A szem pontossága – Merényi Dávid ‘Up Close’ című kiállításáról  

Merényi korábbi sorozatain megtalálhatjuk a budai tájat, ahogy a hegyoldalakban a fák és az épületek maguk javára, vagy egymás rovására foglalják el a teret, a zuglói kertvárost, ahol a csendes utcákon ismeretlen középosztálybeli kis- és nagyemberek parkolnak kis és nagy autóikkal, legutóbbi periódusában pedig a magyar falvak legjellegzetesebb, legköznapibb élményét, a hatvanas-hetvenes években épült Kádár-kockák enyhén változatos sorait festette meg nagyon is változatos festői eszköztárral.

Nézetem szerint legtöbbször, így ez esetben is az egyik legérdekesebb kérdés a pontosság, ezért először is szeretnék bemutatni két példát arra, mit nevezhetünk az (ábrázoló) festészetben pontosságnak. Úgy gondolom meg lehet különböztetni a kéz és a szem pontosságát. A kettő ugyan nem zárja ki egymást, de gyakran jól kivehető, hogy a festő melyikre hagyatkozik először.

A kéz pontossága a felületre felvitt anyag lehető legnagyobb kontrollját, a felvivő eszköz legbiztosabb irányítását jelenti. Ez az, amit mértani pontosságnak is nevezhetünk. A mű sikere elsősorban a pontos szerkesztésen múlik. Ebben a pillanat rögzítésének vágya fejeződik ki, a vágy, hogy megállítsuk, kimerevítsük az idő és a tér egy adott koordinátáját.

A szem pontossága az észlelésben való elmélyülést és annak helyes értelmezését jelenti. Ez az, amit jó látásnak nevezünk. A mű sikere elsősorban az alapos megfigyelésen múlik. Ebben a látás folyamata és a látványban való gyönyörködés mutatkozik meg. A festmény nem is a megfestett tárgynak, hanem magának a nézés élményének a felidézése, „lejátszása”.

Hangsúlyozom, ezek nem kizáró tényezők, hanem éppen egymást segítő képességek, csak az eltérő hangsúly gyakran egymástól merőben eltérő hozzáállást eredményez. Efféle kérdést járt körül a colore és a disegno közötti vita az érett reneszánsz idején a két nagy itáliai központ, Velence és Firenze mesterei között.

Merényire azt gondolom az utóbbi eset igaz. Munkájára a tonális festészet, széles színspektrum, gazdag paletta, színek és fények atmoszferikus effektjei, lendületes ecsetkezelés, nem a grafikai, hanem az a bizonyos „festői” festészet a jellemző. 

Enyhe terpeszállás, a lábak, a csípő és a váll megfeszítve, a könyék és a csukló lazán fordul az ízületek körül. Sosem a tökéletes egyenest, vagy ívet keresi, mindig az ideálisat! Épp emiatt gondolom, hogy itt a látáson van a hangsúly, mert az is valahogy ekképpen működik. Sosem látunk egyszerre minden részletet. A szem mindig valahova fókuszál. Az agyunk kiemeli azt, amit figyelünk, hogy a tudatunk feldolgozza és elhomályosítsa a látótérben elhelyezkedő többi részletet. Egy tárgyat szabad szemmel csak megfelelő távolságból láthatunk egészben, ahol viszont nem megfigyelhetőek a részletei. Egy arc például sosem merevedik ki a szemünk előtt. Ha megfigyeljük a szájat, apró mozdulatok, rángások, a saját fejünk, vagyis nézőpontunk apró billegéseivel együtt a látvány mindig változik. Ha közben a szemekre is vetünk egy pillantást, a száj már teljesen más képet mutat, mire tekintetünk visszaér oda. Közben a fények, színek, árnyalatok szintén állandó mozgásban vannak. Mindenki ismeri ezt, aki valaha megpróbált szabad kézzel élő modellt rajzolni. Így látunk, mindig mozgásban. E dinamika hiánya miatt érezzük gyakran a fotókon saját arcunkat idegennek, mesterkéltnek.

Szeptember 15-én nyílt Up Close címmel Merényi Dávid legújabb kiállítása a Klauzál6 projekt galériában, amely berlini és budapesti séták során megfigyelt ajtókról, folyosókról szóló olajfestményeket mutat be. Magam is rajongója vagyok annak a bizonyos realista felfogásnak, amikor a köznapiban sejlik fel a színtiszta festészet. Azonban a festészeten kívül, ami önmagában rajongásra ad okot, úgy bújik meg egy nagyon szórakoztató és okos konceptuális gondolat, hogy olyan közel van, hogy szinte kiveri az ember szemét.

Ezeken a festményeken ajtók, nyílászárók szerepelnek, amik akaratlanul is eszembe juttatják a klasszikus festészeti felfogás régi-régi nagy közhelyét, miszerint a festmény ablak a világra. És akkor az a poén, hogy Merényi ezt az „ablakot” becsukta. Nem! Itt a táblakép, mint fizikai objektum kérdése vetődik fel. A feszített vászon technikája csak a XVI. században terjedt el, azelőtt a festmények főbb hordozója, a falak és a papír mellett, a lapos deszkákból összeillesztett fatábla volt. Ezek leginkább az adott építészeti környezetbe voltak komponálva, mint a mennyezetek kazettái, vagy a szárnyas oltárok ajtajai. A huszadik század absztrakt és konceptuális fordulatai pedig lehetővé teszik számunkra akár azt is, hogy bármilyen ajtót – négyszögletes alakjával és síkszerű színre festett felületével – önmagában modern absztrakt festménynek tekintsünk. Merényi a festményein néhol olyan közel hozza a témát, hogy az ajtó maga épp kitölti a vászon síkját, az ajtó szélei közel a vászon határaival esnek egybe. Erre az effektusra erősítenek rá a vásznak fizikai méretei, ráadásul a festő még egyszer megcsavarja a gondolatot azzal, hogy beemeli a graffiti műfaját is képtérbe és megfesti az ezeken a felületeken megjelenő firkákat, tag-eket, amelyek ma már szintén a magas kultúra részét képezhetik. Mindezt rendkívüli profizmussal, az olajfesték és más festékanyagok, így például a festékszóró anyagminőségének érzékletes megjelenítésével teszi. Tulajdonképp fest egy festményt, amin van egy festmény, amin van egy festmény.

Merényi ezzel a távolsággal játszik. Nem is játszik, szórakozik! Néhol orrhegynyi, máshol karnyújtásnyi, vagy pedig pár lépésnyi távolságra vannak a megfigyelt objektumok. A szimmetriák megbicsaklanak, a függőleges és vízszintes tengelyek meginognak, az egyenesek elgörbülnek, a fókusz bizonytalan, a látószög imbolyog. Ezek a hatások néhol enyhébbek, s a festői lazaságot hivatottak mutatni, máshol egy amolyan halszemoptikára emlékeztető hatás alkalmazásával teszi egyértelművé a tér torzulásait.

Az ajtók négyzet formájából és az épített térből következhetne a szigorú szerkesztettség, de itt mintha kisebb szédelgésbe kezdenének a vonalak. Mintha csak egy átmulatott éjszaka után nyúlnánk a bizonytalan távolságú kilincs után hazafelé menet, vagy éppen az aznapi szerelmet keresve. Ha egy bulváros kritika paródiáját akarnám mímelni, azt is mondhatnám, hogy ez egy erős utalás a festő életmódjára. A változatos terek szimbolizálják csavargó természetét, züllött szerelmi életét; az elkoptatott csukott ajtók zárt, meghódíthatatlan szívét; a játékos, viruló színek pedig szenvtelen gyermeki jellemét. De erről szó sincs! Itt az illuminált jelzőt szigorúan eredeti, szó szerinti értelmében, mint megvilágosodott használnám! Nem csak azért, mert ennyire jó véleménnyel vagyok az alkotó munkásságáról, hanem azért is, mert ennek a festészetnek a lényege, akárhogy is nézzük, mégiscsak a fény. E festészet pedig abból a fény- és színfestészetből táplálkozik, amit az impresszionisták hagytak ránk.

Itt a tárgy és tér viszonyát pontos színtan követi le, az árnyékok színes-szürkékkel törik meg a tárgyak színét, miközben – a sok-sok transzparens rétegen keresztül – számtalan reflex köszön vissza a felületeken. Néhol irizáló színek, néhol komplementerek játszanak egymással. A felületek anyagminőségei, keménységük, tömörségük, textúrájuk, jól érzékelhetőek. Az ecsetvonások festőien adják vissza ezeket a matériákat, amik messze elkerülik a fotószerűséget. Van bennük egyfajta cezanne-i értelemben vett következetlenség. Ezek pontosan elhelyezett „hibák”. Valahogy épp az adja ki az életszerűségét – hasonlóan ahhoz, ahogy a nézésnél folyamatos változásban van a megfigyelt objektum – hogy a vonalak kacskaringósak, vastagságuk bizonytalan, egy-egy felület formája kétes, holott pontosan tudjuk, milyennek kéne lenniük. A foltok határai néhol élesek, néhol elmosódnak, a mintázatok gyakran pontatlanok. Kaotikus, hibás, mégis értelmes rendszer. Engedi a szemet dolgozni. Az agy kiegészít, folytatja a megtört vonalat, értelmezi az irányokat, a térbeli viszonyokat és behelyettesíti a hiányokat. „Összerakja a képet.” Egyébként, ha nem így lenne, semmilyen fajta ábrázolást, még egy hiperrealista képet sem ismernénk fel, mindezt csak textilszövetnek, pigmentnek, és lenolajnak látnánk. A pipáról készült festményre rámutatva azt mondjuk, hogy pipa, és nem pedig azt, hogy használt vászon. Esetünkben viszont éppen a rendezetlenségek, apró törések, anomáliák adnak nagyon is életszerű benyomást Merényi festményein.

Merényi Dávid festészetének lényege a szenvedélyesség és a pontosság, amelyek nem is a festészet témájára, hanem magára a festészet és a látás élményére vonatkoznak. Régi barátok és kollégák vagyunk. Bár a Képzőművészeti Egyetemen eltöltött évek és az azóta is tartó műtermi beszélgetések során kialakult saját közös tolvajnyelvünk, de remélem sikerült mégis valamennyire átadnom, hogyan gondolkodik egy festő a másik festő munkáiról. És remélem, hogy a kiállítást látva ahhoz hasonló örömet éreznek majd, mint amit én is láttam a műteremben, vagy amit Merényi Dávid is érzett akkor, amikor megfestette ezeket a festményeket.

• Klauzál6 Projekt Galéria
• Cím: 1072 Budapest, Klauzál tér 6.
• Megtekinthető: 2022.október 01-ig
• Nyitva tartás: szerda-szombat 16.00-19.00