt jelenti, hogy az egyes produkciók nem feltétlenül tematikusan dolgozták fel a gondoskodás kérdéskörét, hanem a fókusz gyakran magát a performatív gyakorlatot, így például a használt formátumot (pl. egyszemélyes performansz) inspirálta, vagy az előadó-befogadó viszonyt határozta meg.
Az interjú végére egy kötelező városanzix. Milyen Bécs? Korábban éltél már itt?
E.K.: Nem, és nem is volt szándékomban. Nagyon izgalmas város, ha a kulturális kínálatot nézed, elég széles a választék a kortárs művészeteken belül, nagyon különböző megközelítésekkel, és ez mindenképpen jó. Személyes megközelítésben szintén nagyon élhető, nyugis város, így néha keresni kell az izgalmakat. Hozzám nagyon közel áll Budapest és az a mód, ahogy ott meg lehet élni a várost. Ez Bécsben talán kevésbé intenzív. Persze ez az érzet billeg, attól függően, hogy mennyire ismersz egy várost. Az a rohamtempó, amivel elindult a munka szeptember óta, teljes állásban a brut-nál, kicsit ellenében hat a város megismerésének és megélésének. Emiatt mindig az az érzésem, hogy egy nagyon keskeny szeletét ismerem csak. És azt is leginkább a munkán keresztül. Más helyeken, ahol eddig többet éltem, akár Lipcsében, akár Berlinben, jobban rá tudtam csatlakozni a város a rezgéseire.
A cikk nyitóképe: imagetanz 2015, Sööt/Zeyringer – lonely lonely. Forrás: Vimeo
A cikk lejjebb folytatódik.