Elhangzott Budapesten, a Hidegszoba stúdióban, Anasztázia Horosilova Régen itt volt a tenger / Once the sea was here című kiállításának megnyitóján, 2018. november 7-én.
November 7-e van. Hányféleképpen hangzott el ez a mondat itt Budapesten a XX. század folyamán! Nagyon régen a rádióban szenvtelenül mondták be, amikor hajnalban jó reggelt kívántak, később ünnepségeken egy tőmondattal hangsúlyozták a nap jelentőségét, vagy egyszerűen Rezső napján köszöntöttek egy-egy megmaradt Rezsőt. Hogy november 7-én Rezsőt is lehet mondani, azt Esterházy Péter találta ki, előtte senki nem merte volna nyilvánosan megtenni, de ezt már leginkább csak a negyvenen felüli magyarok értik. Mint ahogy már a „November hetedike van” egyszerű kimondása is generációkat választ el egymástól. Élesek a választóvonalak felejtés és emlékezés, irónia és komolyság között – a fiatalabbaknak hiába mondom, hogy Nagy Októberi Szocialista Forradalom (csupa nagy kezdőbetűvel), az idősebbeknek nem tudom kimondani. Nem tudom kontrollálni a hangomat. Nem tudom vele kezelni az iróniámat. Nem akarom, hogy valaki elmosolyodjon, nem akarom, hogy valaki komolyan vegye. Nem akarom, hogy elfelejtődjön, nem akarom, hogy emlékezzünk rá. A legegyszerűbb tőmondatokat és jelzős szerkezeteket nem tudom kezelni. Muszáj valamit mondani.
Két hónappal ezelőtt a Facebookon elindítottam az ismerőseim számára egy sorozatot, orosz vonatkozású emlékműveket teszek fel néhány naponta, rövid leírásokkal, kommentárokkal. Az egyik giccses, mégis komoly szimbólumokkal terhelt Viszockij-emlékműnél egy barátom, akit tulajdonképpen a legkortársabb kortársamnak tartok, mert minden emlékünk egymásra másolható, egy kommentben azt kérdezte: „Közben röhögsz?” Egy másik ismerősöm pedig aláírta: „Sír.” Éreztem, hogy muszáj nekem is odaírnom valamint, nem hagyhatom a levegőben a kérdést, mert még a két lehetséges válasz közötti lebegés sem megoldás. Végül napok után csak annyit fűztem hozzá: „Bonyolult dolgok ezek.” Később vettem észre, hogy egyetlen lájk érkezett a válaszomra jó néhány nap múltán – egy Oroszországból réges-régen Magyarországra települt művész nyomta meg a gombot, akiről eszembe sem jutott korábban, hogy nézi ezeket a posztokat. Bonyolult dolgok ezek – tulajdonképpen ennyit akartam elmondani Anasztázia Horosilova projektje kapcsán.
Ha itt befejezném, olyan lenne, mintha hallgatnék. Pedig beszélni kell ezekről a képekről, mégpedig azért, mert a mai Magyarországon az orosz világot – benne a kultúrával és a történelemmel – fal veszi körül. Ez a fal hosszú évtizedek alatt épült fel a fejekben, az idő sok rétegének lerakódásával emelkedett egyre magasabbra – s ennek lebontásáért az elmúlt két évtizedben a magyarra fordított Pelevin, Ulickaja, Szorokin vagy Akunyin is csak keveset tudott tenni. Ha a látás metaforáját használnám, akkor nem falnak, hanem inkább vakfoltnak nevezném, az talán pontosabb is. Mintha egy megállíthatatlanul terjedő vakfolt lenne, amely mögött eltűnik a kép és annak mélysége. Horosilova képei paradox módon most a vakfolt elé kerülnek. Kitakarják a vakfoltot vagy pontosabban: belevilágítanak. Érzékeltetnek valamit a mélységből, ami mögötte van: kollektív emlékezetből, életekből, olyan sorsokból, amelyeknek a rétegzettségét, tragédiáit, örömeit a magyar léptékkel alig-alig foghatjuk fel. Egy-egy fotó, egy-egy szövegtöredék a legkeresetlenebb módon világít bele az idő mélységes kútjába. Egy-egy elejtett mondatban benne van a XX. század minden gyötrelme, amelynek hátterében pedig ott áll az idő azonnali átírásának szándéka: az új ember, az új föld, az új világ megteremtésére irányuló akarat, amelynek gyökerei nemcsak a százegy évvel ezelőtti eseményekig, de a XIX. századba is visszanyúlnak, sőt azon túl akár Rettegett Ivánig vagy Alekszandr Nyevszkijig. Vagy mindezen túl, a mesékig és a mítoszokig.
Horosilova fotói mögött ott áll a XIX. és a XX. század orosz kultúrájának két nagy alakja, Turgenyev és Eizenstein. A képek ugyanis azon a környéken készültek, amit Bezsin Lugnak, Bezsin-rétnek neveznek. Az Egy vadász feljegyzései című, 1852-ben megjelent novellafüzérében Turgenyev írt itt játszódó történetet, Eizenstein pedig 1935-ben egy filmet készített ugyancsak Bezsin rétje címmel, amelyet Sztálin betiltott, majd a kópia a német bombázások során elpusztult; az alkotás ma már csak a maradványokból rekonstruált rövid fotófilmként létezik. Ha Horosilova képeit itt Budapesten nézzük, mindezt aligha tudjuk hozzágondolni. Turgenyev műveit ma már csak kevesen olvassák, s már azt is nehezen lehetne elmagyarázni, hogyan lehetséges, hogy az Egy vadász feljegyzéseit a XX. század egyik nagy magyar költője, Áprily Lajos fordította 1950-ben. Eizenstein filmjeit, A jégmezők lovagját vagy a Patyomkin páncélost pedig legfeljebb az én generációm tagjai láthatták még az Iskolatévé Kamera című adásában, évente általában egyszer, valamelyik tavaszi kora délutánon. Bonyolult dolgok ezek. Tulajdonképpen csak ennyit akartam mondani. Vagyis ezzel azt jelezni, hogy Horosilova sokrétegű kép-regénye nézhető szép orosz képsorként, de csak úgy, ahogy Nyikita Mihalkov Csalóka napfényében a hasonló tájakon lemegy a Nap. Mert minden tájrészlet, minden ruhaujj, minden deszkakerítés mögött ott van a történelem, amely átgázolt a tájakon és az embereken. Elég lenne körömmel egy kicsit megkaparni a templom falát, ott nyílik mögötte az idő. A szentek körvonalában ott van Eizenstein vallásossága, a ház falába írva Turgenyev szociális utópiája. Minden fában ott rejlenek a novellában felbukkanó parasztfiúk meséi manókról, békákról és égi jelenésekről. És ugyanígy odaképzelhető a rétre az Eizenstein filmjében szereplő úttörő alakja. Mögötte pedig azonnal felsejlik a történet az apját feljelentő Pável Morozovról, a szovjet propaganda által a harmincas évek elején teremtett gyermekmártírról. Bonyolult dolgok ezek, és itt Budapesten nincsenek benne a zsigereinkben.
De biztos vagyok benne, hogy fontos egyszer csak megállni, és a tekintetünket lelassítani. Jobban megnézni egy képrészletet, alaposabban elolvasni egy mondatot. Mert lehet, hogy az egykor mítoszokkal teleszőtt rétből már csak egy történetekkel teli mező maradt. De a képek által még ebben a mezőben is láthatóvá válnak egy-egy szemvillanásra azok a motívumok, amelyek valójában csak az ősi mesékben fordulhatnának elő. És azt, hogy „Régen itt volt a tenger” ebben az összefüggésben – vakfoltoktól és falaktól eltekintve – itt is mindenki érti vagy inkább átérezheti.
