ArtPortal: Galériád, az Einspach Fine Art & Photography, mellyel a bevezetőben említett zsúfolt vásári programot bonyolítottad, még egészen fiatal, 2021-ben alakult, de korábban, az Art + Text Budapest társalapítójaként és társtulajdonosaként már bőséges tapasztalatokat szereztél a kortárs kereskedelmi galériák világában. Mennyire tekinthető új galériád az Art + Text Budapest folytatásának?
Einspach Gábor: Jogilag semmiképp, hiszen egy új, önálló entitásról van szó, tartalmi értelemben azonban sok tekintetben igen, hiszen az előző galériánkban is az én ízlésem és az én elképzeléseim érvényesültek, és ezek azóta sem változtak érdemben. Mint tudod, a két galéria között volt némi szünet, részben a betegségem, részben a COVID okozta leállás miatt. A két galéria térben is nagyon közel van egymáshoz, a legnagyobb képeket kézben hoztuk át az új helyre, de azért időbe telt, amíg a megfelelő körülményeket itt is ki tudtuk alakítani.
AP: Milyen sajátosságok jellemzik galériád működését?
EG: Háború utáni és kortárs művészettel foglalkozunk, erős nemzetközi kitekintéssel. Úgy gondolom, a 2021-es nyitó kiállításunkkal sikerült ezt rögtön nyomatékosítanunk; olyan nemzetközi sztárok jelentős műveit tudtuk bemutatni a hazai érdeklődőknek, mint Magdalena Abakanowicz, Marina Abramović, Tracey Emin vagy Grayson Perry. Menedzselünk egész életműveket – de csak annyit, amennyire adott kapacitásaink mellett maximális figyelmet tudunk fordítani és olyan művészektől is lehet találkozni nálunk kiemelkedő kvalitású alkotásokkal, akik nem tartoznak a galéria képviseleti rendszerébe. Az élő művészek, köztük fiatalok képviselete mellett gondozunk hagyatékokat is és ezt a vonalat szeretnénk tovább erősíteni. Nálunk van például Frey Krisztián életművének nagyon jelentős része, Hetey Katalin hagyatéka, a két éve elhunyt Segesdi György szobrászművész életművének egy része és egy jelentős anyag Hajas Tibortól is. Persze nemcsak hagyatékok kerülnek hozzánk, sokszor gyűjtők is ránk bízzák kollekciójuk féltve őrzött darabjait. Lehetőségünk nyílt például arra, hogy egy olaszországi magángyűjteményből hazahozzuk és kiállítsuk Amerigo Tot 1952-es kerámiamunkáit. Ezek a művek közvetlenül Tot műhelyéből kerültek a gyűjtő birtokába, még nem fordultak meg a műtárgypiacon és nagy öröm volt számomra, hogy bemutathattam őket. Már csak azért is, mert célom, hogy az eddigiekhez képest kicsit más megvilágításba helyezzem a művész munkásságát, aminek megítélését a Ludwig Múzeumban rendezett 2009-es kiállítása véleményem szerint rossz irányba tolta el.
Még egy fontos dolog, ami már a galéria nevében is tükröződik: a fotóművészet működésünk nagyon jelentős részterülete. Ugyanakkor e téren mi jellemzően nem a „klasszikus” fotóval foglalkozunk; alapvetően nem fotográfusok munkáit állítjuk ki, hanem olyan képzőművészekét, akik szívesen nyúlnak a fotóhoz, mint médiumhoz, ha éppen abban látják a legjobb lehetőséget önmaguk kifejezésére. Ezért például a nagy fotós vásáron Párizsban ki is lógunk a többi résztvevő közül.
A honlapunkon felsorolt fotóművészek listája elég hosszú, de ehhez hozzá kell tennem, hogy sokuknál csak életművük egy részével, a neoavantgárd periódusukban született munkákkal foglalkozunk kiemelten.
AP: A galéria neve angol és a szájtotok is angol nyelvű. Ez elég egyértelműen jelzi nemzetközi orientációtokat…
EG: Valóban. Már az Art + Text Budapestet is úgy képzeltem el, hogy lesz majd Art + Text London is és most is vannak nagyívű terveink. Már négy éve van az életemben és a galériában is olyan társam, aki különleges szempontokat hozott a működésünkbe, és akinek a nemzetközi jelenlétünkben is fontos szerepe van és lesz is. Egyelőre még a vásárok a nemzetközi bemutatkozásunk terepei, de ez a jelenlét idővel tartóssá válhat akár Bécsben, ahol jelenleg időm jelentős részét töltöm, akár Londonban – utóbbi rendületlenül foglalkoztat, bár tény, hogy a brexit megnehezíti az ilyen tervek megvalósítását. Egy dolog az ambíció, egy másik pedig, hogy mire elég az erő és hogyan alakul körülöttünk a világ. A tavalyi ősz a négy vásárral nagyon sűrű volt.
AP: Térjünk is akkor át a vásárokra. Te két hónap alatt megfordultál előbb a Vienna Contemporary-n, majd az Art Market Budapesten, utána pedig két kiemelkedő jelentőségű vásáron az európai műkereskedelem legnagyobb központjaiban, a londoni Frieze Masters-en és a Paris Photo-n. Ez önmagában is komoly fegyvertény, mert ha még mindig érvényesek a vásári részvétel klasszikus kritériumai, például az X éve tartó folyamatos működés, akkor a galériád elvben még nem is felel meg ezeknek a feltételeknek…
EG: Ezek a kritériumok ma is élnek, de egyrészt e vásárok némelyikén a korábbi galériával már jelen voltam, másrészt, úgy gondolom, ma már van egy olyan szakmai múltam, reputációm és kialakult – akár Angliában, akár Franciaországban – egy olyan kapcsolatrendszerem, amelyek lehetővé tették, hogy alig több mint egyéves múlttal is kiállíthassak ezeken a helyeken. És nyilván olyan programmal jelentkeztünk, amelyet e vásárok szívesen láttak a kiállítók között.
AP: Miért éppen az előző kérdésben már felsorolt vásárok mellett tetted le a voksot?
EG: Az Art Market Budapest, úgy gondolom, szinte kötelező a magyar galériáknak, Bécs pedig számomra viszonylag egyszerű feladat volt, egyrészt azért, mert, mint említettem, ott szinte ugyanúgy otthon vagyok, mint Budapesten és az itteni, más vásárokkal összevetve kicsinek számító standon egyetlen, igaz, tekintélyes méretű, stúdióban készült aktfotók sorozatát tartalmazó munkát állítottam ki Tombor Zoltántól. Budapestre igyekeztem a műfajokat és a művészek életkorát tekintve is változatos anyagot összeállítani, melyben az a két művész – Tombor Zoltán és Drozdik Orshi is szerepet kapott, akiket a külföldi vásárokon szóló show-kkal mutattam be. A bécsi részvétel azért sem volt számomra kérdéses, mert szimpatizálok azokkal, akik csinálják a vásárt, és azzal a móddal is, ahogyan csinálják. Tetszett az új helyszín és jó volt az időzítés is.
AP: Bécs az utóbbi két évben a korábbi eggyel szemben már két jelentősebb kortárs vásárt rendezett. A „rangidős” Vienna Contemporary mellett megjelent és első két kiadásával sikert aratott a Spark Art Fair is. Ez nehéz döntés elé állítja a galériákat, a magyarországiakat is. Egy részük mindkét vásáron kiállít, mások csak az egyiken. Te ezek szerint maradsz a Vienna Contemporary-nél?
EG: Mint az eddigiekből kiderül, erősen kötődöm a városhoz és komoly jelenlétet tervezek ott, amiben akár mindkét vásárnak is szerepe lehet, de az már a tervezés korai időszakában látszott, hogy az „őszi menetelés” nagyon komoly rákészülést igényel, így a tavasz az erőgyűjtés időszaka volt, amibe egy vásár már nem fért volna bele. Most viszont egy kicsit szeretném kifújni magam, így idén tavaszra nem tervezek külföldi vásári szereplést. Másfelől a londoni és a párizsi vásárokkal, úgy látom, sikerült szintet lépni, és most már a legnagyobb presztízsű vásárokra koncentrálva ezt a szintet szeretném tartani. Bécs persze ezzel együtt is fontos marad a számomra, de a Sparkot most nyugodt szívvel el tudom engedni.
A Paris Photo-n, ha más cégérrel is, kisebb megszakításokkal már nyolc éve részt veszek, és annak a jelentős fotóanyagnak a birtokában, amellyel rendelkezünk, nem is engedhetném meg magamnak a távolmaradást. Erre az anyagra ráadásul Párizsban mindig jó a fogadókészség. A Frieze Masters pedig egy régi álom volt a számomra; úgy gondoltam, hogy ha csinálunk egy – akár a képviselt művészeket, akár a galéria megjelenését, belső tereit tekintve – nemzetközi színvonalú galériát, akkor a lehető legfontosabb vásárokat kell megcéloznunk. Az pedig szinte automatikusan adta magát, hogy a Frieze Spotlight szekciójába jelentkezzünk, méghozzá Drozdik Orshival – akire egyébként is nagyon figyelünk és nagyon büszkék vagyunk –, hiszen ennek a szekciónak a fókuszában idén a radikális nőművészet és azon belül is az eddig alulértékelt, alulreprezentált életművek álltak. Amikor Párizsba jelentkeztünk, még nem tudtam, hogy oda is szóló show-t viszek, méghozzá ugyancsak Drozdik Orshiét. Párizsban tőlünk már nem kérnek konkrét standtervet a kiállított művészekkel és művekkel, azaz lényegében csak jelentkeznünk kellett. Londonban viszont látványterv-mélységig előre fel kellett fedni a kártyáinkat és mivel oda Drozdik egy vásári keretek között szokatlan méretű, monumentális installációjával pályáztunk, jelentkezésünk elfogadása után úgy gondoltam, célszerű a munkássága iránt felkeltett érdeklődést Párizsban is kihasználni olyan művekkel, amelyek jól illeszthetőek néhány kanonizáló intézmény kollekciójába. Londonban a szekciónkban miénk volt a legnagyobb és nyugodtan mondhatom, a leglátványosabb stand, 3 és fél méteres fotókkal, üvegvitrinekkel, öttucatnyi porcelán tárggyal – és olyan világhírű szomszéddal, mint a Pace Gallery. Készültünk egy látványos, album-méretű, természetesen angol nyelvű kiadvánnyal, melyben egy Nicola Trezzi, a Center for Contemporary Art Tel Aviv igazgatója által készített interjúban mutatom be a galériát, és ismert szakemberek, így többek között Geskó Judit, Topor Tünde, Rieder Gábor, Havasréti József írnak, gazdag képanyaggal kiegészítve, művészeinkről. Egy vásári szereplés sikere a közönség érdeklődésében, a sajtómegjelenésekben és persze a vásárlásokban mérhető; szerencsére egyikre sem panaszkodhatunk. Londoni vagy párizsi standunkról többek között a The New York Times, a Financial Times, a The Art Newspaper és az Artnet.com is hírt adott és Drozdik több műve is olyan jelentős gyűjteményekbe került, mint a Virginia Museum of Fine Arts, a világ egyik legfontosabb feminista művészeti gyűjteménye, az osztrák Verbund Collection, valamint a Vera Hoffmann nevéhez köthető svájci Fondation Jan Michalski.
AP: Hogyan foglalhatóak össze a külföldi vásárok tapasztalatai galériád szemszögéből?
EG: Bécs főként a jó érzésről, a megjelenésről szólt, de üzletileg is eredményes volt, London és Párizs esetében az üzleti sikernél is többet jelent, amit e vásárok a presztízsünkön emeltek. A két városban a Tate-től a Centre Pompidou-ig szinte az összes vezető helyi intézmény kurátorai tiszteletüket tették nálunk, és nemcsak Drozdik munkáit fogadták kifejezetten jól, de figyelemre méltónak tartották prezentálásuk módját is.
AP: Az említett külföldi vásárok egyikén sem egyedül képviseltétek a magyar színeket. Van az erőteljesebb magyar jelenlétnek szerepe a siker szempontjából?
EG: Én úgy gondolom, mindenképpen előnyt jelent, ha több magyar galéria vesz részt egy vásáron, mert az a látogatók számára egy pozitív jelzés a magyar kortárs színtér vitalitásáról és minőségéről. Legalább ilyen jó, ha magyar művészeket látni külföldi galériák standjain és az is, ha a magyar galériák is be tudnak mutatni fontos nemzetközi művészeket. Arra persze még nem sok esély van, hogy világsztár külföldi művészek magyar galériáknál jelenjenek meg, ehhez még a hazai színtérnek sokat kell fejlődnie, de annyi elmondható, hogy már az ő munkáik iránt is van kereslet Magyarországon. És ezek a magyar gyűjtők járják is a nemzetközi vásárokat, idén talán még többükkel is találkoztunk Londonban vagy Párizsban is, mint korábban.
Azt egyébként kevésbé gondolom, hogy tetten érhető egy erőteljes érdeklődés nemzetközi szinten kifejezetten a magyar kortárs művészet iránt. Ami inkább létezik, az a kelet-európai vagy a korábbi, a vasfüggöny mögötti művészetre irányuló figyelem. Amiből aztán a magyar művészek az átlagon felüli mértékben profitálhatnak, mert a régión belül, ha nem is egyedüliként, de kiemelkedő színvonalat képviselnek. A magyar emigráció köreiben persze volt régebben jelentős érdeklődés általában a magyarországi művészet iránt, de ez főleg a ma már életkori okokból nem aktív 56-os nemzedékre volt igaz és kevésbé öröklődött át uódaikra.
AP: Összességében milyennek érzékelted a vásárok hangulatát? Mi volt a benyomásod, milyen most a nemzetközi műpiac „üzemi hőmérséklete”?
EG: Az érdeklődés mindenütt rendkívül nagy volt; a gyűjtői napok, napszakok kivételével szinte hozzá sem lehetett férni a bemutatott művekhez és számos olyan standot láttunk, ahol már a hivatalos megnyitó előtt minden elkelt. De hasonló tapasztalatokat szereztem egy londoni galériás látogatás során is. Thaddaeus Ropac-nál éppen a román Adrian Ghenie-nek volt szóló show-ja. A festményeknek 600 ezer és másfél millió font, a rajzoknak 150 és 300 ezer font közötti árcédulájuk volt, a 3 szintes galériában becslésem szerint 30 millió font értékű művek lógtak a falakon és addigra, amikor ott jártunk, már minden munka vevőre talált. A magyar kortársak között is vannak, akikre most nagy a nemzetközi érdeklődés – gondoljunk csak Bozó Szabolcs áraira, Ezer Ákos vagy Csató József nemzetközi sikereire. Az „üzemi hőmérsékletet” főleg az ázsiai gyűjtők részéről megnyilvánuló hatalmas kereslet, többek között a folytatódó ottani magánmúzeum-alapítási láz tartja magasan. Ezek olyan fragmentumok, amelyekből a piac egészére vonatkoztatva is lehet általános következtetéseket levonni.
AP: Milyen vásári terveid vannak erre az évre?
EG: Tavasszal visszaveszek a tempóból, nem megyünk nemzetközi vásárra. Az év második felében rendezik az Art Basel párizsi kiadását, a Paris Plus-t, ahova nem lesz könnyű bejutni, a tavalyi nagyon sikeres debütálás után feltehetően a világ összes top galériája ott akar lenni idén. A Paris Photo-n részt veszünk, az idei londoni jelenléten még gondolkodom. Folytatjuk a galéria bővítését, sok energiát kíván az is. Közben nézem a világot, bármelyik pillanatban radikálisan változhat minden.
AP: Akkor a vásárokhoz keresel művészeket, vagy a művészeidhez vásárokat?
EG: A művészeket a galériánkhoz, a saját ízlésemhez keresem, a vásárokat pedig a képviselt művészeinkhez. Egyébként nem vagyok híve annak a rendszernek, ami kialakult: anyagilag és az emberi erőforrásokat illetően is nagyon megterhelő. Nagyon drága a részvétel, rengeteg energiát igényel. Csak akkor lehet kitermelni a költségeket és profitot elérni, ha nemzetközi minőséget árulsz, megfelelő kapcsolatrendszered van, amit csak folyamatos jelenléttel lehet elérni, és ha magas a művek átlagára. Én öt éve a Paris Photo-n akkor tudtam volna kitermelni a költségeket, ha mindent sikerült volna eladnom. Most már más a helyzet: azok az árak, amelyeket például Drozdik Orshi esetében sokszor visszaigazolt a piac, már lehetővé teszik a folyamatos nemzetközi jelenlétet.
Borítókép: Exteriőr az Einspach Fine Art & Photography I Whisper to My Past Do I have Another Choice című csoportos tárlatáról, 2021. május – szeptember. A galéria jóvoltából
