Kínzó metonímiák: Pattanásig feszült idegek. Sötét ruha alatt megsejtett-megkívánt idomok. A remény odavetett mondatokra épített légvárai. Szédülés. Izomgörcs. Lázrózsák. Harapásnyomok.
Intimitásvágy: Áthozott, itt felejtett fogkefe és tusfürdő. Kinyúlt kölcsönpulóver. Ébredés a kedves mellett. Átszűrődő zihálás a szomszédból, amiről nem tudjuk eldönteni, hogy zavarba ejtő vagy izgató.
A tapasztalás talánya: Rezignáltan pergetjük a mézet. Szebb napokat látott lepedőnkön sunyin-ragacsosan csattan a geci. HD-ben streamelt pornók spektákulummagánya. Sivatagjárás teljesületlen vágyterekben. Iszamós süppedés a vágyteljesülés mocsarában. Bárcsak négyjegyű lenne a következő havi gázszámla! Élőlánc és diáktüntetések helyett forradalmi retorikát és általános pedagógussztrájkot!
A felsorolást még hosszasan folytathatnánk. Egy biztos: a lista mámora képes érzékeltetni a vágy kínzó talányát. Mikor lesz vége a bennünk munkáló vágygépezet mindig-többet-akarásának? Mikor csillapíthatjuk azt az étvágyat, aminek az elég sosem elég? Mikor veszti érvényét az a képlet, hogy a több jobb? Mikor tudunk végre megálljt parancsolni annak az örökös mozgásnak, ami a dolgokat mindig sokallja vagy kevesli, de a kettő közötti átmenetet, az elégedettséget nem ismeri?
A vágy ek-sztázis. Az az önmagunkon kívüli állapot, amikor a mindennapok látszólagos rendezettsége meginog, mert nem rendelkezünk azzal, amit birtokolni szeretnénk. És lehet-e magát a vágyat birtokolni vagy inkább ő birtokol minket? A vágy az, ami az embert hiánylénnyé teszi. Iránya a jövőbe mutat, mert a most pillanata nem nyújthatja a beteljesedést. Ilyenkor az idő nem telik, hanem múlik. Teljesség híján az a benyomásunk támad, hogy körülöttünk üresség tátong. Aki megtapasztalja az ürességet, azt könnyen meglakja a magány.
Ha a magány, mint sújtólég a bányában, berobban a tudatomba, gondolatban szép lassan felajzok egy íjat. Ráhelyezem a nyílvesszőt az idegre. Megfeszítem a húrt. Céltalanul elengedem. Eggyé válok a szélsebesen suhanó nyílvesszővel. Nem gondolok se az elmúltra, se a közelgőre. Tapasztalok. Most csak a pillanat létezik. Ebben létezem. Ez a nélküliség máris lehetőség: megtöltésre váró üresség, felfedezni való kölcsönösség, az Egy Kettőre nyíló arca.
A rablókapitalista mindennapokban minket is gyakran hajt a vadászösztön, a szerzésvágy és a pozitív visszacsatolások hajhászása másoknál. Ugyanis a valódi önzéshez legalább két ember kell. Ezen az agorán, mondjuk inkább húspiacnak, nagy a tolongás. Mindenki vár valakire, a gyorsan inflálódó részvényekkel pedig nehéz lépést tartani.
Minél többet kapálózunk, annál mélyebbre süppedünk a szubjektivitás kelepcéiben, vagy teljesen elveszünk a szakadatlan vágytermelés labirintusában. A megfáradt utazók megpihenhetnek Utópia oázisában, amit Alain Badiou szerelemfilozófiájában néhány gondolat erejéig felvillant: Badiou minimális kommunizmusként határozza meg a szerelmet, ami alatt olyan keletkezést, emberi viszonyrendszert ért, ami két ember testi és szellemi közösségét előbbre helyezi az egyéni érdekeknél, ahol ilyesformán a vagyonközösség létrejött, és a magántulajdon megszűnt.
Hajdu Levente műveiben élet és művészet szorosan összefonódik. Romantikus konceptualizmusa úgyszólván hozott anyagból építkezik. Hajdu műalkotásai vizuális utómunkálatok, ha nem rekviemek félig megvalósult vagy ténylegesen létrejött, majd kudarcba fulladt szerelmi utópiák felett.
Kire ne hatna vágyfokozóként egy akkurátusan ugyanazon a helyen lekötött, gazdátlan női kerékpár? Hol érezhetnénk magunkat a leginkább egyedül, ha nem egy hajdúszoboszlói hotelszobában? Hogy dolgozhatnánk fel szebben egy félresikerült randevút, minthogy damillal végigkövetjük a találkozó helyszíneinek nyomvonalát?
Hajdu munkái élő példaként emlékeztetnek minket arra, amiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni: hogy a nagy politikai korrektségben, ami végtére is a kicsikart konszenzus egyik hathatós formája, a férfivágy, férfifantázia, férfiőrlődés, férfisodródás embert próbáló stádiumai erősen alulreprezentáltak a kultúrában. Félreértés ne essék, ugyanígy a nőké sem. Csakhogy az trendbe illeszthető, míg előbbi már erősen kiment a divatból. De lehet-e valami általánosan emberi „hegemón”, és ezért indexre tehető? Egy pillanatig se gondoljuk, hogy ez a hímsovinizmus botcsinálta apológiája lenne! Hajdu munkáiban annál megkapóbban érhet minket a felismerés, hogy a vágygépezet kínzó talányai univerzálisak, még ha megközelítés- és ábrázolásmódjukban el is térnek a megszokottól.
És egyáltalán: még ha el is kezdtük átverekedni magunkat a csalódások jégsivatagán, kiben ne munkálna ott a társas kísérletezőkedv, ha egyszer elröppenhet előttünk a boldogság vörös madara?
A Szerintem többet ne beszéljünk című kiállítás az FKSE kiállítóterében volt látható október 6 és 28 között. Kurátor: Pszota Dalma
