A grafika, azaz inkább a hagyományos grafikai eszközökkel történő képalkotás olykor eltűnik a szemünk elől, elhomályosítják „korszerűbb”, trendibb műtípusok. Rendre előkerül azonban újra. Most pedig mintha új reneszánszát élné. Tegyünk ide gyorsan egy „?”-et, mert ebben nem lehetünk biztosak, viszont az tény, hogy egyre többször bukkan fel. Szíj Kamilla hihetetlenül finom munkákat hoz létre, ugyanakkor keményen konzekvens alkotói utat jár.
„…olyasmit próbálok meg létrehozni, ami ahhoz hasonló, mint amikor felnézek a csillagos égre. Ott sem konkrét történeteket látok, hanem a konkrétumokon túllátva bóklászom, gondolkodom és ilyen típusú képek létrehozására törekszem.” – mondja munkáiról. És tényleg. Mintha mindig ezt a hasonlatot kerestük volna vele kapcsolatban: művei olyan természetesek, és éppen annyira valószerűtlenek, mint a csillagos égbolt. artPortal-interjú Szíj Kamilla képzőművésszel.
cím nélkül (diplomamunka), hidegtűsorozat 12 részből, 240x150cm, 1989
aP: A németországi Offenbach am Mainban végezted a grafika szakot, és 1990-ben költöztél haza Magyarországra. Azóta is itt élsz. De a németországi edukáció a mai napig meghatározza a szemléleted, nem?
Szíj Kamilla (Sz.K.): Utólag is nagyon boldog vagyok, hogy végül Németországban végeztem el az egyetemet. Visszanézve a Hochschule für Gestaltung egészen más világ volt, nem kellett szakosodni, hanem mindent ki kellett próbálni, filmet, fotót, tipográfiát, festészetet. Két év után megcsináltam a kisdiplomát, majd folytatásként a grafika szakirányt választottam, de még ekkor is át lehetett más szakokra hallgatni, és a szabad átjárás valójában az egész szemléletünket meghatározta. Mielőtt 1983-ban kimentem Németországba, itthon kétszer felvételiztem az akkor még Képzőművészeti Főiskola grafika szakára. Mindkét alkalommal úgy küldtek haza, hogy jöjjek vissza a következő évben. Úgy tudom, itthon a mai napig nem nagyon változott a régi feszes képzési rend.
Ha összehasonlítod a németországi tanulmányaid és a nemrég Budapesten befejezett doktori képzésedet, akkor milyen érzéseid vannak?
Sz.K.: Nem nagyon tudom a két képzést összehasonlítani. A németországi főiskolás évek alatt művészképzésre jártam, a doktori iskolában pedig már mindenki kész művész, a tanárok pedig kollégák. DLA hallgatóként már a saját dolgaiddal foglalkozol, amit részben vagy egészben megoszthatsz a társaiddal. A képzéssel többek között az volt az egyik célom, hogy megtanuljak beszélni a munkáimról, mert amikor én jártam a főiskolára akkor ez még nem volt fontos. Akkoriban még az volt az álláspont, hogy nem lényeges a művekről beszélni, mert a mű beszél maga helyett. Manapság viszont pont az ellenkezőjét várják el a művésztől. De az iskola befejeztével is megmaradt számomra a tanulság, hogy nem beszélni kell, hanem az a fontos, hogy a mű hasson. Hatni pedig arra képes, aki oda akar és tud figyelni, és hajlandó belemenni. Attól, hogy művészként interpretálom a saját munkámat, csak leszűkítem az amúgy határtalan interpretációs teret. Ezzel egy időben pedig azt is látom, hogy sok olyan mű van, ami nem képes direkt módon hatni, információ szükséges ahhoz, hogy megértse a néző.
cím nélkül, papír/ceruza, 71x38cm, 2003
aP: A DLA képzés befolyásolta a szcénához fűződő viszonyod?
Sz.K.: Rengeteg fiatal csoporttársam volt, akikkel amúgy talán soha nem találkozom össze, és nem töltünk hosszabb időt együtt. Érdekes volt látni, hogy ki mivel foglalkozik, hogyan halad az útján, miként viszonyul a saját és mások munkáihoz. A beszélgetések közelebb vittek minket egymáshoz, és ez a három év befejeztével is megmarad.
A DLA tanárokat már sokkal korábbról ismerted?
Sz.K.: Igen, legtöbbjüket már azelőttről, hogy elmentem Németországba. De amikor ’90-ben hazajöttem, akkor a nulláról kellett kezdenem a szakmai integrálódást. A korábbi ismeretségek megmaradtak. Ebben az időben jutottam el Eln Fricin keresztül Andrási Gáborhoz, aki megnézte a munkáimat, és 1990-ben megrendezte az első hazai kiállításomat az Óbudai Pincegalériában.
Amikor a ’90-es években becsatlakoztál a hazai szcénába, az pont egy nagyon izgalmas időszaka volt a szintérnek…
Sz.K.: Igen, a berlini fal leomlása és a rendszerváltás körüli másfél év elképesztően mozgalmas időszak volt. Jó hangulat volt az országban, és a szabadság szele az egész szakmai közeget is belengte. Mindenki bizakodó volt, lelkesedés hatott át mindent, ami a változások beindulására is kedvezően hatott. A művészek, akikkel akkoriban találkoztam szinte kivétel nélkül a fiatalabb generációhoz tartoztak, de a gyakran 10 évnyi korkülönbség sem jelentett gondot a közös hang megtalálásában. Ezekben az években kezdtek el meghívni a makói, a győri, majd később a miskolci grafikai művésztelepekre, ahol rengeteg kollégát ismertem meg, akikkel a mai napig jó barátságban vagyok.
cím nélkül (konzervdobozok), papír/ceruza, 110x160cm, 2010
aP: Hogyan jellemeznéd a munkáid?
Sz.K.: Gyakran érzem azt, hogy az emberek alapvetően félreértik a munkásságomat. Azt hiszem, hogy sok esetben nem az az üzenet, amit gondolnak, de talán pont jó ez így, és nem kell senkit kizökkenteni. Szándékom szerint a grafikáim kapukat nyitnak, ahelyett, hogy konkrét történeteket vagy figuratív helyzeteket képeznének le. Képi párhuzammal élve: olyasmit próbálok meg létrehozni, ami ahhoz hasonló, mint amikor felnézek a csillagos égre. Ott sem konkrét történeteket látok, hanem a konkrétumokon túllátva bóklászom, gondolkodom és ilyen típusú képek létrehozására törekszem.
Zavar, hogy gyakran kapcsolják a munkáidhoz a geometrikus jelzőt?
Sz.K.: A geometria egy rendszer, és én is rendszereket építek a kezdetektől fogva, de nem geometriai vagy matematikai törvényszerűségek, hanem szubjektív szabályok mentén. Ezért sem foglalkozom napi vagy aktuális eseményekkel, mert a folyamatosan mozgásban lévő állandó és időtlen leképezése érdekel. Sok irányból lehet ezt megközelíteni (spiritualizmus, konkrét művészet, geometria, vallási, világi vagy társadalomtudományi tanok, etc.) De ahogy a megközelítés kategóriák közé szorul, úgy a megismerés is csak részleges lesz, szem elől veszítve az egészet. A legnagyobb kihívás a tudások összességének, gyújtópontjának megtalálása. Akárhogyan is hívjuk ezt, minden ebbe az irányba összpontosul.
A Szíj Kamilla-rajztérben létezik egy motívumkészlet, amelyből eltűnnek, vándorolnak, és átalakulnak az egyes formák. Tudatos az elemek közti kapcsolat, vagy számodra is utólag rekonstruálódik, hogy mi hová tart?
Sz.K.: Meglepő, de számomra is csak utólag realizálódik az egyes formák vándorlása, redukálódása. A rajzkönyveimet átlapozva pontosan nyomon követhető a folyamat, hogy az évek során hogyan változtak át a folyadékot szállító (csatorna)csövek konzervdobozokká, és a konzervdobozok hogyan alakultak át rizsszemekké. Úgy gondolok erre, hogy a rajzaim állandó folyamatban vannak, és ritkán olyan is adódik, hogy az eltérő motívumok egy képtérben találkoznak. Ez azonban nem a tudatos komponálásból fakad, ezért is gondolom az ilyen képeket mérföldköveknek. A rajzkönyveimben ez a lassú alakulás filmszerűen dokumentálódik és elevenedik meg.
rizsszemrajz, papír/tus, 100x70cm, 2015
Részlet a rizsszemrajz c. munkából
aP: Többféle technikával dolgozol, de a sokszorosító grafikához időről időre visszatérsz. Mi ennek az oka?
Sz.K.: A főiskolán az alagsori grafikai műhely volt a legcsendesebb zug, ahol remekül tudtam dolgozni. Szeretem a papír és a nyomdafesték illatát, de már a kezdetektől igyekeztem kikerülni a sokszorosító grafika azon alaptulajdonságát, hogy egyetlen képet nagy példányszámban sokszorosítsak. Az volt a célom, hogy megtaláljam azt az ösvényt amelyen a hidegtű technikával egyedi rajzokat tudok létrehozni. A diplomamunkám volt az első kombinációkból létrehozott nagy hidegtű sorozatom.
Hogyan találtál rá a kombinációs módszerre?
Sz.K.: Csak néhány éve jött a felismerés, hogy mi is lehetett a variálásaim előképe. A gimnáziumi évek alatt olvastam egy amerikai regényt – Szerencsétlenek volt a címe – amelynek az oldalai fejezetenként eltérő sormintával voltak ellátva. Az egyes mintákat követve tetszőleges fejezetsorrendben lehetett olvasni a könyvet, és akármilyen sorrendet követtem a végén mindig ugyanaz a történet állt össze. Három éve jöttem rá, hogy tudat alatt ez lehetett az előképe az én variációs hidegtű módszeremnek.
Nagyon redukált eszközkészlettel (papír, ceruza) és redukált motívumokkal dolgozol. Nem tölt el szorongással, hogy véges ez a tartomány?
Sz.K.: Eredendően van bennem egy hajlam a redukcióra, és az egész életteremet folyamatosan redukálom. A pont és a vonal számomra a legkevesebb, s egyben a legtöbb, amivel bármit el tudok mondani. A színek felé sosem éreztem vonzódást. A szín a festészeté, és az valahogy egészen másfajta élvezet nyújt, mint a minimál fekete-fehér vagy az egy szín tartománya. A redukció nem szorongással, hanem éppen hogy a végtelenség szabadságával tölt el.
Mi inspirál? Kik az előképeid?
Sz.K.: Minden, ami körülöttem van, és ami hat rám, de az egyik legfontosabb dolog számomra a zene. Irányzattól függetlenül. Fiatal koromban a jazzrajongó nagybátyámtól jazz- és blues lemezeket kaptam, amiket vég nélkül hallgattam, de hét évig tanultam zongorázni és a mai napig a mindennapjaim része a komolyzene. Volt olyan időszak, amikor minimál-zenét hallgattam, és a technótól sem zárkózom el. Sőt, amikor Kairóban voltam, akkor a rádióban a Korán recitálására lettem figyelmes, amiről azt gondolom, hogy olyan elementáris akusztikus élmény, mint a tibeti énekeskönyv vagy Hildegard von Bingen középkori szakrális énekei.
átmenetben, papír/ceruza, 150x300cm, 2014
aP: A doktori iskola befejezését követően elkezdtél tanítani Szegeden. Milyen gyakorlat szerint kezdted a tanítás?
Sz.K.: Kezdetben nem fedtem fel a munkásságom a diákok előtt, mert nem szerettem volna, hogy az legyen számukra a követendő, amit én csinálok. Azt szorgalmaztam, hogy tájékozódjanak a kortárs művészetben és tanuljanak meg gondolkodni. Nem a technikára helyeztem a hangsúlyt, hanem mindig egy-egy témára, és az sem volt elvárás, hogy a sokszorosítógrafika felől közelítsenek az adott témához.
Érdekes ellentmondás van abban, hogy a diákoknak nem fedted fel a munkásságod, de kiállításhelyzetekben gyakran kezdeményezel közösségi rajzolást és interakciót a nézőkkel.(Ilyen például a Krétafal a Jurányiban, Printa, Miskolci Galéria)
Sz.K.: Ezt a két helyzetet el kell egymástól választani, mert az egyikben a diákjaimmal szemben érzett felelősségből tartom magam távol, a másikban pedig pont fordítva. Tanárként az a feladatom, hogy a diákok megtalálják a saját útjukat, amikor közösségi rajzolást kezdeményezek, akkor pedig a módszereim átadása a célom. Sokszor tapasztaltam, hogy az emberek megrémülnek attól, ha a rajzolás szabadságával papírt és ceruzát kapnak a kezükbe. A legtöbben nem tudnak ezzel mit kezdeni. De ha útmutatást is kapnak egy ilyen helyzetben, akkor azon keresztül feloldódnak és megtalálnak valamit önmagukból. Ezt nagyon jó látni, hogy amit kitaláltam, és műalkotást hozok létre belőle, az mást is képes felszabadítani.
A cikk lejjebb folytatódik.