Ismerkedjünk meg először is a „várúrral”, az osztrák múzeumi színtér széles körű nemzetközi ismertségnek örvendő kiemelkedő alakjával, a nyolcadik X-en túl is igen aktív Dieter Bognerrel. Ifjú korában nem sok jel utalt arra, hogy pályája majd a művészeti színtéren teljesedik ki; kezdetben az acélkereskedelemmel és ipari berendezések forgalmazásával foglalkozó családi vállalkozásban dolgozott és bár ez a terület igencsak távol áll a művészetektől, később mégis hasznát vette ott szerzett tapasztalatainak, így a rengeteg utazás benyomásainak vagy a közép- és kelet-európai régió alaposabb megismerésének azokból az évekből, amikor a vállalkozás e térségbeli üzleteiért volt felelős. Az utazások során érdeklődése előbb az építészet felé fordult, majd mindinkább nyitott a képzőművészetek felé is – olyannyira, hogy 1968-tól már művészettörténetet, filozófiát és régészetet tanult Bécsben és Párizsban. Kezdetben régebbi korok művészete foglalkoztatta – disszertációját a Loire-völgy román kori freskóiról írta, s a diplomavédés után évekig a bécsi Művészettörténeti Intézetben dolgozott. Érdeklődése azonban csakhamar a modern és a kortárs művészetek felé fordult és miközben szabadúszó kurátorként, kutatóként és publicistaként tevékenykedett, több hazai és külföldi egyetemen is oktatott. Nemzetközi hírnevét a Magyarországon is jól ismert bécsi MuseumsQuartier (MQ) koncepciójának kidolgozása alapozta meg; 1990-94 között egyik ügyvezető igazgatója is volt a projekt megvalósítására létrehozott cégnek. S ha a gyakorlatban nem is minden úgy valósult meg, ahogyan ő ezt elképzelte – négy év után ezért is hagyta ott a céget – az MQ jelenlegi formájában is sokat elárul arról, hogyan látja ő a múzeumok helyét, szerepét, feladatait. Az intézmény máig tartó lankadatlan népszerűsége pedig komoly visszaigazolást is jelent a számára. 1994-ben már saját céget alapított, mely múzeum- és kiállítástervezéssel foglalkozik és olyan jelentős intézmények tartalmi és muzeológiai koncepcióját dolgozta ki, vagy működött abban közre, mint a Kunsthaus Graz, a berni Museumsquartier, a dessaui Bauhaus Museum, a lausanne-i Musée cantonal des Beaux-Arts, a kijevi Mystetskyi Arsenal, vagy a New York-i New Museum of Contemporary Art – utóbbi intézmény igazgatótanácsának is hosszú ideig tagja volt. Bogner nevéhez fűződik több ismert képzőművész és/vagy teoretikus, így az osztrák-amerikai Friedrich Kiesler vagy az osztrák Marc Adrian hagyatékának átvétele, feldolgozása és közkinccsé tétele. Tevékenykedett kurátorként is, 2019-ben például ő volt a Velencei Biennálé Stanislav Kolíbal munkásságát bemutató cseh pavilonjának kurátora. (Bogner kapcsolata a neves cseh képzőművésszel már jóval régebbi keletű, de erről majd később.)
A bécsi MuseumsQuartier mellett a szélesebb közvélemény számára Bogner és felesége, Gertraud mégis elsősorban műgyűjtőként ismert. Gyűjteni a múlt század 70-es éveiben kezdtek és csakhamar nyilvánvalóvá vált számukra, hogy elsősorban a konstruktív-konkrét és a konceptuális művészet az ő világuk. A gyűjtés azt követően vált intenzívebbé, hogy 1979-ben egy workshopot rendeztek a konstruktív művészek nemzetközi munkaközössége tagjainak részvételével, melynek a másfél évtizeddel korábban családjuk birtokába került buchbergi kastély adott otthont. (Magának a kastélynak a története a XII. századig nyúlik vissza; az idők során számos tulajdonosa volt, akik koruk divatjának és saját igényeiknek megfelelően sokszor átépítették és bővítették.) Ez a workshop mérföldkőnek bizonyult, több értelemben is. Egyrészt, az ennek keretében született, a résztvevő művészek egy-egy alkotását tartalmazó mappa és az érintett művészektől kapott kisebb munkák fontos szerepet játszottak a gyűjteményépítésben, másrészt ekkor vált Bognerék számára nyilvánvalóvá, hogy a kastély, bár állapota nem volt jónak mondható, a legszükségesebb munkák elvégzése után kiváló terepet biztosít egy gyűjtemény elhelyezésére és igen nagy teret kínál helyspecifikus munkák elkészítésére is. (Az említett workshopnak az éppen a napokban elhunyt Gáyor Tibor személyében magyar résztvevője is volt, így az akkoriban Ausztriában élő művész egy munkája a mappában is szerepelt.) Innentől kezdve a gyűjteményépítés felgyorsult. A súlypont továbbra is a konkrét-geometrikus, illetve a konceptuális művészet maradt, és markánsan érvényesült a gyűjtőknek az a szándéka, hogy az érintett irányzatokhoz tartozó osztrák pozíciókat nemzetközi kontextusba ágyazva mutassák be. Ebben a kontextusépítésben fontos szerep jutott a Bogner még „előző életében” megismert közép- és kelet-európai régió művészeinek. Így kerültek a gyűjteménybe a már említett Gáyor Tibor mellett többek között Maurer Dóra, Vera Molnár, Megyik János és Mengyán András munkái. Bognerék nemcsak befutott művészektől vásároltak; szívesen fedeztek fel ígéretes fiatalokat is – ami számukra az első nagyobb vásárlás volt, mesélték később, az az érintett művészek számára sokszor az első nagyobb eladást jelentette.
Az épülő gyűjtemény fontos jellegzetessége volt, hogy Bognerék nemcsak a műtárgyakat gyűjtötték, hanem mindazokat a dokumentumokat, amelyek összefüggtek keletkezésükkel, illetve a kollekcióba kerülésükkel. A gazdag archívum, amelyben a művekhez született vázlatok, előtanulmányok éppúgy fellelhetők, mint a gyűjtő és a művészek közötti levelezés, adott esetben szerződések, számlák is – kincsesbánya az érintett művészek életművét, az egyes munkák sorsát tanulmányozó kutatóknak. Azok a művészek, akikkel Bogneréknak szorosabb kapcsolata alakult ki, rendszerint felkérést kaptak egy-egy helyspecifikus munka elkészítésére is – később, amikor ezeknek a munkáknak híre ment, más művészek már maguk jelentkeztek – és ehhez igen komoly méretű teret kaptak: a hatalmas, első látogatáskor nehezen átlátható szerkezetű kastély egy-egy termét, folyosóját, lépcsőházát, belső udvarát , vagy éppen a várkastélyt körülvevő park egy-egy szegletét. Így idővel a gyűjtemény mobil, azaz bárhol kiállítható része mellett létrejött annak egy olyan szelete is, ami részben fizikailag sem mozdítható, vagy, ha mozdítható is, másutt értelmezhetetlenné válna. Az előbbire, azaz a fizikailag sem mozdíthatóra a legjobb példa a helyspecifikus munkák sorozatának nyitó darabja, Mauer Dóra 1982-83-ban megvalósított quasi-képe, amely a teljes falfelületet kitölti a kastély egyik legrégebbi, XII. századi tornyának igazi kihívást jelentő, teljesen szabálytalan formájú helyiségében. Ez a munka nemcsak a Bogner-gyűjtemény történetében kiemelkedő fontosságú, hanem Maurer életművében is; legutóbb akkor került a figyelem középpontjába, amikor a művész tavaly a győri Torula Művésztérbe készített egy hasonló installációt, ami lényegében a buchbergi kastélyszoba „egyenesági leszármazottja”, az ottani akció és mű egyfajta továbbélése. A buchbergi mű kiemelkedő jelentőségét jól mutatja, hogy azt az illetékes osztrák hatóságok időközben védetté nyilvánították. A mozdítható, de ezáltal értelmét vesztő művek legszebb példája pedig a néhány éve elhunyt francia François Morellet 1986-os vászna, amely másutt kiállítva egy egyszerű faág lenne, itt viszont a kastély falán látható repedést reprodukálja. A festmény eltakarja a vászon mögötti repedést, melyről viszont mégis tudunk, mivel az a vászon alatt és felett folytatódik (lásd képünket.) Ez persze azt is jelenti, hogy a festmény nemcsak akkor nyerne egészen más értelmet, ha eltávolítanák, hanem akkor is, ha a mögötte lévő falat restaurálnák.
De térjünk egy kicsit még vissza a gyűjtemény „mobil” részéhez. Ami mozdulni tud, az előbb-utóbb mozdul is – ez a régi tapasztalat ezúttal is beigazolódott. A művek először átmenetileg, különböző kiállításokra kölcsönadva hagyták el igazán kényelmes otthonukat, a várkastélyt, aztán jelentős részük végérvényesen is. Az első nagyobb „átmeneti távollétet” a bécsi mumok Felfedezni és birtokolni című 2005-ös időszaki tárlata jelentette, amelyre a múzeum tíz osztrák magángyűjtőt, köztük Dieter és Gertraud Bognert hívta meg. Ez megint egyfajta mérföldkő volt; egyrészt az addigra már jó negyedszázados gyűjtői munka visszaigazolását jelentette, másrészt ahhoz a felismeréshez vezetett, hogy a gyűjtemény nagyobb részének múzeumban lenne a legjobb helye. Ezt a felismerést gyorsan tettek követték, és Bognerék két évvel később a mumok-nak adományozták gyűjteményük legnagyobb részét, mintegy 100 festményt, szobrot, installációt és körülbelül 600 egyedi és sokszorosított grafikát. Kisebb mennyiségben más múzeumoknak is jutott a gyűjteményből. A nagyvonalú ajándékozás ténye természetesen önmagában is feltűnést keltett, az a tény azonban talán még inkább, hogy azt az ajándékozók nem kötötték semmilyen feltételhez (azaz nem ragaszkodtak pl. ahhoz, hogy a műveknek állandóan szerepelniük kell a kiállításokon, vagy hogy csak együtt szabad őket bemutatni, stb.) Ezt a döntésüket azzal indokolták, hogy „az igazi ajándék az, ami az ajándékozónak és a megajándékozottnak egyaránt örömet okoz” és számukra is izgalmasabb lesz a korábban birtokolt munkákat más kontextusban bemutatva látni.
A gyűjtemény eme részét, illetve annak egyes darabjait tehát már Bécsben kell keresnünk, de továbbra is érdemes Buchbergbe utazni. Elsősorban persze az ott látható installációkért, köztük a számunkra legfontosabbért, a „Maurer-szobáért”, de ezen túlmenően azért a hangulatért is, amit a szinte idilli környezetbe ágyazott várkastély áraszt; azért a különleges élményért, hogy a látogató egyszerre van egy lakás céljait és egy műtárgyak bemutatását szolgáló térben és persze azért, mert megismerkedhet a gyűjtőkkel, akik személyesen fogadják és nem arc nélküli látogatóként, hanem vendégeikként kezelik az érkezőket.
Az első helyspecifikus mű, mint említettük, Maurer Dóra 1983-ban elkészült alkotása volt, azóta mintegy 30 újabb installáció született, közülük ugyancsak volt már szó François Morellet munkájáról. A legtöbb művész egy-egy teret vett, vehetett birtokba, de van két visszatérő alkotó is: a német, részben Bécsben élő Thomas Kaminsky először 1985-93 között festett négy különböző hangulatú képet a kastély egyik legrégebbi részében található ún. kék szalon stukkókeretébe, majd 1997-98-ban egy nagyobb helyiség plafonjának három méretesebb stukkókeretébe készített festményeket, végül Homage à Malevics című, 2004-ben koncipiált és 2007-re befejezett munkájában a kastély egyik szárnyának cseréptetején színezte úgy három, egyenként kb 6 méter átmérőjű kompozícióban a cserepeket, hogy azok a malevicsi négyzetet, keresztet és kört adják ki. Ezek a motívumok egyébként az egész Kunstraum vizuális kommunikációjában fontos szerepet játszanak. A Kunstraumban képviselt művészek sorában a maga 65 évével a fiatalabbak közé tartozó neves osztrák művész, Heimo Zobernig kétszer dolgozott Buchbergben; előbb a park pergoláját alkotta újra, melynek szellős, fényáteresztő tetejébe 76 háromszöget, illetve négyszöget épített be. Ezek első ránézésre csak díszítő funkcióval rendelkeznek, valójában azonban a „Heimo Zobernig által újraalkotott pergola Gertraud és Dieter Bogner számára 2001” feliratként olvashatók. Zobernig húsz évvel később tért vissza, egy abszolút praktikus célt szolgáló művel. Nagyobbrészt ő tervezte ugyanis a gyűjtemény archívumának bútordarabjait, illetve világítását. Jelenleg ez a 2021-es munka a Kunstraum helyspecifikus gyűjteményének legújabb darabja. A folytatás ugyanakkor nem kizárt, hely mindenesetre bőven van még újabb alkotásokhoz.
Néhány további érdekességet kiemelünk még az elkészült művek közül, de a többi is megismerhető a Kunstraum Buchberg honlapján, ahol minden munka a Bognerékre jellemző precíz adatolással szerepel, s neves szakemberek tollából kis tanulmány is kíséri őket.
Az első installáció, amivel a Buchbergbe érkező látogató a kastélyt övező parkban találkozik, a tavaly elhunyt amerikai koncept-művész, Dan Graham Dávid-csillag nevű, 1988-ban tervezett, 1995-96-ban megépített üvegpavilonja, a gyűjtemény első szabadtéri műve. Jellegzetes Graham-munkáról, pavilon-sorozatának ide tervezett darabjáról van szó, mely az érzékelés pszichológiai és szociológiai aspektusainak korábbi, a performansz, a film és a videó eszközeivel történő vizsgálatait építészettörténeti kérdésfelvetésekkel egészíti ki. A pavilon nagyobbrészt bejárható, ám az üveg különleges bevonata, a speciális tükröződések miatt néhány méter távolságból már nagyon nehéz egyértelműen megállapítani, hogy valaki belülről néz ki a pavilonból, vagy kívülről néz keresztül rajta.
Stanislav Kolíbalról már volt szó velencei biennálés szereplése kapcsán, s jeleztünk, hogy még visszatérünk rá. Kapcsolata ugyanis Bognerrel évtizedekkel korábbról datálódik; a cseh művész még 1990-ben tervezett egy, a rákövetkező három évben megvalósított, tíz méter össz-átmérőjű installációt az egyik félkör alakú épületrész tetőterének padlójára. Az elmúlt századok különböző építészeti beavatkozásai egy olyan sajátos konfigurációt hoztak ott létre, mely meglepő hasonlóságot mutat Kolíbal 1988-as Rajzok című műcsoportjával. Erre a hasonlóságra épít az installáció a geometrikus formák és a kétféle anyag, a fa és a fém látványos és elgondolkodtató játékával.
Az alig egy hónapja elhunyt osztrák-olasz képzőművész és színelméleti szakember, Jorrit Tornquist a kastélynak a helyi közösség által alkalmanként ma is használt kápolnájában dolgozott: annak újraavatása alkalmából pótolta az oltár hiányzó táblaképeit. Nem a XII. században épült kápolna oltárának eredeti stílusához igazodva alkotott, hanem teljesen absztrakt művekkel pótolta a három táblaképet, melyek arany ragyogása a radikálisan eltérő stílus ellenére is tökéletesen illeszkedik a kápolna hangulatához.
A most 85 éves osztrák Bernhard Leitner több műfajban alkot, de talán tér-hang installációi a legismertebbek. Az 1992-ben készült, majd 1998-ban bővített, így most öt hangszórót magába foglaló installációja a kastély egyik belső udvarában, azaz az ott lakók – a gyűjtő házaspár – mindennapi életének terében kapott helyet. A hangszórókból jövő hangok keverednek a természetes zajokkal, a madarak csicsergésével, a szökőkút csobogásával, az udvarra időnként be-betörő széllel és persze a lakók által keltett zajokkal, így az emberi beszéddel is. De minden hang tisztán érzékelhető, hiszen itt hiányzik a városokban megszokott monoton háttérzaj. A térérzékelés, amit alapvetően az épített környezet határoz meg, ily módon itt egy új dimenzióval bővül.
Az ukrán Nikita Kadan minden bizonnyal a legfiatalabb a Kunstraum installációinak szerzői közül. A maga 40 évével máris a kortárs ukrán képzőművészet legismertebb alkotói közé tartozó művész Privát napok (Private Suns) című installációja azt a napsugaras motívumot eleveníti fel, mely Kelet-Európa számos országában díszítette és díszíti még ma is a házakat betörés ellen védő ablakrácsokat. Olyan ambivalens motívum ez, melynek elvben optimista kicsengését erősen tompítja az a környezet, amelyben megjelenik és az a rendeltetés, amellyel felruházzák. A neonfénnyel barátságossá tett rács a kastély egyik, az épület és a park számos pontjáról jól látható tornyán kapott helyet.
Az itthonról autóval könnyen és gyorsan, vonattal valamivel körülményesebben megközelíthető Kunstraum Buchbergben nincsenek állandó nyitvatartási idők; aki szeretne bejutni a kastélyba, annak a Kunstraum honlapján megadott elérhetőségeken előzetesen be kell jelentkeznie; a látogatásra általában a nyári hónapok hétvégéin van lehetőség. A házigazdák kalauzolása nemcsak udvarias gesztus, hanem nélkülözhetetlen segítség; egyedül garantáltan elvesznénk a hatalmas, zegzugos épületben és a legváratlanabb helyeken, pl. háztetőkön felbukkanó installációk egy részét észre sem vennénk. És persze lemaradnánk arról a rengeteg információról, amit a Bogner házaspár közel fél évszázados gyűjtői tapasztalataiból merítve oszt meg velünk.
Borítókép: Maurer Dóra: Quasi-kép, 1983 (részlet). A szerző felvétele
