Bizonyára nem tévedek, ha azt állítom, hogy ezt az angyalt mindenki ismeri. Mivel nem sűrűn nélkülözi a magnetikus, gyakran nem túlöltözött külsőt, előszeretettel formázzuk őt az ellenkező (vagy a minket vonzó) nem jegyeivel. Mindegy, hogy valóságos vagy fantázia szülötte-e, mindenképpen irracionális, atavisztikus érzelmeket kelt, egyszerre hoz félelmet, szorongást és gyönyört, alakja emberi, lelke ördögi, vonz és taszít egyszerre, az élet előbb vagy később, biztos, hogy mellénk sodorja, s ha máskor nem is, ezen a kiállításon közel engedhetjük.
A képzőművészet stíluskorszakai közül a romantika (a szimbolizmus és a szürrealizmus) az, ami ezt a fenomenát a leginkább kedveli megjeleníteni. A Museé d’ Orsay kiállításán, amely a „A különösség angyala. Sötét romantika Goyától Max Ernstig” (L’ange du bizarre. Le romantisme noir de Goya à Max Ernst / The Angel of the Odd. Dark Romanticism from Goya to Max Ernst) címet kapta, a leggyakoribb motívum a gonosz által uralt, a szenvedélyektől gyötört, és elragadott emberi test, amelynek gyakori megnyilvánulását a megjelölt korszakban Mario Praz felismeréseihez, irodalmi alkotásaihoz kapcsolja a kurátori szöveg.
A koncepcióval azonban több ponton is lehet vitatkozni, például már a címadásnál. A romantika említése bennem biztosan nem Goya képeit idézi fel elsőként, (hacsak nem művészi kvalitása volt a PR, vagy a szimbólummá váló Melankólia okán citálták ide) mindenesetre a kiállítást éppen az ő nevével hirdetik, amellett a végpontot Max Ernsttel jelölik ki, ami szintén félrevezető, hiszen egészen a kortársakig válogattak be művészeket a kurátorok, Felix Krämer (Städel Museum, Frankfurt am Main) és Côme Fabre (Musée d’Orsay).
Persze a közismerten a regényírásból kibontakozó képzőművészeti irányzatnak – definíciójához híven – a túlfűtött, mindent átható érzelmek ábrázolása az általános jellemzője, s innen már csak egy lépés a romboló, gyilkos angyal, a mindent elsöprő tiltott vágyak letéteményese, aki a kiállítás középpontjába helyeződött. S ez a spanyol polgárháború borzalmait átélő Goya megbomlott elméjében is rémálmokat keltett, amelyekből leghíresebb rézkarcsorozatai keletkeztek, s olyan kortárs alkotókat is közvetlenül megihlettek, mit a Chapman fivérek.
Carlos Schwabe: A sírásó halála (1900), forrás: Wikimedia Commons
S itt vannak a patetikus, túlfűtött romantika alakjai, Delacroix, Moreau, Füssli, az intellektuális, spirituális Caspar David Friedrich, a moralizáló Munch, vagy a giccsbe hajló már klasszicizáló Böcklin, de a sikeres súlypontjai a kiállításnak mégsem ezek lettek, hanem azok a kevésbé fókuszban levő művészek és ismeretlen fotósok művei, akik eddig a múzeumi gyűjtemények homályában maradtak. Például Gustav-Adolf Mossa Ellie (1905) című olajképe a nizzai szépművészeti múzeumból, ami egy világpusztító démont ábrázol egy üde, de dús idomú hölgy képében vagy Frantisek Dritkol Tenger – Föld című fotója egy apró emberpárrral a „világ eredetének” közepén a Pompidou központból, amely 13 x 8 cm-es, mégis kevés látogató ment el mellette.
Számomra nagy felfedezés Alfred Kubin, akinek finom vonalrajzú szürreális alkotásai cseppet sem finomkodó témákat mutatnak meg, álmaink (vagy ébrenlétünk) kegyetlenül erotikus, elbájoló démonait, amelyek mellett Dalí festményei egy kényeskedő giccsőr műveinek tűnnek.
A kiállítás meglehetősen profán és alvilági, s csekély figyelmet szentel például a vallási megszállottságnak, ahonnan az angyal egyébként elszármazik. Ám Gustave Moreau által azért megidéződik a Szent János-végtörténet. Ha már a pokol legsötétebb bugyraiban járunk, Paul Delaroche női „portréjában” egy manapság bizarrnak tűnő, „halotti arcmás az öröklétnek”-műfajban az elmúlás fanyar szépségét fedezhetjük fel. Nem hiányozhatnak a túlvilágiság igazi kedvelői, a Drakula- és vámpír alakok sem, amelyeknek legpregnánsabb megformálói közül ma is Lugosi Béla a number one. S ha már noir filmek: az Andalúziai kutyának, Dalí és Buňuel közös mozijának itt a helye, s természetesen a szemborotválós részt tekinthetjük meg belőle.
Nem kevésbé borzongatóak Jaques-André Boiffard fotós fullasztó szadomazo cuccba bújtatott modelljei és mellettük a csodaszép, „feje tetejére” állított női aktja szintén a szép halál kategóriába sorolható. A legkülönösebb felfedezés számomra Charles Francois Jeandel (1859 – 1942) „poszthumán”, kötözött-felfüggesztett női aktjai voltak, amit – bevallom – eddig hajlamos voltam a sztereotip, kissé aberrált japán erotomán fantázia szülöttének tekinteni, persze Araki ismeretében.
A szobrokat a kiállítás egészében vegyesen installálták a képekkel, s ez a válogatás az egyetlen, ami számomra már a vitatható szalonművészet körébe tartozik. Abba a ma is jelenlevő populáris romantikába, ami pusztán a legkifinomultabb technikai bravúrok fitogtatásában merül ki, és ami az arra érzékeny néző számára elrettentő giccs kategória. Rodin művei természetesen kivételt képeznek, de Böcklin papírmasé Medúzája már rezgeti a lécet, akkor is, ha az anyaghasználata egészen modern gondolat.
A megnyugtató szekció a kiállításban az „éjszaka fényei”, amelyben nagy öröm Rippl-Rónai csodás pasztelljét viszontlátni. Ugyan Párizsban hétköznapi jelenség a múzeumok előtt kígyózó sor, de az nem megszokott, hogy a kiállítás szakmai közönsége sem csalódott, sőt. Nekem komoly élmény volt, s arról is meggyőztek a kurátorok, hogy művészettörténet unásig ismert korszakairól is lehet még újat mondani.
L’ange du bizarre. Le romantisme noir de Goya à Max Ernst, Párizs, Musée d’Orsay, június 9-ig.