Király András az elmúlt pár évben a figurális festészettől fokozatosan a geometrikus absztrakció felé mozdult el. Mint mondja, amikor úgy érzi, hogy egy bizonyos fajta festészeti nyelv lehetőségeit a maga számára kimerítette, akkor továbblép, és ez többnyire ösztönös folyamat. Közben azonban, úgy tűnik, nagyon is tudja, hogy mit csinál. A Viltin Galéria terében színes, geometikus képek, amelyek azonban nem szabályosak, hanem olykor esetlegesek, és amelyeken a tüzetes szemlélő fölfedezheti a korábbi évek kéz és fej ábrázolásait, csak nagyon áttételes, absztrakt módon. A Hogy vagy, egyes skálán? című kiállítás május 25-ig még látható. Ezt a beszélgetést a galéria melletti kávézóban kezdtük, az utcán folytattuk, majd a képek között fejeztük be.
ap: Mindig meglepőek a festészeti váltásaid, pedig ha az ember közelebbről megnézi a munkákat, hogy a figurálisból az absztraktig hogyan jutsz el, akkor már simábbnak tűnik az átmenet. Mégis, mire megszokjuk, hogy Király András mit csinál, addigra már valami teljesen új kezdődik. Miért?
Király András (K.A.): Nehéz megmondani, hogy miért kezdődik. Ez inkább egy érzés: egy idő után elfáradok abban, amit csinálok és automatikusan afelé indulok el, ami érdekelni kezdi. Most is azt éreztem, hogy mindenféleképpen váltanom kell.
Ezt úgy kell elképzelni, hogy kedden még kezeket festesz, olykor fotonaturalista pontossággal, de szerdán már absztrakt, geometrikus formákat?
K.A.: Nem egészen. Ez egy jóval hosszabb folyamat. A Viltinben, három éve rendezett kiállításon (Bármikor tudnék sírni, 2016 – a szerk.) már látszott, hogy a kezeket sokkal lazábban festettem meg, megváltoztak a formák, feloldódtak, aztán szépen a kezek is eltűntek, fejeket kezdtem el festeni, oválisakat, ez már tartalmi és formai váltás is, redukálódik a formavilág. Utána jöttek a Minervák, a fele fej volt, a fele madár, aztán kikerült a fej is, és maradtak a kék, geometrikus nők. Pontosan szerkesztett, geometrikus síkokból összerakott figurák.
Azt mondod, ösztönösen kezdett el foglalkoztatni a geometrikusság. De aztán ebben mélyre kell menni, az ösztön csak egy darabig elég. Az nem visz végig egy koncepción.
K.A.: Engem az az egy dolog hajt mindig, hogy saját vizuális nyelvet hozzak létre. Mindig kicsiket lépegettem, de most radikálisabb váltásra volt szükségem, hogy én is megértsem, ki vagyok, mit akarok, hol a helyem. Most, a három évet áttekintve, mintha két különböző alkotó lett volna az elején és a végén. Miközben persze egy csomó minden megmaradt: ugyanúgy kiegyensúlyozott, szerkesztett képekről van szó, nagyon közeli képkivágásokról, mindig csak egy téma jelenik meg, egy szűk, kis probléma van kifejtve.
Van, aki egyféle dolgot csinál és azon belül lehet apróbb elmozdulásokat fölfedezni, és van, aki rendre újragondolja a művészi gyakorlatát. Birkás Ákos például ilyen művész volt. Te is rendre újragondolsz mindent? Azt, hogy hogyan kell festeni, mi a festészet?
K.A.: Igen. És jó, hogy Ákost említed, mert vele négy évvel ezelőtt közelebbről is megismerkedtem, elmentünk egymás műtermébe, beszélgettünk a munkákról, és számomra ő egyfajta példaképpé vált. A találkozásokból az a tanulság is átjött, hogy ha valamit hitelesnek érzek, akkor azt kell csinálni, tovább kell menni, és nem szabad ragaszkodni a biztonságosabb, de már kiüresedett megoldásokhoz.
Amit most csinálsz, az szinkronban látszik lenni egy elég határozott festészeti áramlattal, a geometrikus absztrakció új hullámával, amely ráadásul a mi térségünkben meglehetősen erőssé vált. Érdekelnek ezek a változások, tendenciák?
K.A.: Én sosem voltam az a fajta öntörvényű művész, aki figyelmen kívül hagyja a környezetét. Európában élek és szeretnék bekapcsolódni abba a párbeszédbe, ami most zajlik, a modernista hagyományra támaszodva. De nagyon fontos, hogy honnan jövök. Amit most csinálok, abban nem jelenik meg az a társadalmi tematika, ami korábban jellemző volt, ezt ráhagytam az MMA-s plakátokra (az Atelier Populaire c. sorozat, bővebben erről itt – a szerk.), sokkal fontosabb számomra most az a vizuális nyelv, amin dolgozom, és ami, úgy látszik, a kortársaimat is érdekli.
Rácsszerkezetek, oválisok, torzult ovális formák, girbe-gurba vonalak: nem úgy geometrikus absztrakt képek ezek, hogy élesek, fegyelmezettek volnának, hanem esetlegesség, játékosság van bennük. Miért éppen ezek a formák érdekelnek?
K.A.: Ezek az elemek két év alatt tisztultak le: ezek foglalkoztatnak, ezeket érzem hitelesnek. Kényelmesen érzem magam ebben és szeretem csinálni. Az oválisakat amúgy krumpliknak hívom munka közben, és fontos, hogy ezek a formák kitöltsék a teret. Egymáshoz érnek, és nem is a formák fontosak, hanem a formák határán zajló interakciók, konfrontációk. A formák határvonalai és a rácsszerkezetek szúró, hegyes vonalai kiszámíthatatlanul találkoznak. Felteszek egy kérdést:
mi itt a probléma? És ha nincs, akkor kreálok egyet, és a magam választotta eszközökkel megoldom.
A krumplik kicsit olyanok, mint a halmazelmélet ábrái a matematika füzetben. Közöttük negatív terek alakulnak ki, egybejátszások, két probléma egy harmadikká alakul át. Lehet ezt tervezni, de sokkal érdekesebb, ahogyan festés közben kialakul.
A rácsszerkezet is a matekfüzet lapjairól jön? Az a szerkezet szinte előhívta mindenkiből, hogy unalmas órákon ábrákat kezdjen belerajzolni, átlókat, köröket, formákat, amik ebbe a mátrixba belehelyezhetők. A vonalas füzetekbe nemigen rajzoltunk…
K.A.: Persze, adekvát lenne, hogy azt mondjuk, ez ott a vásznon négyzethálós szerkezet. De amikor én ezzel a hálóval elkezdtem dolgozni, akkor az volt az érdekes, hogy gyorsan ki tudok tölteni egy sík felületet, olyan fajta megoldással, amilyennel a térképészek dolgoznak. Elválasztják egymástól a felszíni elemeket, a tavakat a láptól, a síkot a hegytől, a mélységet a magasságtól. És így jelzik egy területen a változást. Nálam is erről van szó: a változással foglalkozom. Az életemben most alapvető változás zajlik – az életem keretei átalakulnak, én meg közben terápiára járok, és feltárult előttem sok minden, kérdésekkel, megoldatlanságokkal szembesülök, és azon dolgozunk, hogy mit kellene tennem, hogy kezelni tudjam a változást, és jól érezzem magam, megtaláljak egy egyensúlyi állapotot. A képekkel sem akarok egyebet, mint jó, kiegyensúlyozott munkákat létrehozni, amiket ha valaki megnéz, jól érzi magát. Sokan mondták a kiállításon, hogy végre vidám képeket látnak – miközben egyébként
a bennem zajló változás nem feltétlenül vidám dolog.
A térképészetet mondod, de a képeiden nincs távlat, minden síkszerű.
A térkép is sík.
Valóban.
K.A.: Mondhatnám a szőnyegtervezést is. Vagy bármilyen grafikai tervezőmunkát, amit egyébként én a hétköznapokban is végzek, vagyis alkalmazott grafikai feladatokat látok el. Adott egy sík felület és ott mindenféle elemek elhelyezésével a lehető legjobban és leggyorsabban kell megoldanom, hogy a kép elérje azt a hatást, amit szeretnénk. Az is fontos, hogy olyan festői gyakorlatot folytassak, amelyben nem kell meghasonulni, azaz hogy az alkalmazott munkák és a saját művészi munkám között átjárást és egyensúlyt tudjak teremteni.
Bármit is csinálsz, jellemző rád valamilyen fajta irónia is.
K.A.: Így van, de ezt tudatosítani kellett magamban, hogy ez nekem van, és tudok vele bánni, hatásokat elérni. Mert először csak a formai megújulás volt fontos, a játékszabályok újraírása. És utána jött a tartalom. Elsőre itt sem az irónia jön le, mert ez egy absztrakt előadásmód, de ha a néző időt hagy magának, akkor előjönnek tartalmak. Ugyanúgy ott vannak, mint a korábbi figurális képeken, csak rejtettebben. Ami engem érdekel az az, hogy amellett, hogy ezek absztrakt, geometrikus képek, látszódjon bennük az ember. Ettől van, hogy a formák nem tökéletesek. Az ember itt én vagyok, aki fogja az ecsetet és koncentrált figyelemmel húz vonalakat. De ezek a vonalak sokszor hibásak, elcsúsznak, elmosódnak, elfogy a festék. Mindezt vállalom, ettől lesz emberszerű, és véletlenül sem gondolok arra, hogy korrigáljam, vagy kimaszkolással, esetleg számítógéppel oldjak meg helyzeteket.
Az Instagramra autó-lámpatestek fotóit is posztolod, egészen különös formákat. Előtanulmányok valamihez?
K.A.: Az érdekelt bennük, hogy praktikus céllal létrejövő, kitalált, megtervezett és megkonstruált formák. Én eredetileg gépészmérnök vagyok, és érdekel a technika vizuális része, vagyis, hogy milyen vizualitást ölt a technológia. Hogy miért kell éppen ilyennek lennie. Miért kell az elégségesnél több, miért akar egy világítótest egyedi, különleges lenni.
Annyira látszik rajtuk a különlegesre, az egyedire törekvés, hogy a funkciójuk teljesen háttérbe szorul?
K.A.: Elég volna egy darab égő egy foglalatban, de itt többről van szó, egész iparág épül fel, tervezői életek: a dizájner, aki csak autók lámpáit tervezi. Közben a lámpák fotózásában is azt keresem, hogy a rendelkezésre álló helyet hogyan töltik ki, milyen sík- és térbeli megoldásokkal. Festők vagyunk, ezzel foglalkozunk, hogyan osztjuk fel a síkot, mit helyezünk el rajta.
Beszélj a technikáról, légy szíves. Méret, kompzíció, szín.
K.A.: A méretválasztás behatárolt, mert kétméteres a vászon, tehát az egyik befoglaló oldala ekkora lehet. Ez egy viszonylag költséges játék, ha egy tekercset megveszel, akkor azt a leginkább gazdaságos módon igyekszed felosztani. Ami a színeket illeti: beszűkítettem a színskálámat. Citromsárga, narancssárga, piros, nápolyi sárga, egy fajta zöld, egy fajta kék és a fekete. Amikor dolgozom, a világostól indulok a sötétebb felé, ki is törlöm az ecsetet, hogy ne legyen keveredés, de azért vannak szándékos összekoszolások, hogy ne legyen steril. Ami a kompozíciókat illeti, kicsiben, A3-as vagy A4-es formátumban szinte naponta megcsinálok egyet-egyet, de ezek sosem a nagy képek vázlatai, csak segítik a mindennapos gondolkodást. Mint egy zenész, aki naponta gyakorol, én is naponta levonom a tanulságokat, és ezeket használom föl a ”koncerten”, vagyis amikor nagyobb léptékben dolgozom.
És mi a helyzet a dolog metafizikájával? Egy absztrakt képbe hajlamosak vagyunk belelátni az űr távlatait, dimenzióit. Mert nem a mi világunk fizikalitásához kötődik, hanem máshova tekint, a végtelenség felé.
K.A.: Vagy éppen fordítva: nem a világmindenség messzeségébe, hanem mikroszkópikus közelítéssel az anyag belseje felé. A festészetemben is van egy ilyen irány, a tág kompozícióktól a szűkebbek felé.
Amire még rá akartam kérdezni, az a közérzeti vonatkozás. A cím úgy szól: Hogy vagy, egyes skálán? Ez elég keserű cím, miközben a képek színesek, olykor harsány színekkel is dolgozol. Másrészt nem hagy választási lehetőséget, ha ugyanis a skálán egy egység van, akkor nem sok mozgástér marad. Nulla egész öt, nulla nyolc…
K.A.: A „hogy vagy?” kérdésre általában az a válasz, hogy jól. De szoktuk ezt mondani: „Hogy vagy?”, „Jól”, „Bővebben?” Nekem ami az egész mögött van, az inkább a terápia, ahol ez rendre előkerül: hogy vagy, tízes skálán? Mondjuk, nyolcas. És a terápia végén megnézzük ugyanezt a számot. De ha az elején magas számot mondasz, akkor hogyan látszik majd a fejlődés? Ha viszont a terapeuta azt kérdezné, hogy „Hogy vagy, egyes skálán?”, az olyan lenne, mintha nem érdekelné, hogy mi van veled.
A nyitóképen a St. Sebastian, Leaf, 7, Love, Double c. festmények, mindegyik 2018, olaj, vászon, 90 x60 cm. Fotó: Bíró Dávid
