Lehet-e a művész annyira lojális, mint egy parlamenti képviselő? – ma sem hangzik idegenül a kérdés, pedig Kondor Béla tette fel 1968-ban. Ez az egy idézet is jól mutatja, hogy a BTM Kiscelli Múzeumában, 1971. Párhuzamos különidők címmel látható kiállítás számos, ma is aktuális kérdést vet fel. A tárlat templomtéri része februárban technikai okok miatt zárva tartott, de mától március 24-ig újra megtekinthető. A nagyszabású kiállítás öt kurátora közül kettőt, Hegyi Dórát és Róka Enikőt kérdezte az artportal.
Gócza Anita (GA): Ez a kiállítás jó példa arra, hogyan lehet kutatási eredményeket úgy megjeleníteni a múzeumban, hogy az izgalmas legyen, revelatív élményt adjon a látogatónak. Ehhez persze sok minden kell, mindenekelőtt iszonyatos mennyiségű munka. Ebből a szempontból is fontos, hogy a tárlat két, egymástól lényegesen eltérő szervezet – a Budapesti Történeti Múzeum (BTM) Kiscelli Múzeum-Fővárosi Képtár és a tranzit.hu – együttműködésére épül.
Róka Enikő (RE): A múzeumi munkának az alapja mindig a gyűjtemény és egy ehhez szorosabban vagy lazábban kapcsolódó kutatás. Mindezt együtt kell prezentálnunk a múzeumi térben úgy, hogy releváns kérdéseket teszünk fel, ami a kortárs közegben fel tudja hívni a figyelmet valamilyen problémára. Másrészt pedig vizualizálnunk kell a gondolkodási rendszerünket. Tehát nem pusztán a tárgyakat mutatjuk meg a látogatók számára, hanem gondolkodási kereteket is adunk. A kiállításban jól érzékelhető az a kurátori hozzáállás, ami a kortárs múzeumokban evidens.
Hegyi Dóra (HD): Szerintem is fontos, hogy a kurátori munka, vagyis bizonyos szempontok tudatos kiemelése termékenyítően hatott a múzeumi munkára: a koncepció egyik alappillére volt a háttér feltárása, a korszak összetettségének megmutatása.
RE: Egy ennyire kevéssé feldolgozott időszak esetében különösen lényeges, hogy nem lehet egyedül dolgozni, ez nagyon fontos tanulsága a munkának. Öt kurátor volt és még számos kurátorasszisztens, külsős bedolgozó munkatárs, akik eltérő szempontokkal, különböző rétegekben tudtak mélyfúrásokat végezni. A múzeumnak az is feladata, hogy ezeket a különböző tudásokat behozza az intézménybe. Az eltérő közegből érkező emberek más szemmel néznek jelenségeket, többféle gondolkodási hagyományt képviselnek. A civil szférából jövő tranzit különböző módon tekint rá dolgokra, mint mi a múzeumban. A kiállítás komplexitásához ennek a sokféle tudásnak az összeérése is hozzájárult.
GA: Eredetileg a tranzit kereste meg a múzeumot egy, a megvalósultnál sokkal kisebb volumenű ötlettel.
HD: A tranzit a neoavantgárd művészet feldolgozásával foglalkozik. Tizenöt évvel ezelőtt, amikor indultunk, ezek a művészek még mindig nem teljesen kanonizálódtak. Elkezdték már gyűjteni a műveiket, megjelentek kiállításokon, de nem eléggé diskurzív módon. Mi ehhez próbáltunk hozzájárulni, méghozzá főleg nem műtárgyközpontú megközelítéssel, ezért került fókuszba a konceptualizmus. Így találkoztunk a Beke László-féle projekttel, több mint tíz évvel ezelőtt. Azóta kiadtuk az Elképzelést fakszimile könyv formában magyarul, majd egy külföldi kiadónál angolul is. Ezzel az anyaggal kerestük meg a múzeumot. Beke László művészettörténész 1971-ben Elképzelés című felhívásában „egy csupán gondolatban realizálódó”, de „pontosan dokumentált” kiállításhoz kért műveket 28 fiatal művésztől. A kapott anyagot azóta a magyar konceptualizmus kezdeteként tartják számon, annak egyik legfontosabb dokumentuma, valójában egy mappa-kiállítás. Ezért is voltunk kíváncsiak arra, hogyan működne térben. Először Prágában állítottuk ki 2017-ben, az anyag installálását akkor találta ki egy cseh művész, Zbynek Baladrán: a plexi-lapok közti felfüggesztés a műtárgy és dokumentum közötti átmeneti térben tartja a műveket, és jól tükrözi azt a bizonytalan státuszt, amelyben akkoriban ezek a művészek és alkotásaik voltak.
RE: A 2016-os Mutató nélkül – B.A. Úr X-ben című tárlatunk egyik eleme szintén a múzeumunk történetéhez kapcsolódott: Kádár János bejegyzése a vendégkönyvben az 1972-es Bernáth Aurél gyűjteményes kiállításon. Egy kicsit utánaolvastam ennek a korszaknak, és akkor szembesültem azzal, hogy milyen érdekes dolgok történtek a budai Várban, a Budapesti Történeti Vármúzeumban még a Magyar Nemzeti Galéria felköltözése előtt. Amikor Dóráék jöttek a 71-es Beke-anyaggal, rögtön eszembe jutott, hogy mellé lehetne rakni a saját gyűjteményünkből különböző tárgyakat és eseményeket ebből a korszakból. Ezekből a morzsákból indult a közös gondolkodásunk a tranzittal. Az elején komoly kétségeink voltak, hogy össze lehet-e gyúrni egyáltalán ezt a két dolgot, csak azt éreztük, hogy komoly szellemi potenciál van benne.
HD: Hamar kiderült, hogy jó lenne bevonni egy kortárs művészt, akinek a munkája egy új értelmezési szinttel gazdagíthatja az anyagot. Kaszás Tamás egyrészt „megépítette” Korniss Dezsőnek az Elképzelés-projekt számára, milliméterpapírra rajzolt Térrács-tervének 1:1-es léptékű, a képzelet és a megvalósulás határán lévő „félkész” változatát a Kiscelli Múzeum udvarán, másrészt létrehozott egy installációt a Templomtérben, az ott kiállított tárgyak számára. Az elejétől világos volt, hogy fontos a tágabb összefüggések felrajzolása is. A 71-es évet végül egy kicsit kitágítottuk, és a tárlat kontextus szekciójában az 1968-73 közötti időszak esemény-és kiállítástörténetéből is válogattunk. A Templomtérben (Múzeum fejezet) és az Oratóriumban (Elképzelések fejezet) külön látható az államilag támogatott művészet és az underground, az eseménytörténetben viszont párhuzamosan fut a kettő.
GA: A címben is szereplő párhuzamosság a kiállítás egyik kulcsszava, lépten-nyomon eszébe jut az embernek valami a szövegeket olvasva. Nektek melyik párhuzamosság a legfontosabb?
HD: A két Elképzelés-projekt. Ott volt ugye a jól feldolgozott Beke-anyag, és munka közben derült ki, hogy ennek az inspirációjára ’72-ben Székesfehérváron Kovalovszky Mártáék akartak csinálni egy kiállítást Elképzelések címmel.
GA: Erről korábban ti se tudtatok?
HD: Nem. A kiállításra készülve vette elő Izinger Katalin, a székesfehérvári múzeum munkatársa az egyik fiókból ezt a mappát, és mutatta meg László Zsuzsának. Számunkra is hihetetlen felfedezés volt. Beke László emlékezett rá, és így kezdtük el keresni az anyagot, ami szerencsére sértetlenül megvolt, így Zsuzsa fel tudta dolgozni: A tárlat végül elmaradt Székesfehérváron, mert a Képzőművészeti Lektorátus az önköltséges kiállítások sorába utalta, vagyis nem biztosított pénzt a megvalósításra. Kovalovszky Mártáék ekkor még reménykedtek, hogy legalább katalógus megjelenhet az anyagból, így a mappa előkészített katalógus oldal-tervekből áll. Sajnos ez sem sikerült annak idején, úgyhogy az anyagnak ez az első nyilvános bemutatkozása, ráadásul párhuzamosan tudtuk kiállítani a térben a Beke-féle Elképzeléssel.
GA: Azért is furcsa, hogy ez az anyag ilyen sokáig „rejtőzködött”, mert a székesfehérvári múzeum abban az időben fontos viszonyítási pontot jelentett a fiatal művészek számára. Szinte hihetetlen, hogy ennyire feldolgozatlan még mindaz, ami akkoriban ott történt.
RE: A mi történetünk sincs még feldolgozva, pedig ez egy nagy állami múzeum. A BTM 1967-ben elsőként költözött fel a Várba (az újkori és a legújabbkori anyag a kiscelli kastélyban maradt), a Nemzeti Galéria csak 1975-ben vette birtokba a budavári palotát. A köztes időszak teljesen kiesett a kollektív és a lokális emlékezetből is, nem voltak rendes dokumentumok, iszonyú nagy munka árán tudtuk csak előásni az anyagokat. Itt a múzeumban se tudta senki, hol lógtak például a gobelinek, pedig nem is volt ez annyira régen.
GA: Kialakult bennetek valamilyen összkép arról, min múlott, kinek mit engedett meg a rendszer? Engem meglepett, hogy milyen merész dolgok is belefértek néha. Logikusnak tűnt volna például Kovalovszky Márta és Kovács Péter eltávolítása Székesfehérvárról. Ehhez képest végig hagyták őket dolgozni. Vagy ez volt a szelep?
HD: Ez a húzd meg – ereszd meg politikája. Tényleg nem lehetett kiszámítani a dolgokat. Székesfehérvár talán nem volt annyira szem előtt, de ezzel együtt különös az egész, nekem sincs pontos magyarázatom. Már egészen hamar, a 70-es években szerzeményeztek neoavantgárd műveket a múzeumnak – eleinte ajándékozások révén – és van egy tévéfelvétel 68-ból, ahol Márta az egészen radikális, a 20. századi magyar művészet történetét bemutató kiállítás-sorozatuk koncepciójáról beszél. Viszont bevállalták az évfordulós tárlatokat is: rendeztek például kiállítást Fejér megye szocialista fejlődéséről vagy Lenin politikai életútjáról, de törekedtek a progresszív bemutatási formákra. Az 1969-es évfordulós Tanácsköztársaság kiállításra például Korniss Dezső készített kollázst. Valahogy sikerült kiegyensúlyozniuk a dolgokat.
GA: Ez az a bizonyos kompromisszum, ami az egész korszak meghatározó jellemzője is?
RE: ’68 és ’73 között azért meghatározó a történelmi közeg, amelynek lényege, hogy a falak nem pontosan letapogathatóak. És az, hogy éppen hol húznak vagy eresztenek, sok mindenen múlt: kapcsolatrendszereken, egyéni alkukon, fontos emberek hozzáállásán. Ez az egyik rétege Kaszás Tamás installációjának: bemegy a látogató a Templomtérbe, és szinte beleütközik egy Patyomkin-fal hátoldalába: rögtön el kell kezdenie gondolkodni arról, hogy most akkor melyik oldalt is látja, és egyáltalán hol vannak valójában a falak. Az 1972-es novemberi párthatározat után azonban érzékelhető visszarendeződés van: jól mutatja ezt a balatonboglári kápolnaműterem ’73-as bezáratása, nem beszélve az úgynevezett filozófus perről.
GA: A másik ilyen „rejtélyes” történet a hatalom viszonya Kondor Bélához, aki ’60 és ’63 között nem állíthatott ki, csak könyvillusztrációkat készíthetett, 65-ben viszont már Munkácsy-díjat kapott, 68-ban pedig a Velencei Biennálé magyar pavilonjában mutatkozhatott be. Miközben ugyanebben az évben a Képzőművészeti Almanach szokásos vonalas körkérdéseit megkapva új kérdések felvetését javasolja, és rögtön egy példát is ír: Lehet-e a művész annyira lojális, mint egy parlamenti képviselő? Vannak magyarázataitok arra, hogy még ezt is megúszta botrány nélkül?
RE: Ennek az egész korszaknak az egyik központi kérdése a hatalom és a művészet viszonya. Ezért is látható a templomtéri kiállítótér bejáratában Kondor Béla Szentek bevonulása a városba című pannója.
HD: Kondor egy teljesen különutas figura volt. A fiatalabb korosztályhoz tartozott, de hagyományos műfajokban alkotott, a főiskolán elsősorban grafikai munkásságát támogatták, amelyben régebbi korokhoz nyúlt vissza, és expresszív erővel alkotott. Bár ideológiailag nem követte a szocialista művészeket, de Kondor „nagy emberi történetei” illeszkedtek a szocialista humanizmus-elképzeléshez, és formailag sem volt annyira újító. Persze azért az irónia mindig ott volt a műveiben – ennek remek példája a kiállításon látható képe, de erre úgy látszik, nem volt annyira érzékeny a hatalom az ő esetében. És Kondornak volt még egy fontos segítője, Németh Lajos művészettörténész, aki a szocialista modern művészek mellett az ún. második nyilvánosság alkotóit is támogatta, megnyitotta például a félhivatalos kiállításaikat. Az 1971. Párhuzamos különidők arra is rávilágít, hogy még ebben a korszakban is kevesen tudtak és akartak teljesen kívülállók lenni. Az underground kiállítást szervező Beke László publikált a rendszer hivatalos folyóirataiban is. Kereste azokat a fórumokat is, ahol nagyobb nyilvánossághoz tud jutni.
RE: Az említett Németh Lajos, aki egy ideig a minisztériumban dolgozva igen közel került a hatalomhoz, de amikor 60-ban megírta Kondor kiállításának megnyitó beszédét, az nem jelenhetett meg nyomtatásban. Nekünk is izgalmas volt szembesülni ezzel a számos különidővel, a sok különböző réteggel, ennek a világnak a komplexitásával. Ezeken a tárgyakon keresztül az egész történelmünk elmondható.
GA: A „kinn és benn”, a „meddig lehet együttműködni” dilemmái ma újra előkerülnek, és a radikális gondolatmenet mentén a székesfehérvári múzeumban dolgozó művészettörténészekkel kapcsolatban is felvethető, hogy megalkuvók, hiszen mégiscsak egy állami intézményben dolgoztak, részévé váltak a rendszernek.
RE: Minél alaposabban vizsgálod valakinek a tevékenységét, annál kevésbé fogod megalkuvónak vagy forradalmárnak minősíteni, mert egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy nagyon összetett a kép. Ítélkező megközelítéssel nem lehet ezeket a jelenségeket megérteni, ez talán a legfontosabb üzenete ennek a kiállításnak. Fontos, hogy ne nevezzük árulónak az egyiket és szegény, éhező mártírnak a másikat, hanem nézzük meg közelről a konkrét történéseket, kinek milyen pozíciói voltak, és ezek hogyan változtak akár nagyon rövid idő alatt. Nem akarunk esztétikai alapon, a modernista narratívában élő műítészként sem véleményt alkotni ezekről a művekről, csak a történeti keretet vázoljuk fel. Ahogy a jelenben, úgy a múltban sem lehet leegyszerűsíteni a dolgokat.
HD: A szocializmus idején csak az egyik narratívát hallottuk, utána pedig csak a másikat. Vannak olyan látogatók, akiknek számára Domanovszky művei abszolút temetendő alkotások. Azért remek Kaszás Tamás installációja, mert hozzájárul ahhoz, hogy ezek a monumentális művek se a felmagasztosulás keretében mutatkozzanak meg, idézőjelbe teszi őket, és arra készteti a szemlélőt, hogy a művek létrejöttének körülményeiről is elgondolkodjon.
GA: A 70-es években az avantgárd művészek számára ezeknek a hatalmas, számomra egyébként lenyűgöző alkotásoknak az esztétikumon túli jelentésük is volt. Azáltal, hogy eltűnt mögülük a politikai háttér, a szocialista állam kontextusa, szükségszerűen másképp nézem magukat a műveket is. Erről mit gondoltok?
RE: Itt azért arról is szó van, hogy ennek a generációnak a két világháború között volt egy nagyon erős művészi előtörténete, és hatalmas mesterségbeli tudással rendelkeztek.
HD: És azt is látnunk kell, hogy ezek a mesterek hatalmasat váltottak az 50-es évekhez képest: Domanovszky élete vége felé már szinte absztrakt műveket alkotott. A mából nézve nincs ebben semmi különös, de a 70-es évek Magyarországán a látogatók fel voltak háborodva ezen az absztrakciós fokon. Az utóbbi évtizedekben a művészetben sok konceptuális és projektművel szembesültünk, ahol a vizualitásnak nincs olyan nagy szerepe, és technikai médiumokon keresztül fogyasztunk képeket talán ezért is jólesik míves műtárgyakat látni, ahol érződik a kézimunka.
GA: A gobelin műfaja ugyan a 21. századból nézve – nekem legalábbis úgy tűnik – egy nehezen értelmezhető valami, de a falikárpiton keresztül sok mindent meg lehet érteni nemcsak a 70-es évekről, de a kétezertizesekről is, az „emlékművek” fontosságáról, a történelem uralásáról.
RE: A gobelin is egy hívószó. Amikor felmerült a 70-es évek, ezek voltak az első tárgyak, amelyek a gyűjteményből eszembe jutottak, már csak azért is, mert rengetegszer pakoltuk ide-oda ezeket a nehezen tárolható műalkotásokat, és közben „fejben” nem tudtuk őket hova tenni: miért vannak itt, hogy kerültek a múzeumba, stb. Rögtön nyilvánvaló volt, hogy kellene valamit kezdeni velük. Gál Csaba fiatal kutatónak, aki kurátorasszisztensként csatlakozott hozzánk és a gobelinnel foglalkozott, sikerült feldolgoznia az anyagot: ezt az egész sztorit az ipari hátterével, az Iparművészeti Vállalat gobelinszövő műhelyével, politikai funkciójával. Ez az egész egy külön zárvány.
HD: A gobelin nagy előnye, hogy ez egy mozgatható reprezentatív műfaj, szemben mondjuk a mozaikkal vagy a freskóval. Nem véletlen, hogy sokat közülük kivittek a Velencei Biennáléra is. Ez egyfajta akadémiai hagyományhoz való visszanyúlás egyébként: a 18. és 19. században a falikárpitnak az arisztokráciánál és a múzeumokban is fontos szerepe volt.
RE: Akkoriban az uralkodói reprezentáció része volt, a szocialista Magyarországon pedig a hatalmon lévők utópisztikus elképzelései szerint ezekkel a nyilvános terekben, közintézményekben elhelyezett tárgyakkal nevelni kívánták a látogatókat.
GA: A reprezentációról jut eszembe az a tanulságos adalék is, hogy 1957-ben, amikor megszületik az új szlogen, hogy „Legyen a Vár a kultúra vára”, az akkori művelődésügyi miniszterhelyettes, Mihályfi Ernő „a személyi kultusz idejében és szellemében fogant tervnek” nevezte a várbeli kormányzati negyed kialakítását. Merthogy korábban ez volt az elképzelés a Várnegyed újjáépítésével-újrahasznosításával kapcsolatban.
RE: Ez is egy érdekes történet valóban, maga az önellentmondás egyébként. ’56 után megszületik a döntés, hogy a Várpalotát kulturális célokra fogják használni, aminek konszolidációs üzenete volt, demokratikus gesztusnak szánták nyilvánvalóan, hiszen a vár politikailag szimbolikus helyszín. Elkezdik felújítani, ’67-ben elsőként beköltözik a BTM, majd azonnal lenyúlják az egyik kiállítóterét, az épület egyik szintjét – azt egyébként nem sikerült kiderítenünk, hogy melyiket –, mert politikai reprezentációs helyszínként szüksége van rá az államhatalomnak. És ennek a keretében kerül sor a mi tárlatunkban is bemutatott reprezentatív időszaki kiállításokra: a felszabadulás, a Tanácsköztársaság évfordulója alkalmából, de Hincz Gyula, Somogyi József és Domanovszky Endre is itt mutatkozik be. A levéltári forrásokban az áll, hogy a tanács a minisztériummal egyeztetve használja ezt a teret. Egy mondat erejéig visszatérnék még a „dilemmákhoz”. Mi a múzeumban nem markáns állításokat fogalmazunk meg, hanem leginkább kérdéseket: ez az egész kiállítás a munka során magunknak feltett kérdések összegzése. Közben eszembe jutott még egy példa a problematika összetettségére: nemrégiben olvastam, hogy Bernáth Aurél Munkásállam című freskóját az a Lakner László vitte fel a falra a vázlat alapján, akinek egészen máshol van a pozíciója ebben a történetben. Bernáth megtervezte a hatalmas méretű faliképet, amit a pártszékház fő attrakciójának szántak – mellesleg Kádár János születésnapján leplezték le –, de az effektív falfestést Bernáth fiatal tanítványa, Lakner készítette el.
HD: Azért voltak persze, ha nem is sokan, abszolút „kívülállók”, Jovánovics György például vagy Szentjóby Tamás. De Bak Imréék vagy Lakner felvállaltan be szerettek volna jutni az intézményekbe. Laknernek még viszonylag korán volt is egyéni kiállítása a Kulturális Kapcsolatok Intézetének Dorottya utcai kiállítótermében, ami valószínűleg megint személyes kapcsolatoknak volt köszönhető. De azután ő is kiesett a „pixisből”, és ’74-ben el is ment Németországba. A balatonboglári dokumentumokból lehet például tudni, hogy amikor Galántai Györgyék 71-ben először elmentek a minisztériumba tárgyalni, kinyilvánították, hogy hajlandóak zsűriztetni a műveiket, szeretnének kiállítani állami intézményekben, nagy műveket létrehozni gyárakban, de persze mindebből semmi nem lett. A rendszer nem tartott igényt rájuk.
A kiállítás kurátorai: Hegyi Dóra, László Zsuzsa, Leposa Zsóka, Róka
Enikő, Százados László
A kiállítás március 24-ig látogatható, keddtől péntekig 10-16,
hétvégén 10-18 óra között.
Helyszín: Kiscelli Múzeum, Budapest, Kiscelli utca 108.
A cikk lejjebb folytatódik.
