Az, ami annyira hiányzott 2012-13 körül, amikor a képzőművészeti színtéren kezdődtek tiltakozások az einstandolt intézmények miatt, a Műcsarnok-tüntetések, a Ludwig-múzeumfoglalás, az MMA-val szembeni demonstrációk idején, vagyis a művészeti területeken átívelő, határozottan kinyilvánított szolidaritás, az most megvan. A Színház- és Filmművészeti Egyetemet (SZFE) elfoglaló hallgatókkal, a távozó és maradó oktatókkal, munkatársakkal szolidaritását fejezte ki az összes művészeti egyetem, mint ahogy művészeti szervezetek is és természetesen más egyetemek, felsőoktatási intézmények képviselői is. Nem maguk az intézmények, az egyetemek vezetése. Persze: ki az egyetem? A vezetés? A diákok? Amikor az elmúlt napokban beszámoltunk a nyílt levelekről, nyilatkozatokról, dilemmát okozott, mit írjunk a címbe: egy egyetem tiltakozik, vagy az egyetem hallgatói és oktatói? Úgy döntöttünk, hogy amikor a rektorok jobbára hallgatnak, akkor az egyetem leginkább a diákokat és oktatóikat jelenti. Egyre súlyosabb a csönd a rektori konferencia felől. Pontosan tudják, hogy mi a helyzet és azt is tudniuk kell, hogy az SZFE diákjainak igazuk van. Mégis hallgatnak. Ahogy hallgattak a CEU ügyében is – ha emlékezetünk nem csal, egyetlen rektor, a Magyar Képzőművészeti Egyetem (MKE) akkori rektora szólalt meg a CEU-ért , felszólítva Áder Jánost, ne írja alá a lex-CEU-t. Ne felejtsük el azt sem, hogy az SZFE akkori diákjai felszólították az akkori rektorukat, álljon ki a CEU mellett, a szenátus, illetve az egyetem különböző intézetei meg is tették ezt. Az SZFE akkori rektora, a Művészeti Egyetemek Rektori Székével (MERSZ) közösen állásfoglalást fogalmazott.
Most széles körű és egyértelmű tiltakozás van, amelynek centrumában az SZFE áll. A diákjai meg merték tenni azt, amit mások, másutt, eddig nem: közös, radikális cselekvéssel álltak ki az intézményük autonómiája mellett. Védik az intézményt, demokratikus jogaikat és önmagukat. Az épületfoglalás game changer gesztus, ahogyan egy teljes szerkesztőség felállása is az. A 2012-13-as diákmegmozdulások, a 2013-as Ludwig-múzeumfoglalás óta nem volt ilyen egyértelmű, direkt akció a kultúra illetve az oktatás területén, és ez lett az első olyan, amely a közvetlen hatókörén túl is tömegeket mozgatott meg. A vasárnapi élő láncos tüntetés megmutatta, emberek ezrei értik nagyon pontosan, hogy miről van itt szó, az SZFE ügyéből szimbólum lett, a tüntetés pedig nem komor nemhagyjuk-ozás, hanem afféle népünnepély.
Képzőművészeti lap vagyunk, de most muszáj az SZFE-vel foglalkozni. Már csak azért is, mert most, hogy az ITM által erőltetett kuratórium ki van zárva az épületből, a kormányzat (és vidéke) kommunikációja – amely hetek óta erőtlen és esetleges, nem ehhez szoktunk –, éppen a modernizáció bűvszava köré próbál összetákolni valamit. Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum igazgatója a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című műsorának nyilatkozott, a lényegi üzeneteit megismételte az adó kedd reggeli műsora is, csak, hogy mindenki jól az eszébe vésse. Szerinte az egyetemet a „hetvenes évek közepe óta kisajátította egy baráti társaság, rokonok, üzletfelek” és ezek „ülnek rajta” a mai napig, és ez bezártságot, az „új impulzusok” kirekesztését jelenti. És, hogy az iskola „a nemzeti kérdéssel szemben távolságot tart”, nem engedi be a „versenyt”, miközben „ezek az emberek” (kik?) a rendszerváltás után ünnepelték a versenyt és nem sajnálták az állásukat elvesztő munkásokat. Az egyetem a hetvenes években „kapott utoljára fényt”. Meg hogy itt a hetvenes évek – erre az évtizedre valahogy mindig visszaugrott a tű – „internacionalizmusa” a mai napig hat az SZFE-re, amikor „nem engedi be” a nemzeti gondolatot.
Nagyon (fogalmazzunk így) érdekes az egész interjú, benne nem is finoman próbálják rátolni a kádárista színházpolitikát az SZFE-re, a narrációban a régi Nemzeti Színház 1965-ös fölrobbantása és a mai Nemzeti Színház vezetőjének elutasítása szépen egymásra kopírozódik. A kérdezett pedig közben bagatellizálja a mai eseményeket, lesajnálja a hallgatókat, és kijelenti, ez semmi ahhoz a tiltakozáshoz képest, ami 2002-ben volt, amikor az első Orbán kormány megépítette a Nemzetit. Hatvanöt, kétezerkettő, kétezerhúsz így válik egy történet három állomásává – tökéletesen hamisan.
De vissza az SZFE-t minősítő állításokhoz. Mindig szép kioktatást kapni a korszerűségből attól a kurzustól, amely az MMA-t, Európa legásatagabb művészeti szervezetét adta nekünk, de nem is ez a lényeg. Több ponton cáfolható lenne ez a kár, hogy nem engedik be Vidnyánszkyékat a gyerekek, mert ő hoz majd ide megújulást retorika. Hogy mást ne említsünk, az SZFE HÖK közvéleménykutatása szerint a hallgatók többsége önmagában sem a megújulást, sem a modellváltást nem utasítja el, pusztán az antidemokratikus módszert, a rájuk erőltetett struktúrákat és személyeket. Az sem igaz, hogy az SZFE a hetvenes években kapott volna utoljára fényt. Szinte a rendszerváltással együtt, 1990-ben átfogó művészeti hallgatói mozgalmak zajlottak, két kiindulópontjuk az SZFE és az MKE volt – akkor persze még mindkettőt főiskolának és nem egyetemnek hívták, tehát SZFF és MKF.
Párhuzamosan futottak az események, mindenhol a helyi, intézményi problémákra reagáltak a diákok. A demokratikus vita és döntéshozatal formáit akkor kezdték kialakítani és megtanulni. Az oktatás és a képzési struktúra változása akkor kezdődött. A Képzőn akkor merült fel olyan művészek, szakemberek meghívása, akik aztán meghatározó tanárok lettek – Maurer Dórától Peternák Miklóson, Jovánovics Györgyön, Sugár Jánoson át Szentjóby Tamásig. Az SZFE-n később meghonosodott ötéves képzés akkor fogalmazódott meg, integrált képzések, a szakok, sőt, a művészeti egyetemek közötti átjárások, a közös munkák lehetősége akkor merült föl, és onnantól kezdve kerültek be olyan új oktatók is, akik változást hoztak.
A reformelképzelések a diákságtól jöttek, fórumok, egyetemközi egyeztetések, akciók zajlottak, a leghangosabban, legerőteljesebben a Képzőn. Ez ügyben nem tanulságok nélküli a Kis Varsó művészcsoport Rebels című projektjének és könyvének, egész pontosan fotóképregényének tanulmányozása, amely sajátos, dokumentum alapú feldolgozása annak, ami 1989-90-ben a Képzőn és tágabban a művészeti-politikai színtéren zajlott. Hogy mennyire más időkről beszélünk: a könyvben sok egyéb mellett benne van az is, amikor a lázadó diákok képviselője és a rektor, vagyis a hatalom képviselője a köztelevízió stúdiójában, élő adásban vitatkoznak. A Képző diáklázadásának eseménytörténetét a szinhaz.net most megjelent Ellenállás-szótára is összefoglalja.
A Színház- és Filmművészetin akkor történteknek ilyen dokumentációjáról nem tudni, hatásáról viszont igen. Személyes kitérőt teszek: amikor ezek a hallgatói megmozdulások zajlottak, éppen az SZFF hallgatója voltam, egy konzervatív gondolkodású, egyben kozmopolita szemléletű, kiváló színházi ember, nem mellékesen mélyen hívő keresztény, Osztovits Levente osztályában, ahol (file under nemzeti és miamagyar) tanított Székely Gábor, Balassa Péter, Radnóti Zsuzsa, Gyarmati Fanni és Nemeskürty István is. Azt, amivé az SZFE vált, nagyrészt azok az emberek formálták, akik a kilencvenes években tanultak ott vagy kezdtek ott dolgozni. Mint például Novák Eszter, Bagossy László, Upor László, Balázs Gábor, a 2019-ben elhunyt egykori osztálytársam, Radnai Annamária. Az elmúlt évtizedben pedig egy eurokompatibilis intézmény jött létre az egymást követő rektorok, Ascher Tamás és – amúgy az „Iparról” érkező – M.Tóth Géza munkája nyomán. Milyen hetvenes évekről beszélünk? Ha már hetvenes évek és ellenállás: megjelent az SZFE-en az a Halász Péter is, aki a hetvenes években éppenséggel nagyon nem a hivatalos utat választotta, ténylegesen törvényen kívüli, underground pozícióban élt és dolgozott. Ami valóban hetvenes évekbeli volt és maradt, az az infrastruktúra. Ugyan mi akadályozta meg a kormányokat abban, hogy fejlesszék?
Akik most bemasíroznának az egyetemre, az állami szöveggyár kliséit ismételgetve, azoknak fogalmuk sincs, hova akarnak bemenni. Amiről azt mondják, hogy ki akarják seprűzni, az nincs ott. Ami meg ott van, azt föl se ismerik. Esetleg nézzék meg a videót, amin Mohácsi János rendező állandó zenész-alkotótársa, Kovács Márton húzza a Kossuth-nótát és az egyetemisták éneklik végig a Vas utcában, vagy hallgassák meg az Ej, a titkos egyetem kezdetű népdal-parafrázist, amely ugyanolyan emblémája lett a tüntetéseknek, mint a piros-fehér szalag. Innen hiányzik a magyar nemzeti kultúra? A másik lehetőség, hogy nagyon is tudják, hova akarnak bemasírozni. És a cél az, hogy az a valami, az többé ne legyen. Akármi lesz is a Vas utcai egyetemfoglalás kimenetele, két dolgot már biztosan nem vehet el a diákoktól senki: az igazukat és a titkos egyetemüket.
Nyitókép: Horváth Tibor: Cím nélkül (2020)
