Elles font l’abstraction
Centre Pompidou, Párizs, augusztus 23–ig
Nehéz lenne felsorolni, hogy az utóbbi időben hány kiállítás foglalkozott női képzőművészekkel. Miközben csak üdvözölni lehet az évszázados igazságtalanságokat kompenzáló törekvéseket, felmerül a kérdés, vajon ezek a már-már túltengő kiállítások nem éppen azt a teóriát erősítik-e, amely szerint van külön férfi és női művészet? Sok ma élő nőművész, mielőtt igent mondana a felkérésre, hosszasan vívódik a kategóriába zártság elutasítása és a ritkán adódó bemutatkozási alkalom elfogadása között, többnyire az utóbbi mellett döntve. Molnár Vera, az Elles font l’abstraction kiállítás egyik résztvevőjének szavaival: „Egy négyzet miért lenne más, ha egy férfi rajzolja, mintha egy nő?” És hogy mennyire igaza van, azt a Pompidou-ban mindjárt az első teremben igazolják az 1862-ben született svéd Hilma af Klint képei. Igaz, nem négyzetekkel, hanem az 1915-ös The Swan és az 1920-ban készült sorozatok köreivel. A The Swan-széria a két nem határok nélküliségének, összetartozásának geometrikus formára redukált szimbóluma. A hím és nőstény madár kitárt szárnyaiból formált görbék körré zárulnak, ahol a vörös az érzéki, a rózsaszín a lelki szerelmet jelképezi. Hilma af Klint egyike volt az elsőknek, akik a művészetben a nemek közötti egyenlőségért küzdöttek. Figyelmet érdemelnek a keletkezési dátumok is, bizonyítva, hogy az absztrakt ábrázolás korai megjelenése sem kizárólag férfi festőkhöz köthető. Georgiana Houghton (1814-1884) spiritizmus által vezérelt kompozíciói 1866 és 1884 között, az ugyancsak spiritiszta Alice Essington Nelson (1846-1921) koncentrikus körökből álló akvarellje 1895-ben születtek.
Hilma af Klint vagy Alice Essington Nelson képzett alkotók voltak, de mégis felmerülhet az az ellenérv, hogy ezek a képek nem tudatos absztrakció termékei, hanem valamiféle megszállottságból születtek. Feltételezve, hogy ez valóban így volt, az utánuk következő generációról ez már semmiképpen sem állítható. Számukra – filozófiai, esztétikai, ábrázolásbeli vagy egyéb indíttatásból – az absztrakció szándékosan választott nyelvezet volt. Amennyiben esetleg az angol Marlow Moss harmincas években festett fehér monokróm geometrikus képeibe applikált kötelek láttán egy mizogin látogató arra gondolna, hogy a kötél alkalmazásának ötlete ruhateregetés közben született, tudnia kell, hogy nagyon is képzett művészről van szó, a St. John’s Wood School of Art-ban és a Slade School of Fine Art-ban folytatott tanulmányai mellett Párizsban Fernand Léger és Amédée Ozenfant növendéke volt.
Az absztrakt festészet első tudatos művelőjének tekintett Kandinszkij 1910-ben kezdett nonfiguratív képeket festeni, és röviddel ezután már megjelentek az első női művészek által készített kompozíciók is. Így például az újonnan felfedezett művészi szabadság igézetében élő Natalia Goncsarova vászonra festett nagy méretű gouache képe, a Vide (Üresség) 1913-ban, Vanessa Bell Abstraction Painting-je 1914 körül született. Vanessa Bell, akinek munkásságát hazáján kívül kevesen ismerik, Virginia Woolf testvére és a kor angol íróit, gondolkodóit, festőit tömörítő kör, a Bloomsbury Group központi alakja volt. Ebben az időben készült Helen Saunders-nek, a vorticizmust hirdető csoport alapító tagjának Canon című geometrikus rajza is.
Külön termet foglalnak el a sokféle területen alkotó Sonia Delaunay-Terk munkái. Első, színes textil- és papírdarabokból összeállított, esetenként használati tárgyként is alkalmazott kompozíciói, mint a kisfia világra jöttekor készített Couverture de berceau (Bölcsőtakaró), 1911-ben születtek. Munkásságában fontos állomást jelentett 1913, ekkor készült a szimultanizmust megteremtő La Prose du Transsibérien, ahol szöveg és kép, Blaise Cendars költeménye és Sonia Delaunay orfista festménye szoros egységet alkot. Az említettek mellett láthatunk tőle orfista ruhákat, festett ládákat, tervei alapján készült bútorokat és természetesen rajzokat, festményeket, köztük a jól ismert Prismes éléctriques-et (Elektromos prizmák, 1914). Oroszországban a képzőművészeti képzés már 1874-től nyitva állt a női hallgatók előtt is. Ez megmagyarázza, miért olyan kiugróan magas más országokhoz viszonyítva a női művészek aránya a XX. század eleji Oroszországban, illetve 1917 után a Szovjetunióban. Az orosz avantgárd ismert képviselői, Alexandra Exter és Natalia Goncsarova mellett Ljubov Popova, a költőként is nevet szerzett Varvara Stepanova és a fiatalon elhunyt Olga Rosanova alkotásaival találkozunk. Utóbbi 1917-ben „Kubizmus, futurizmus, szuprematizmus” címmel figyelemre méltó tanulmányt is közzétett.
Kronologikus rend szerint haladva, a Bauhaus termébe jutunk. Néhány akvarell, Elsa Thimann tapétatervei és Lucia Moholy monumentális méretre nagyított, Walter Gropius irodájáról készített fotóján kívül csak textilmunkákat látunk. Alkotóik, Gertrud Arndt, Anni Albers, Gunta Stölzl és Benita Koch-Otte valamennyien a Bauhaus textilműhelyében dolgoztak, tegyük hozzá, nem szabad akaratukból. A Bauhaus ugyanis nemcsak kvótában határozta meg a női hallgatók létszámát, de választási lehetőséget sem adva, a textilműhelybe irányította őket. Ekként vált a műhely a szabad fantáziának határtalan teret adó, valóságos kísérleti laborrá, mindamellett, hogy az ott készült szőnyegek, falikárpitok a Bauhaus megélhetését is biztosították. Szinte utódaiknak tekinthetők azok a művészek, akik, mint Magdalena Abakanowicz, Jagoda Buić, Sheila Hicks és Lenore Tawney, az 1960-as évektől egészen más módon ugyan, de szintén textillel dolgoztak.
Lehetetlen mind a százhúsz résztvevőt bemutatni vagy akár csak a nevüket is megemlíteni, azt azonban el kell mondani róluk, hogy a huszadik század képzőművészeti irányzatainak nemcsak részesei, de nemegyszer kezdeményezői és kiemelkedő képviselői is voltak. Így például nagy valószínűséggel Janet Sobel különböző festési technikákkal kísérletező csurgatásos, „dripping” képei inspirálták Jackson Pollockot, aki 1944-ben találkozott velük Peggy Guggenheim galériájában. Nem lehet komolyan beszélni absztrakt szobrászatról Barbara Hepworth, az op-artról Bridget Riley, a kinetikus művészetről Martha Boto, a komputer művészetről Lilian Schwartz nélkül.
Reigl Judittól egy Guano (1958-1962) szerepel, ami egykor társa, Betty Anderson tulajdona volt. Molnár Verától három munka is látható, melyek közül kettő az A la recherche de Paul Klee-sorozat darabjaként 1970-ben készült. A vetítővásznon Maurice Béjart ritkán vetített, 1960-as kreációját bemutató filmet, a Ballet le Tecket élvezhetjük, aminek központi eleme Pán Márta 1956-ban készített szobra, a Teck volt. A teakfából készült fekvő absztrakt szobor, mintegy kilépve a filmből, a valóságban is jelen van. Nagyra értékelendő, hogy a tárlaton Keserű Ilona (a ‘60-as évek szekciójában) és Maurer Dóra (a processzuális absztrakció képviselőjeként) munkái is jelen vannak, hiszen a Magyarországon dolgozó művészek közül még keveseknek adatik meg, hogy egy ilyen rangos múzeum tárlatán szerepelhessenek. És említsünk meg még egy magyar résztvevőt: a kiállításhoz kapcsolódó május 19-i kollokviumon Kopeczky Róna a három éve elhunyt Nádor Katalin pécsi fotográfusról tartott előadást.
Azon túlmenően, hogy az Elles font l’abstraction egy jól átgondolt, alapos szakmai háttérre támaszkodó tárlat, amely széles körű áttekintést ad az absztrakt történetéről, külön érdemként kell kiemelni, hogy a nagy múzeumok szokásától eltérően nem csak a nemzetközi hírű alkotókra helyezi a hangsúlyt és nem azokkal reklámozza az eseményt. Szinte több ismeretlen vagy kevéssé ismert művészt sorakoztat fel, mint amennyi „nagy nevet”. Váratlan felfedezésekhez juttatja a látogatót; eddig háttérbe szorult vagy elfeledett értékes művészek remek alkotásaival ismertet meg.
A kiállítás Párizs után októbertől a Museo Guggenheim Bilbao-ban is látható lesz.
Nyitókép: Lynda Benglis in her Baxter Street studio with „Night Sherbet” sculptures, 1969