Csütörtökön még látható a Kisterem galériában Molnár Zsolt Agro-Wave című kiállítása, amely számos izgalmas kérdés elé állítja a látogatót. És a kérdések sorában csak az egyik, hogy mit is látunk pontosan. Az absztrakt formák és struktúrák a szó legjobb értelmében látványosan foglalják el a galériateret, de ha a munkák láttán a konstruktivizmus-szuprematizmus továbbélésére gondolnánk, akkor alaposan tévednénk. Molnár nagyon is valós szerkezetekből, létező gépekből, eszközökből indul ki, méghozzá olyanokból, amelyek a mezőgazdaságban használatosak. És nemcsak gépekből, hanem ábrákból, grafikonokból is. De hogyan lesz ezekből finom dinamikájú, érzékeny egyensúlyú, különös műtárgyegyüttes? Milyen transzformáción mennek keresztül, és mi a célja ennek a folyamatnak?
artportal: Grafika szakon végeztél és noha az aprólékosan kidolgozott kollázsok továbbra is domináns elemei a műveidnek, az utóbbi években kiléptél a térbe és installatív munkákat készítesz. Hogyan ment végbe ez a folyamat és mi magyarázza ezt a változást?
Molnár Zsolt (M.Zs.): Fontos kiindulópontom volt, hogy a grafikai sokszorosító eljárásokat konceptuálisan újraértelmezzem és munkáimban a papírrétegek „egymásra pakolása” is tulajdonképpen már valamilyen térbeliséget előlegez. Eközben mindig is érdekelt, miképpen lehetne ténylegesen térben leképezni mindezt. Az FKSE 2014-es éves kiállítása kiváló alkalmat nyújtott a térbeliség tesztelésére: egy tömítésgyártó üzlet kirakatában állítottam ki, és mivel nem lehetett falra szögelni, alkalmazkodnom kellett a szokatlan helyszín adottságaihoz. Az ide készült, kollázst tartó fa szerkezet – amely még kizárólag csak tartószerkezetként funkcionált – fejlődött tovább ezután: felmerült bennem, hogy mi lenne, ha ezek a különböző fából készült installációk alkalmazkodnának az általam kollázsokon keresztül leképzett tárgyakhoz. Pont ez a metafora érdekelt, ahogy a fa installáció alkalmazkodik a kollázsokhoz, ehhez hasonlatosan kell nekünk is alkalmazkodnunk sok helyzethez, egy szint eléréséhez, vagy akár saját magunkhoz. Elkezdtem olyan tárgyakat keresni az interneten, ahol leginkább a tárgyak megnevezése volt fontos, kevésbé az, hogyan néznek ki: helyzetszabályozó, szintező, távolságmérő, munkadobogó. Ebből jött létre a Mobil struktúrák sorozatom.
Nagyon izgalmas a Mobil struktúrák sorozatban a kollázsok és a tartószerkezetek egymáshoz való viszonya és ebből fakadóan a különféle kontrasztok megjelenése a munkáidban. Ez tudatos lépés volt?
M.Zs.: Másfél évig foglalkoztam ezzel a sorozattal elég intenzíven, igyekeztem több szempontból körbe járni a témát. Ezek a szerkezetek (az alkalmazkodó képesség mellett) azért is voltak fontosak, mivel az általam ábrázolt tárgyaknak absztrahált, geometrikus formáit is megidézték. Ez a két irány volt meghatározó számomra: hogy együvé váljanak, ugyanakkor kontrasztot képezzenek egymással. És igen, ekkor fogalmazódott meg bennem az is, hogy minél több ellentétpárral egyensúlyozok egy munkában, az annál izgalmasabb hatást válthat ki. Gondolok itt olyan munkafolyamatbeli kontrasztokra, mint hogy a kollázsokat én készítem, a fa és fém szerkezeteket pedig mással kiviteleztetem[1], vagy az anyag és minőségbeli ellentétekre, mint a papír és a fa, később a fa és a fém, a masszív és a törékeny tárgyak. Tágabb értelemben a stabilitás és összeomlás közötti állapot izgatott a legjobban. Ekkor kezdett el érdekelni az is, hogy a funkció miként tud kapcsolatba lépni az absztrakcióval. Ezek a formák olyanok, hogy elsőre nem tudjuk dekódolni, hogy milyen célt szolgálnak a valós életben. Abszolút tudatos volt, hogy játsszak a tárgyak fiktív jellegével.
Korábbi, Számokba fojtva című sorozatodban is feltűnik a mezőgazdasági érdeklődés, ekkor olyan tárgyakkal foglalkoztál mint az önetető, köritató valamint különféle statisztikai mérések izgattak. Miért érdekelnek a mezőgazdasági témák?
M.Zs.: A mezőgazdaság iránti érdeklődésnek nagyon személyes oka van: Nyugat-Magyarországon, egy kis faluban nőttem fel, és ott éltem 14 éves koromig. Noha életem második felét már nem otthon töltöttem, a mai napig meghatározó számomra ez a közeg. A szüleim is foglalkoznak mezőgazdasággal, tehát egész egyszerűen érintettnek érzem magam. És azt is gondolom, hogy ez a tematika tágabb értelemben mindannyiunk számára fontos: ezen gazdasági folyamatoknak mi tulajdonképpen a kimenetét élvezzük, a munkálatok pedig egyre láthatatlanabbá, ismeretlenebbé válnak. Erre is fel szeretném hívni a figyelmet.
A Mobil struktúrák egyfajta kitérőt jelentett, de legújabb munkáidban visszatértél ehhez a tematikához. Mi ennek a magyarázata, hogyan gondoltad tovább?
M.Zs.: Úgy éreztem, hogy amíg nem lépek ki a kép síkjából, addig nem nagyon tudok előrejutni ezzel a tematikával sem. Nagyon fontos volt, hogy rátaláljak erre a már fent is említett, térbelibb megfogalmazási módra. Ezek után tovább gondolkodtam, hogyan lehetne még inkább installatív megoldásokat alkalmazni: szerettem volna, hogy a kollázsokat akár elfedje, bekebelezze valamilyen ketrec vagy pajzsszerű elem. Végül ez lett egyfajta visszacsatolás az agrárkultúrához: a (le)határolt életteret szimbolizáló struktúrák fontos részét képezik ennek a kérdéskörnek. Ekkor gondoltam arra, hogy izgalmas lenne más anyagokat is bevonni, nemcsak fát, hanem fémet és acélt. Ez jelentette a következő fordulópontot: vissza tudtam kanyarodni ehhez a témához, sőt érzésem szerint még karakteresebben ragadtam meg.
A Paksi Képtárban 2017 októberében megrendezett Agro scenario (Agrár forgatókönyv) című kiállítás mind léptékben, mind megfogalmazásmódban jelentős vállalkozás volt a részedről. Mi volt itt a konkrét kiindulási pontod?
M.Zs.: Szeretnék eltávolodni attól, hogy pusztán szerkezeteket vagy gépeket ábrázolok, pont azt tervezem felkutatni, hogy a gépek funkciói milyen hatással vannak a környezetre. Márkus Eszter művészettörténész fogalmazta meg egy tanulmányban, hogy milyen ambivalens jelenség, hogy magától a természettől igyekszünk megvédeni a természetet – ez érdekelt a permetezőgépekkel kapcsolatban is. Többsoros permetező gépekkel kezdtem tehát foglalkozni, ezek kezelési szimulációit vizsgáltam. Ismét csak az érdekelt, hogy az absztrakció és a funkció miként kapcsolódik össze. A különböző kezelési szimulációk megmutatták a tárgyak szerkezeti működési elvét, és ezeket tanulmányozva találtam olyan felületeket, amelyek azt szimulálják, hogy a különböző szórófejekből kiáramló vegyi anyagok hogyan vetülnek rá a növényekre. Felfoghatók absztrakt, geometriai struktúrákként is: azt mutatják, hogy milyen szögben, milyen irányban vannak kivetülései a szórófejeknek. Ezeket képeztem le a térben az installációk formájában. A védekező mechanizmushoz kapcsolódva választottam a pajzsot, mint alakzatot.
A Paksi Képtárban rendezett kiállítások több művésztől egyfajta léptékváltást, a komfortzónából való kilépést jelentenek. Neked is más volt ez a munkafolyamat?
M.Zs.: Óriási kihívás volt öt-hat méteres, helyspecifikus installációkat készíteni, ugyanakkor nagy szabadságot jelentett, kísérletezésre is lehetőséget adott. A szabadság a legabsztraktabb megfogalmazási módokat eredményezte – keresek egy hivatkozást, ami segíti az értelmezést, de egyre inkább szeretnék eltávolodni attól, hogy konkrét formákat emeljek be a munkáimba. Pakson szerettem volna redukálni a kollázsok felületét is, és egyre több installatív szerkezetet alkalmaztam, valamint bátrabban vontam be olyan anyagokat, amiket eddig nem használtam. A jövőben is egyre inkább szobrászati megoldásokat tervezek alkalmazni. Eközben célom volt, hogy az Agro scenario darabjai külön-külön értelmezhetők legyenek, ugyanakkor együtt is koherens képet alkossanak. Egy időszak lezárásának tartom a kiállítást, mivel megjelent benne, ami korábban is érdekelt, de ezt az újonnan megtalált vizuális megfogalmazási módot egyre nyitottabban, játékosabban tudtam tovább vinni. Eközben végig célom volt, hogy megtartsak egy erőteljes belső logikai rendszert.
A Kisterem Galériában most látható Agro-Wave című kiállításod továbbgondolása vagy kibővítése a paksi anyagnak? Mintha egyfajta szintézise lenne, ugyanakkor felsejlik egy új irány, ami többek között a digitális printek és színek erőteljes alkalmazásában nyilvánul meg.
M.Zs.: Igen, bizonyos szempontból a paksi kiállítás kibővítése, továbbgondolása. Ismét feltűnnek a ketrecre illetve pajzsra emlékeztető rácsszerkezetek, amelyek mint egyszerre elzáró és védő funkciók, az agrárkultúra karakteres részét képezik. Mintegy ezek pandanjaként jelenik meg az ívelt natúrfa, amely pedig a növényi növekedés metaforájaként is felfogható. Emellett továbbra is szerettem volna redukálni a kollázsok felületét, ezért elkezdtem bevonni ún. „effekteket” – mint amilyenek az elmosódott, átmenetes, molekula-szerű printek. Ennek nem csak a hatékonyság volt a célja – nagyon hosszú ideig tartott megcsinálni a rengeteg papírrétegből egy kollázst –, hanem ezek a mintázatok az interneten talált különféle vegyi anyagoknak, kémiai felületeknek (pl. permetlé) a képei, illetve azok átdolgozásai. A központi installáció kiindulópontja az volt, hogy az utóbbi időben különböző számítógépes rendszerek olyan programokat fejlesztettek, amelyek mérik az adott területek termelékenységi rátáját, például az időjárási viszonyokhoz képest. Az így készült grafikonok megmutatják, hogy egy adott hónapban milyen a termés, hogyan változik a termelékenység, satöbbi. Izgalmasnak gondoltam azt, hogy egy ilyen grafikont egy az egyben leképezzek és körbejárható installáció formájában mutassak be. Azáltal, hogy bevontam ezeket az átmeneteket, meg színeket, egy nagy elfojtás szabadult fel bennem. Régóta szerettem volna nyitni ilyen megoldások felé.
Folytatnád ezt a témát? Mely területe érdekel még?
M.Zs.: Érdekes, hogy nagyon sok innovatív és környezetbarát megoldást fejlesztettek az utóbbi időben. Különösen izgalmas számomra az a kontraszt, hogy ebbe a „legtermészetesebb” közegbe hogy ékelődnek be a különféle digitális innovációk, azaz miként lehet fokozni a természetes közegekben lévő mesterséges jelenlétek hatását. Ebbe az irányba folytatnám a kutatást: azt vizsgálnám, hogy milyen módon ütköztethetők a digitális alkalmazások a természeti közegekben. Egy felmérést szoborként megfogalmazni, installációként kiemelni egy interfészből, ez nagy kihívást jelent. Most, a kiállítás megnyílta után ismét tudok új munkákon gondolkozni, szabadon kísérletezni. Éppen ez a fajta szabadság hozza ki belőlem azt, hogy egyre hatékonyabban, egyre szélesebb spektrumban dolgozok. Egyre jobban látom a saját határaimat, gátlásaimat és pont ez segít legyőzni azokat – ez nagyon jó érzés.
[1] Ádám Tamás csinálja a famunkákat, Szokodi Zoltán az alumíniumokat készíti.
