A szerkezet megrendül, de nem omlik össze – A dekonstruktivista építészet hatása a kortárs városi térre

Megközelíthetetlen vagy épp használhatatlan terek, formai ellentmondások, kifordított szerkezetek, látható strukturális elemek: New York legújabb, teljes mértékben megújuló energiaforrásokkal működő, nulla károsanyag-kibocsátású felhőkarcolójának tervei mintha ismerős formákat idéznének. A világhírű brit építész, Norman Foster által alapított iroda, a Foster & Partners tervezői Manhattan legdrágább környékére, a Central Park melletti Park Avenue sugárútra álmodták meg a JPMorgan Chase bank új irodáját. A tervek szerint a környezetet minimálisan terhelő monumentális torony az 1960-ban befejezett, majd 2021-ben lerombolt felhőkarcoló, a Union Carbide Building helyén, az egykori épület anyagainak újrahasznosításával fog felépülni, ha úgy tetszik, a modernizmus romjain. A csúcstechnológiával épülő felhőkarcoló Bernard Tschumi szerint nem jöhetne létre a nyolcvanas években az építészet formanyelvét teljesen megújító dekonstruktivista törekvések nélkül. Annak ellenére, hogy a dekonstruktivista építészetet sem a kritikusok, sem pedig az irányzathoz sorolt építészek nem tekintették stílusnak, a formabontó szellemiség, amely eltörölte az addig uralkodó posztmodern és a neo-Corbusier vonalat, még ma is jelen van a városi terekben.

A huszadik század meghatározó téralkotási fordulata negyven évvel ezelőtt kezdett el kibontakozni különböző, az építészetről radikálisan gondolkodó tervezők munkájában. A dekonstrukció eredetileg egy filozófiai irányzat, a fogalom eredetét pedig Jacques Derrida nevéhez és munkásságához szokás kötni. A dekonstrukció az értékek átértékelését, a gondolkodás és a nyelv struktúrájának megbontását jelenti. Derrida a nyugati gondolkodás ellentétes fogalmakra – mint például a jó-rossz, élet-halál, lét-semmi – épülő rendszerét kritizálta. Filozófiájában az értékviszonyok valódi vizsgálatát és a különbségek észlelését helyezte előtérbe a gondolkodás polarizált, fogalompárokon alapuló rendszere helyett. Az építészet azonban elkülönül a dekonstruktivizmus filozófiai vagy irodalomelméleti kategóriájától, ugyanis a téralkotásban alkalmazott dekonstrukció az alapvető struktúrák kritikája helyett inkább történeti előzményeket tükröz vissza vagy értelmez újra.

Első ízben az 1988-ban a New York-i Modern Művészetek Múzeumában megrendezett Deconstructivist Architecture című kiállítás terelte egy térbe hét építész, Peter Eisenman, Frank Gehry, Zaha Hadid, Coop Himmelblau, Rem Koolhaas, Daniel Libeskind és Bernhard Tschumi munkáit. Gehry vagy Eisenman már akkor elismert tervezők voltak, míg mások, mint például Zaha Hadid, a kiállítást követő évtizedekben lettek megkerülhetetlen formálói a kortárs építészetnek. A kiállításon résztvevő építészek gondolkodásában közös volt, hogy a teret, a formákat és az építészeti elemeket szabadon kezelték és megkérdőjelezték az addigi funkcionalista trendeket. Közülük többen is kötődtek a klasszikus avantgárdhoz, különös tekintettel a konstruktivizmus eszméihez és formáihoz. Érdeklődtek a filozófia iránt, nemcsak Jacques Derrida írásai, hanem Michel Foucault és Roland Barthes művei is hatottak rájuk. A konzervatív, szigorú rendet követő struktúrák létrehozása helyett céljuk a formákról való hagyományos gondolkodás megzavarása volt, a konstruktivista művészekhez hasonlóan egy több tengelyen mozgó, engedetlen természetű geometriát hoztak létre. Az utópisztikus vagy konceptuális, sokkal inkább a képzőművészethez köthető építészeti tervekkel szemben a dekonstruktivista tervek megvalósíthatók voltak, még akkor is, ha közülük jó néhány csupán elképzelés maradt.

A legtöbb építész, akit ehhez az irányzathoz soroltak a kritikusok  – köztük Rajk László is – inkább módszernek, semmint stílusnak tekintették a dekonstruktivista építészetet. Egy olyan metódusnak, amely lehetőséget ad a fantáziadúsabb, szabadabb tervezésre, amelyben az elemek szétszedhetők, majd újra összerakhatók. Ez a szabadság arra ösztönözte az építészeket, hogy terveiket beadják nyilvános építészeti pályázatokra. A párizsi La Villette megtervezésére kiírt pályázaton 470 nemzetközi jelentkező közül 1983-ban Bernard Tschumi kapott lehetőséget, hogy megtervezze az új közparkot. A hatalmas, egybefüggő területen még 1867-ben létesültek vágóhidak és húspiac, melyet végül 1974-ben bontottak le. Tschumi a terület adottságaihoz alkalmazkodó, azonban a parkokhoz legtöbbször társított tevékenységek helyett – mint például a relaxálás vagy az elvonulás – az emberek közötti interakciót ösztönző épített környezetet képzelt el. Egy olyan komplex kulturális és szórakoztató központot akart megtervezni, amelynek megjelenése tükrözi a város kulturális és gazdasági fejlődését a 21. században. A park köztéri szobrait és kisebb épületeit, melyek jellemző anyaga az élénk pirosra festett fémlemez, a konstruktivizmus, azon belül is Lyubov Popova klasszikussá vált, A csodaszarvas című 1922-ben bemutatott előadáshoz tervezett színházi díszlete inspirálta.

A dekonstruktivista építészet katalizálta a városi terek fejlődését, ugyanakkor az építészeti oktatásban is érződött a hatása. A befejezett, logikus és funkcionális építészettel szemben egy, a hibákat a struktúrák részének tekintő, a harmónia, az egység és a stabilitás értékeit megkérdőjelező szemlélet tört utat magának. Az új felfogás elsőként az elit egyetemi oktatásban jelent meg, például a Princeton Egyetemen, ahol Peter Eisenman és a Deconstructivist Architecture kiállítás egyik kurátora, Mark Wigley is tanított. 1996-ban a Magyar Építőművészet már egyenesen egy különszámot szentelt a dekonstruktivista építészetnek, kiemelve Bachman Gábor és Rajk László 1980-as évekbeli munkásságát.

A számítógépes technológia és a tervező programok elterjedése a kilencvenes években azonban más irányba terelte az építészeti szakma figyelmét. A digitális technológia bevonásával olyan, addig elképzelhetetlennek tűnő terek megtervezése vált lehetővé, amely demonstrálta, hogy az épített környezet nem csupán mozdulatlan épületek összessége lehet, hanem egy olyan experimentális tér, melyben a kísérletezés révén az építészet formai sokszínűsége, emberközpontúsága és formálhatósága tárul fel. Több évtized távlatából már látható, hogy ehhez a folyamathoz, amely tekinthető az építészet egy új korszakának is, a dekonstruktivisták is hozzájárultak: merész gondolkodásuk ma a legkorszerűbb manhattani felhőkarcoló látványtervein köszön vissza.

A szerző a címet Mark Wigley Deconstructivist Architecture című, 1988-as tanulmányából kölcsönözte.

Borítókép:
Rajk László: Graphisoft Konferencia Központ, építészeti modell, 2002
(Fotó: Biró Dávid)