Ha összeesküvés-elméletben utaznék, a mostani fotós 100-as lista kiváló alkalom lenne arra, hogy a rangsor létrehozása mögött álló sátáni tervet képzeljek. Ennek célja egyetlen virtuális pillanatra létrehozni, és ugyanabban a pillanatban szét is robbantani a magyar fotós társadalmat. Posztmodern Rodolfóként egyazon pillanatban varázsolni szalámi rudat, majd fel is szeletelni azt. Emellett, vagy inkább elsősorban, jól megmarketingelni egy weboldalt és néhány fotóst és megalkotni a pompás „Magyarország a remek fotósok országa” országimázs-építő szlogent. Mert a listát természetesen mindenki osztja, terjeszti, ki azért, mert örömködik, hogy szerepel rajta, ki azért, mert dühöng, hogy nem, vagy pedig nincs rajta az, akit ő nagyra tart. A lista persze nem ezért érdekes, hanem a fotográfiáról szóló alapfeltevések, elképzelések vagy éppen ezek hiánya miatt.
Az a legviccesebb, hogy eleve aláaknázza saját magát, mivel „sok szempontból támadható vegyes megoldásként” szól önmagáról. Mivel a későbbiekben sincs megokolva, miért kellett, miért volt szükségszerű vegyes megoldást alkalmazni, a reflexió több mint különös. Miként maga a megoldás is, mert, ahogy a leírásból megtudjuk, egyrészt közönségszavazatokból, másrészt a szakemberek ajánlásából, harmadrészt a szerkesztőség döntéséből állt össze. Talán nem érdemes belemenni, hogy ez miért zavaros, abszurd és átgondolatlan. A legkínosabb és kicsit az egész projektet megkoronázza, hogy két konzulensnek felkért szakember is rajta van a listán, azaz a szakemberek saját maguk kiválóságáról is dönthettek, sikerrel. Így a lista nemcsak vegyes, de saját dugájába dől tisztán formai szempontból (is).
Szabó Dezső: High Voltage V/I., 2012
A magyar fotográfia, a legjobb magyar fotósok itt szemfényvesztő módon megalkotott, felszeletelt, de nem létező szalámi rúdjára, azaz a 100-as listára nincs jobb hasonlat, mint Borgesnek Foucault által is elhíresült szövege: „Egy bizonyos kínai enciklopédia, A jóravaló ismeretek égi gyűjteménye szerint az állatok lehetnek a) a Császár állatai, b) balzsamozottak, c) idomítottak, d) malacok, e) szirének, f) mesebeliek, g) kóbor kutyák, h) olyanok, amelyek ebben az osztályozásban szerepelnek, i) őrülten rázkódók, j) megszámlálhatatlanok, k) olyanok, akiket a legfinomabb teveszőr ecsettel festettek, l) másfajták, m) olyanok, akik az imént törtek össze egy vázát, n) olyanok, akik távolról légynek tűnnek.” (Jorge Luis Borges: A John Wilkins-féle analitikus nyelv)
A listában közreműködők ugyanis úgy képzelik, hogy a fotográfia, a fotó az egy, mivel ugyanazon a technikai eszköz ilyen-olyan használatára épül. Azaz, mindenki/bárki fotójáról, aki életvitelszerűen vagy kevésbé életvitelszerűen fényképezőgépet vagy annak látszó tárgyat használ, eldönthető, hogy elég jó, jó vagy legjobb. Mert mindeni egy jó nagy kalap alatt van. Természetesen, hogy mi alapján dönthető el, nem derül ki, de nem is derülhet ki, mert nincs és nem lehet olyan szempontrendszer, ami alapján értékére nézve összehasonlítható és megítélhető lenne egy ételfotó, A milicista halála vagy egy orvosi tüdőmakró.
Mintha megalkotható lenne, a szemléletesség kedvéért, a 100 legjobb magyar író listája, amelynek egy részlete így nézne ki: Esterházy Péter, Gyurgyák János, Jókai Anna, Lajos Mari, Obádovics J. Gyula, Parti Nagy Lajos, Romsics Ignác, Simonyi Károly. Természetesen ők mind írnak, írásműveket hoznak, hoztak létre. Csak más-más célból, mást. Matematikát, fizikát, szépirodalmat, történelmet, recepteket vagy éppen semmi érdemlegeset, stb. De ha szűkítenénk a területet, pusztán a szépirodalomra, ott sem dönthető el potom egyszerűséggel, ki a legnagyobb, legjobb király. Mert mi alapján döntök? A közönség, az eladott példányok, a szakmai recepció, nemzetközi ismertség, nemzetközi rangsor, vagy egy oldal ízlésítélete stb., alapján? Minden, valamilyen módon is értelmes rangsor alapja a szempontrendszer kidolgozása, ami alapján a döntés születik. Persze nincs, nem lehetséges teljesen következetes és objektív szempontrendszer, csak vállalt, vállalható és reflektált kompromisszumok. Kínos, ha szempontrendszer sincs, se elképzelés, csak marketingalapú bűvészet.
Gulyás Miklós a szegényfotózás Máté Bencéje lenne? Máté Bence a kanalasgém-fotózás Szilágyi Lenkéje? Burger Barna pedig az Orbán Viktor fotózás Czigány Ákosa?
Nincs „A fotós szakma”, sem „A magyar fotó”, ami alá minden terület szépen betagozódik, azaz a technikai eszközt képalkotásra használók széles tömegei. Nem fotós tömeg van, hanem más-más célból képet alkotók, használók, akik más-más szempontból értékelhetők és ítélhetők meg. Lényegi és eredendő különbség van bármilyen alkalmazott fotó és a fotóművészet, vagy fotóalapú képzőművészet között. Ahogy szobafestés és a festészet között is.
Ugyanazzal a baltával fát is vághatok, szobrot faraghatok és embert is ölhetek. Mi a legjobb?
A cikk lejjebb folytatódik.