game changer 2.0 – Trafó, 2022. május 13. (Vadas Tamara, Vass Imre, Molnár Csaba)
Egy személyes bevezetővel kell kezdenem, a ’game changer’ szó ugyanis elkerülhetetlenül megakaszt az írásban, és az előadás felvillanó képei és érzetei helyett elsődlegesen a Helsinkiből lila színű mappában, postán megérkező (vizuális) művészeti diplomám jut eszembe. A hivatalos papírok és kreditívek mellé egy szórólapszerű vidám grafikájú felhívás is került, ami finoman felszólította, emlékeztette a frissen végző diákokat, hogy legyenek a holnap sorsfordítói és alakítói: „Be a Game Changer!” Egy művészeti egyetem óvó, védő és esetenként fullasztó buborékjából való kiszakadás kevesekben ébreszti fel ezt az attitűdöt. Ehelyett inkább egy józan elfogadás és megbékélés tölti be a pályakezdő éveket egy láthatatlan paktum formájában: a bizonytalanság időről időre visszatérő elem lesz, hol anyagi formában, hol pedig az önmarcangolásban, a szakma, önmagunk vagy a létrejövő produktum megkérdőjelezésében testet öltve. A kérdések pedig elkísérik a pályán maradó alkotókat, akik belesimulnak és alkalmazkodnak a meglévő művészeti keret(rendszerek)be. Vagy mégsem?
Május 13-án game changer 2.0 címmel volt látható a Trafó színpadán Molnár Csaba, Vadas Zsófia Tamara és Vass Imre újabb közös kollaborációjának színpadi formába öntött produktuma. A három alkotó azonos néven bemutatott első előadását követően született meg pár hónappal később a legújabb produkció, amelyre ők maguk nem egy klasszikus értelemben vett előadásként, és nem is egy előadássorozat részeként tekintenek. A táncos, koreográfus alkotóhármast idézve a game changer egy folyamatalapú, kísérleti együttműködés, ami a változás potenciáljait és lehetetlenségeit vizsgálja. Egy organikusan felépített performatív reflexió, egy határokat feszegető közös játék, együtt gondolkodás, együtt levés. A táncos szakma és közönség közös ünnepe, egy óda a szakmai közegnek és az azt összetartó kulcsintézményeknek – és szereplőknek.
A darab kezdetét egy közös átmozgatás vezette be: a nézők miután elhelyezkedtek az egymással szembefordított, téglalap alakú, hosszúkás színpadteret befoglaló nézőtér két oldalán, egyből álló helyzetben találták magukat. Vass Imre a közönség soraiba vegyülve, egy fitnesz mikrofonon keresztül instruálva mozgatta át a nézőket, akik aktívan, a klasszikus nézői pozíciót elhagyva járták be és szemlélték a teret és saját magukat, időnként interakcióba lépve egymással. Ez a gesztus egyből eltörölte a hagyományos határvonalakat, a nézőtér és a színpad összemosódott és ideiglenesen egy mozdulat/tánc/önismereti csoportterápia workshop terévé vált. Mire a közönség megbarátkozhatott saját fordított helyzetével – az introvertáltabb nézők visszafogott megkönnyebbülésére –, vissza is térhettek eredetileg elfoglalt helyükre, ahol utolsó feladatként egy csukott szemmel végzett meditációs légzőgyakorlat következett. Az ’ébredés’ pedig egy puha, piros fénybe érkezve találta őket. A közönség soraiból eközben számos fiatal táncos emelkedett és vált ki, akik mindaddig egybeolvadtak a nézőtér tömegével. A Strong Willed című dal lágy, pulzáló ütemeire, a belső figyelést elhagyva térhettek vissza a nézők a külső szemlélődő szerepébe és kezdhették el figyelni a nézőtér elszórt üres tereiben a táncosok improvizatív hullámzását.
Rövid időre visszatért a tradicionális színpadi és táncszínházi élmény látszata.
A fiatal táncos generáció tagjai ezután újból visszaültek a nézők közé, a figyelem a térbe belépő Vadas Tamarára és Molnár Csabára tevődött át, akik elmozdítva a mindeddig a színpad közepén pihenő, szoborba fordított baltát, egy furcsa tárgyakkal és borítékokkal megrakott ládát toltak be. Az események sorát ezt követően a beszédekkel és rövid musical táncbetéttel/paródiával tűzdelt, popcorn illattal kísért hosszas tombola követte, ahol számos ajándék került kiosztásra: független és mainstream táncelőadásokra és fesztiválokra szóló színházjegyek, az alkotók által kézzel készített tárgyak találtak maguknak szerencsés új tulajdonosokat. Az előadás egészét átszövő józan irónia a megkérdőjelezés és kiemelés eszközévé vált: a táncszínházi (intézmény)rendszer hibáinak, hiányosságainak, miértjeinek réseibe kúszva vetett fel egy sor nyitva hagyott kérdést és problémát. A kérdések pedig nem maradtak meg a költőiség szintjén, hanem az ünneplést egy ponton megszakító Terpszikhoré, a tánc múzsája tolmácsolta és kérte számon őket, kimonószerű ruhájában körbejárva a teret. Az ikonikus köntös különböző táncfesztiválok és szervezetek logóiból alkotott egy közös patchwork-öt, ami a kortárs táncszakma vizuális térképének is tekinthető. Nobody puts Baby in a corner, hirdette a kimonó egy részlete, megidézve a Dirty Dancing című film mottóvá vált jelenetét. Ugyanígy a táncnak és az ünnepnek is folytatódnia kell.
Az előadás vége felé, a közös ünnep egyik fő állításaként, az „öröm finálé” előtt, kiosztásra kerültek az alkotók által alapított Balta-díjak. A fő Balta-díj a Szirtes Attila-díj kitalálóit illette, emellett számos alkategória is kiosztásra került[1].
„Az ünnep fénybe borítja létünk mindennapok elhomályosította hátterét”, az ünnep begyógyítja „a létezés mindennapok ejtette csorbáit”.[2]
Jan Assmann szerint azontúl, hogy az ünnepnap szétválasztja a hétköznapit a különleges figyelmet érdemlő napoktól, fontos szerepet játszik egy adott közösség identitásának fenntartásában és kialakításában. Az ünnepen, a rítusokon keresztül újraélhetőek a hagyományok és rajtuk keresztül alapozódik meg a közös emlékezet. A 2022. május 13-i nap, a Balta napja sorkezdő ünnepnap, amit remélhetőleg még sok közös rituálé és díjosztó ünnep fog ismételten követni.
A díjak kiosztása után, a közönségdíjban részesült nézőnek ajánlva kezdte meg Vadas Tamara a game changer folyamat második állomásának tekintett előadás lezárását, ami egyben a darab kicsúcsosodásává is vált. Egy táncfolyam vette kezdetét, amibe folyamatosan csatlakoztak be a darabot felvezető fiatal táncosgeneráció tagjai, valamint a másik két társalkotó, Vass Imre és Molnár Csaba. Tánc alatt pedig egy egyszerű, ősi mozdulat folytonos lüktetése értendő. Minden táncos a maga testnyelvére fordítva szökkelte körbe a színpadként kijelölt teret, ami kibővült a nézőtér alatti átjárókkal, valamint a Trafó színháztermének ajtóin túlnyúló terekkel: az előadás végére egymásba ért, összefonódott a „valós” külvilág és a színház (védő?) burka. Két generáció jelenléte, tenni vágyása, egymásfelé kimondott néma köszönetnyilvánítása adódott össze és növelte fokozatosan az energiaszintet, ami szinte kézzelfoghatóan generálódott mozdulatról mozdulatra, testről testre, táncosról nézőre.
[1] A Molnár Csaba, Vadas Tamara Zsófia és Vass Imre által alapított Balta-díj az alábbi kategóriákban került kiosztásra. Balta-díjat kaptak a Szirtes Attila-díj kitalálói: Rozgonyi-Kulcsár Viktória, Szabó Réka, Árvai György és Hudi László. Őrláng-díjat kapott Varga Viktória, Nagy Zoltán és az OSZMI tánc archívuma (Halász Tamás, Varga Andrea). Különdíjban részesült a Trafó, illetve közönségdíjat kapott egy aktívan táncszínházba járó néző is.
[2] Assmann, J., & Zoltán, H. (2018). A Kulturális Emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Atlantisz.
