Kazinczy volt az ideáltípusa annak a gyűjtőnek, aki nemcsak a maga örömére szerez, hanem gondozza, feldolgozza, publikálja kollekcióját, sőt, magának a műgyűjtésnek a vizsgálatával is foglalkozik. Rechnitzer János éppen ilyen figurája a jelen műgyűjtésének.
Ha egy neves közgazdász azt mondja, hogy „a gyűjtés egy nagy kaland”, akkor tényleg el kell hinni, mert ő maga is gyűjtő, sőt, ennek közgazdasági hátterében is járatos – ő Rechnitzer János, győri egyetemi tanár, számos, e tárgyban született publikáció szerzője. Ennek fényében az ember kénytelen máshogyan nézni kiállított gyűjteményét: az érdek nélküli szépség mögött rációt keres, például hogy miért szerepel a kollekcióban ennyire hangsúlyosan Mattis Teutsch János késői korszaka, és általában is: miért nem a biztosra ment a gyűjtő, miért nem a trendekhez igazodott. Talán éppen azért, mert gazdasági szempontból nem kifizetődő sztárművészeket csúcsárakon vásárolni – ezt megteheti egy dúsgazdag vállalkozó, de nem egy tudós, aki több fantáziát lát a felfedezésben, az értéknövelésben, mint az értékek passzív elfogadásában.A kiállítás nagyobb egységeit a női alkotók, az említett késői Mattis Teutsch anyag és a Párizsban élő magyar művészek művei jelentik. Bármelyiket is nézzük, gyakorlatilag az egész kollekció fő csapása a geometrikus, konstruktív irány, ami nyilván a legjobban jellemzi a gyűjtemény gazdáinak konkrétságra, letisztultságra és átláthatóságra való igényét és hajlamát.
