2020 júniusa: tüntetők ledöntik, és vízbe taszítják Bristolban az egykori rabszolga-kereskedő, Edward Colston szobrát, Ralph Northam kormányzó elrendeli Robert E. Lee konföderációs tábornok richmondi lovas szobrának az eltávolítását, azzal az ígérettel, hogy Virginia állam „nem terjeszt tovább hamis történelmet”, Belgium nagyvárosainak tereiről megkezdik II. Lipót belga király emlékműveinek elszállítását, Oxfordban hangos, de békés demonstrálók követelik Cecil Rhodes, Afrika déli részének gyarmatosításában óriási szerepet játszó mágnás és politikus szobrának az eltüntetését.
A híreket követőkben, olvasókban könnyen keletkezhet az a képzet, hogy a közelmúlt imént felsorolt eseményei csupán George Floyd tragikus halála és az Egyesült Államokban elkövetett sorozatos rendőri túlkapások, az intézményes rasszizmus elleni Black Lives Matter megmozdulások következményei. Érdemes azonban ezeket az eseteket egy nagyobb kép részeként, szélesebb történeti kontextusban megvizsgálni. Ennek kapcsán nem pusztán a három évvel ezelőtti charlottesville-i incidensig, vagy a Rhodes oxfordi szobrának elszállítását követelő 2016-os tüntetésekig szükséges a múltban visszamennünk. Sokkal érdekesebb, ha ezekre, a világ közvéleményét megosztó történésekre úgy tekintünk, mint amelyek egy sok évtizede zajló történeti folyamat aktuális állomásának elemei. Ez pedig a dekolonizáció. Azaz az egykori gyarmatok függetlenné válása, a koloniális uralom felszámolása. Egy fogalom, amelyre az európai közvélemény zöme hosszú ideig úgy tekintett, mint ami a Union Jack, vagy a tricolore levonásával és az új független országok kikiáltásával véget is ért. Ehhez nagyon hasonló az a megközelítés, amely az afroamerikai lakosság hátrányos megkülönböztetését és emancipációját először a rabszolgaság eltörlésekor, majd a polgárjogi mozgalom eredményeképpen létrejövő jogegyenlőség megteremtésével, négy évtizeddel később pedig Barack Obama elnöki beiktatásával látta befejezettnek.
Az európaiak által kontrollált területek dekolonizációjában a zászlók cseréje valóban fontos lépés, de csak a mérföldkövek egyike. A legtöbb helyen ezt a koloniális időszak emlékezethelyeinek átkeretezése, eltüntetése, a különböző helységnevek megváltoztatása követte, amely folyamat lassabban haladt azokban a volt gyarmati országokban, ahol számottevő az egykori telepesek leszármazottainak aránya a helyi társadalomban. Ők sok esetben ennek az átalakulásnak a gátját képezik. Jó példa erre az az ellenállás, amelyet Dél-Afrikában az afrikánerek egy része fejt ki az egykori búr köztársaságok (például Transvaal és Oranje Szabad Állam) emlékezetének védelmében. Az egykori anyaországokban pedig a „hazaköltöző” európaiak, a gyarmati uralom haszonélvezői lobbiztak a leginkább azért, hogy a birodalom emléke pozitív maradjon.
Hasonló a helyzet az Egyesült Államokban, ahol az elbukott Konföderáció emlékezetével, a „veszett üggyel” kapcsolatos diskurzust civil szervezetek, egyesületek, mint például a United Daughters of the Confederacy igyekeztek uralni. Ebben a küzdelemben kiemelt szerep jutott a különböző konföderációs katonai és politikai vezetőknek emléket állító szobrok, táblák, obeliszkek felállításának, emlékezethelyek kialakításának. Lee tábornok inkriminált charlottesville-i, „Stonewall” Jackson tábornok manassasi, vagy akár a wilmingtoni konföderációs emlékmű daliás, erőt sugárzó szobrait szemlélve a nézelődőben az az érzet keletkezhet, hogy a déli államok tulajdonképpen megnyerték a polgárháborút. A Konföderáció ügyét dicsőségesnek, a gyapottövi államok hagyományait megvédendőnek beállító narratíva fontos pillérei ezek a bronzból kiöntött katonák. Évtizedekig úgy tűnhetett, hogy ezek a szobrok képletesen a déli városok és települések közterei mellett a polgárháborúval kapcsolatos emlékezet jelentős szeletét is kikezdhetetlenül uralják. Ezen a helyzeten radikálisan változtattak a közelmúlt eseményei. Az említett szobrok eltávolításával kapcsolatban az egyik leggyakrabban elhangzó kritika (azaz, hogy „ez is a történelem része”, illetve „ennek semmi köze a rasszizmushoz”) megfogalmazóit érdemes emlékeztetnünk arra, hogy az emlékművek jelentős többsége nem a háborúban meghalt katonák elsiratásának, hanem a „hagyományos déli életmód védelmének” és annak integráns, központi elemét képező faji szegregáció fenntartásának és történeti igazolásának érdekében készült el. Nem véletlen, hogy a szoborállítás utolsó nagy hulláma az 1960-as években, párhuzamosan az afroamerikaiak polgárjogi küzdelmének fokozódásával zajlott le. Ebből az aspektusból nézve, ha az emlékművek létjogosultsága a kérdés, akkor teljesen indifferens az, hogy az adott szobor által megformált személy hogyan vélekedett például a rabszolgaság kérdéséről, ha az emlékmű eredeti célja a fentebb említett emlékezetpolitikai dominancia megszerzése, fenntartása.
A volt gyarmattartó európai országokban a gyarmatbirodalmaik elvesztését követő fél évszázad alatt, gyakorlatilag napjainkig párhuzamosan éltek és élnek egymás mellett a koloniális és posztkoloniális narratívák. Amíg például a francia társadalom és elitje komoly energiákat fordít a gyarmati múlt feldolgozására, addig a Banania reggeli italt mind a mai napig egy tirailleur-t (szenegáli lövész) ábrázoló logóval árusítják. Ami ennél sokkal izgalmasabb, hogy a legtöbb érintett ország esetén mindkét olvasat képviselői egyszerre képezik a nemzeti kulturális kánonok részét, mint például az abszolút kolonialista Tintin Kongóban képregény, és Luc Tuymans festményei, amelyek a kongói gyarmati uralom kényes kérdéseit feszegetik. Lehet, hogy eddig és ne tovább?
Ezeknek a narratíváknak a küzdelme változtatta a holland Mikulás segítőjét, a közelmúltban már hangos tiltakozások és antirasszista tüntetések célpontjává vált Zwarte Piet-et, azaz Fekete Pétert, Chimney Piet-é, Kormos Péterré, aki már nem származásából, hanem egészen egyszerűen abból fakadóan fekete, hogy a kéményeken keresztül az otthonokba jutva kormozta össze magát. Mark Rutte holland miniszterelnök 2016-ban e kérdés kapcsán csak azt tartotta fontosnak kiemelni, hogy mennyivel egyszerűbb a helyzete az Antillákon élő barátainak, mert nekik nem kell napokig takarítani az arcukról a fekete festéket. A Sinterklaas Fest, azaz a Mikulás ünnepségek szervezői több holland városban már csak Chimney Piet-et engedik megjeleníteni annak érdekében, hogy a Mikulás hadd lehessen mindenkié, ezzel csillapítva a december 5-ét övező indulatokat.
Véleményem szerint a jelenség, helyesebben a folyamat, amelyet a világ közvéleményének egy része elborzadva, a másik fele elégtételt érezve figyel, nem más, mint az anyaország dekolonizációja. A fogalom csak addig tűnhet oximoronnak, ameddig az imperializmusra, a gyarmatosításra olyan jelenségként tekintünk, amely a második világháborút követő évtizedekben a gyarmatok függetlenedésével lezárult. Lehet, hogy például az utcák, városok átnevezésével a fiatal, független államok jelentős lépéseket tettek a gyarmati időszak hordalékainak eltakarításában, de ez évtizedekig egyáltalán nem, vagy csak nagyon kis mértékben érintette a volt anyaországok kultúráját. A gyarmatbirodalmak eltűntek, de a kanonizált, elfogadott európai kultúrákban mind a mai napig jelen van a kolonializmus. 2020 júniusában Nyugat-Európa különböző nagyvárosait lázban tartó események pedig nem csupán a George Floyd meggyilkolásának következtében kibontakozott mozgalom lecsapódásai, hanem az anyaország dekolonizációjának következő állomásai. Természetesen releváns a kérdés, amellyel egyre gyakrabban találkozhatunk: hol, illetve mikor ér majd véget ez a folyamat és mely szobroknak kell még ledőlniük ahhoz, hogy a feszültség nyugvópontra jusson?
Eddig a rabszolgatartással, rasszista nézetekkel, gyarmati kizsákmányolással egyértelműen azonosítható történelmi alakok szobrai voltak célkeresztben (például Edward Colston, a konföderációs tábornokok, II. Lipót). A 2020 koranyári megmozdulások egyik tanulsága viszont az, hogy a posztkoloniális narratíva alapján ezt a 21. századi próbát nem kerülhetik el (és a demonstrálók szerint nem állják ki) Kolumbusz Kristóf, Thomas Jefferson, Nelson admirális, Robert Baden-Powell, vagy Winston Churchill emlékművei sem. A felsorolt történelmi személyiségek a nyugati nemzetek panteonjainak fontos tagjai, akiket nem olyan egyszerű onnan kiemelni. Szinte konfliktusmentesen zajlott le a londoni Guy’s Hospital alapítójának, a vagyonának jelentős részét rabszolga-kereskedelemből megszerző brit filantróp, Sir Thomas Guy szobrának az eltávolítása. Keményebb „diónak” tűnik Cecil Rhodes szobra. A 19. századi kolonializmus egyik szimbólumának is tekinthető üzletember-politikustól nehezen válik meg alma matere, az oxfordi Oriel College, amelynek Rhodes 100 ezer fontot adományozott. Ráadásul a briteket a világ „legkiválóbb fajának” tartó mágnás által létrehozott, és mind a mai napig a nevével fémjelzett ösztöndíj bőrszíntől és vallási hovatartozástól függetlenül adott lehetőséget a világ szinte minden pontjáról származó tehetséges diákoknak. A cserkész mozgalom létrehozójának – a búr háború egyik brit hőseként számon tartott, most a 30-as években tett nácibarát megnyilvánulásaiért kritizált – Robert Baden-Powell Poole-ban található szobrának megóvása érdekében pedig helyi lakosok léptek fel. Londonban, Winston Churchill Parliament square-i emlékművét (amelyet korábban a „rasszista” felirattal láttak el) szélsőjobboldali csoportok vonultak ki megvédeni a Black Lives Matter aktivistákkal szemben – tulajdonképpen fölöslegesen, mert a hatóságok addigra a szobrot védőborítással fedték.
Abban biztosak lehetünk, hogy egyébként a rasszizmustól és eugenikától egyáltalán nem idegenkedő Churchill szobra a helyén marad (a brit miniszterelnök emlékművét az elmúlt években nem először rongálták meg), de vajon a nagy igyekezetben nem tűnik-e el túl sok emlék, amelyekből megfelelő keretezéssel tanulni lehetne? Az amszterdami Rijksmuseum az elmúlt években kezdte meg a sértőnek tartott műcímek megváltoztatását, azzal a kitétellel, hogy az eredeti verziókat archiválják, így akit érdekel, az majd utána tud nézni a régi elnevezéseknek. Például Simon Maris Fiatal néger lány című, 1900-ban készült festménye Fiatal, legyezőt tartó lány lett.
A közterek és a kultúra különböző dimenzióinak dekolonizációja nagyon hasonló rítusok mentén zajlik a különböző kontinenseken. Cecil Rhodes-nak a Fokvárosi Egyetem campusán található szobrát, a konföderációs és az európai koloniális emlékműveket nagyon hasonló koreográfiák mellett távolították el. A jelenséggel kapcsolatban folyamatosan felmerülő kérdés, hogy nem éppen a gyarmati emlékek eltörlésével okozzák a nyugati társadalmak a nagyobb problémát. Az európai gyarmatbirodalmak szétesését követően az anyaországba vándorló egykori telepesek, az adminisztrációban dolgozók ugyan valóban nem a kizsákmányolás, a csonkolások, a gyarmatosítottakkal szemben elkövetett túlkapások miatt gyakorolt bocsánatkéréssel tértek haza (ezekkel a problémákkal az anyaországoknak sokáig nem kellett szembenézniük), de az elmúlt 50 évben ezeknek az országoknak a társadalma jelentős mértékben átalakult. A „birodalom hazatért”, és nem meglepő, hogy a dekolonizáció fényében például a holland társadalom suriname-i gyökerekkel rendelkező részének Zwarte Piet a többségi lakosságétól eltérő értelmezést nyer, ahogy az sem, hogy II. Lipót szobrai Belgium kongói eredetű lakosait a koloniális kizsákmányolásra emlékezteti, csakúgy, ahogy a konföderációs szobrok az afroamerikaiakat. Jogos tehát az a diskurzus, amely az emlékművek létjogosultságát kérdőjelezi meg, főleg, ha a jelen társadalmának már nem elfogadható az a szemlélet, amely ezeket a szobrokat felállíttatta. A probléma sok esetben a vita elmaradásából, az agresszióból, és a mindent eltörölni-szemléletből fakad. Annak ellenére, hogy a problémásnak ítélt köztéri emlékművek átkeretezésére számos jó megoldás létezik, amelyek a múlt ezen szeleteit nem tüntetik el, csupán megfelelően kontextualizálják.
Ha, és amennyiben a nyugati társadalmak valóban belátják, és elfogadják, hogy a kolonializmus és az abból fakadó rasszizmus, vagy például az eugenika negatív, sok kárt okozó történeti jelenségek, akkor ezeken a vitákon, a posztkoloniális rendszerváltáson át kell, hogy essenek ezek az országok. A probléma komplexitását azonban jól illusztrálják a 2019 szeptemberében a kínai térnyeréssel szemben tartott hongkongi megmozdulásokon készült képek. A tüntetők volt gyarmatosítóik, a britek nagykövetsége előtt a Union Jack-et és Hongkong brit gyarmati lobogóját lengetve énekelik a God Save the Queen-t, reménykedve abban, hogy „volt uraik” segítséget nyújtanak Kínával szemben.
A nyitókép: Nelson admirális szobra Londonban. Fotó: Duane Moor/Flicker
