ArtPortal: A munkáid legidentikusabb megoldása az irodalmi szövegek képtérbe idézése, de a festmények formanyelve, színvilága, a hordozó és a technika kiválasztása is az adott irodalmi szövegvilággal dialógusban alakul. Mikor szembesültél a kép- és szövegszerű tartalmak eredendő egymásba ágyazottságával? Mi terelte a figyelmed erre a problémakörre?
Szalai Kata: A kézírás érdekelt először. Az egymás után következő sorok vizualitása, a végtelen érzéséig fokozható, folyamatos írás, amely nem azzal a céllal készül, hogy olvasható legyen, hanem amelyikben sokkal inkább a látványnak és az ehhez kapcsolódó érzetnek van valamiféle jelentősége. Ötéves koromban sok-sok füzetet töltöttem meg a kézíráshoz hasonlóan hullámzó vonalakkal. Akkor még nem ismertem a betűket, ennek ellenére lenyűgözött, elvarázsolt a kialakuló kép és az azt előidéző folyamat. Természetesen ezt csak utólag vagyok képes megfogalmazni, akkor még nem volt tudatos, hogy miért is csinálom mindezt. Egyszerűen érdekelt, szerettem ezzel foglalkozni.
AP: Milyen szerzők, illetve szépirodalmi szövegek voltak rád hatással akkoriban, amikor eldöntötted, hogy művész leszel? Mikor sikerült a képzőművészeti tevékenységed szerves részévé avatni ezt az elmélyült irodalmi érdeklődést?
SzK: Az olvasásnak, az irodalomnak mindig nagyon fontos helye volt az életemben. Középiskolás éveimben ismertem meg Pilinszky János, Tandori Dezső, Parti Nagy Lajos és Nádas Péter műveit. Később, már egyetemistaként, bővült a kör további szerzőkkel, akik nagy hatással voltak rám: Esterházy Péter, Bertók László, Garaczi László, Térey János, Tolnai Ottó. Először – a húszas éveim elején – sokszorosított grafikákat készítettem: hidegtűket és rézkarcokat. A lemezekbe beleírtam, illetve belekarcoltam a számomra fontos szövegek részleteit. A végeredmény nem volt mindig olvasható, de ennek nem tulajdonítottam jelentőséget, hiszen pontosan azt írtam át, ami a művekben szerepelt, csak a központozást hagytam el. A folyamat és az eredmény szempontjából is fontos volt, hogy mindezt visszafelé írással tegyem, hiszen a szövegkép a nyomtatásnál megfordult. Vissza lehetne vezetni mindezt az írás képének és értelmének összetett problémájáig, hiszen egyes kultúrákban az írás jelrendszerének esztétikai értéke nagyobb hangsúlyt kap, vagy épp ornamentikává alakulnak a jelek. Azt azonban nem állítanám, hogy az erről történő elmélkedéssel sok időt töltöttem volna, inkább követtem a munka közben alakuló, megmutatkozó lépéseket.
AP.: A kínai művészetben a versírás, a festészet és a kalligráfia – amelyet a három tudásnak neveznek – mind a mai napig szoros egységet alkot, de a nyugati kép- és szövegalkotás ezt a fajta kölcsönösséget inkább csak inspirációs forrásként használhatja, és láthatóan használja is az avantgárdtól napjainkig. A konkrétabban vett irodalmi hatások ugyanakkor inkább nyugatról érkeznek a vizuális művészetek területére. Bár a 2000-es években párbeszédbe kerültél Fernando Pessoa és Alessandro Baricco írásművészetével is, a képeiden alapvetően a kortárs magyar irodalmi szövegek kerültek túlsúlyba, miért alakulhatott így?
SzK: Ez érintett meg, és amikor megjelentek az olvasott művek részletei a képeimen, kezdett belépni az a szempont is, hogy az írókkal, költőkkel felvegyem a kapcsolatot, és valamennyire be is kapcsolódjanak az alkotásba. Inspiráltak a személyes találkozások, beszélgetések. Ezek alakítottak és segítettek a szövegválasztásban, a képek elképzelésében és a megvalósításban.
AP: A Bertók Lászlóval történő együttműködésig már publikált szövegekkel dolgoztál, ő viszont kifejezetten a felkérésedre írt kilenc haikut. A Két lepke csapkod (2006) sorozathoz katalógus is készült, melyben a verssorok nemcsak a képeken, hanem az ő kézírásával is megjelennek. Miért hozott magával mégis egyfajta megtorpanást ez a munka? Milyen folyamatok határozták meg az ezt követő elhalkulást? Mivel kísérleteztél az elmúlt másfél évtizedben?
SzK: Nagyon örültem, hogy dolgozhattam Bertók Lászlóval, egy régen vágyott dolog vált valóra ezzel az együttműködéssel. Kilenc haikut írt azzal a céllal, hogy fessem meg őket, és ezek később kötetben nem jelennek meg, csak a képeken és a sorozathoz társuló katalógusban. Közel egy évig készültek a nagyméretű, 140 x 200 cm-es vászonra festett munkák és néhány kisebb papírkép. Ezután nagyon sokáig nem foglalkoztam azzal, hogy beemeljem az irodalmat az alkotásokba. Úgy éreztem, ideje másfajta szövegeket is használni, és főként Bertók megtisztelő gesztusa hozott egyfajta lezárást. Saját írásokkal és imákkal foglalkoztam. Összerendeztem az olvasmányélményeimből számomra fontos sorokat. Ezek főként filozofikus vagy a keleti kultúrákkal kapcsolatos szövegek voltak, ez az irány vált meghatározóvá az életemben. Különféle technikákat próbáltam ki, és az addigra sokat használt nyomtatott betűsorokat ismét visszaváltottam kézírásra. Visszanézve ezeket a dolgaimat, inkább valamiféle belső munka lenyomataiként tűnnek fel, sosem gondoltam arra, hogy bemutassam őket egy kiállításon.
AP: Ez idő alatt három évig a Ludwig Múzeumban, később hat évig a MODEM-ben dolgoztál – kiállításrendezői, múzeumpedagógusi, kurátorasszisztensi, gyűjteménykezelői és kurátori munkát is végeztél. Van-e olyan projekt, illetve a közreműködéseddel megvalósult kiállítás, amelyre különösen szívesen emlékszel vissza, és esetleg a vizuális művészeti gondolkodásodra, tevékenységedre is hatást gyakorolt? Adott-e valami pluszt az alkotómunkád terén, hogy beleláttál az intézményi folyamatokba, vagy inkább kiábrándított?
Sz. K.: Nagyon sok olyan kiállítás és projekt volt, ami meghatározó élményt jelentett. A Ludwig Múzeumban töltött idő különösen fontos volt az életemben. Számtalan olyan alkotóval és alkotással ismerkedhettem meg, akikről és amelyekről korábban esetleg csak olvastam vagy hallottam. Szívesen gondolok vissza a Tadeusz Kantor-, a Daniel Spoerri- vagy a Keserű Ilona-kiállításra, az ottani gyűjteményes anyagra, de még sok mást is említhetnék. Ami ennek az időszaknak a hatására jelent meg a saját alkotótevékenységemben, hogy elkezdtem tudatosabban odafigyelni mindenre, komplexebben gondolkozni. Ha épp készítettem egy sorozatot, mindig eszembe jutott az installálás lehetséges módja, mikéntje, hogy hogyan is néznek majd ki a falon a képek. Ezzel a múzeumi tapasztalattal talán egységesebb lett a szemléletem. Jobban ismerem azt a sokszor rendkívül összetett folyamatot, amelynek köszönhetően egy tárlat megvalósul. Kiábrándított-e ez a közeg? Tagadhatatlanul voltak negatív élményeim is – a számtalan pozitív történettel együtt.
AP: A mostanit megelőző kiállításodnak a b24 Galéria adott helyt 2012-ben, eltelt tíz év, és más debreceni kiállítóterekkel együtt ez a helyszín is megszűnt. Nem lett könnyebb a dolga a helyi képzőművészeknek, sőt, mintha tovább szűkült volna a mozgástér. Te hogyan ítéled meg a helyzetet? Úgy érzed sikerült gyökeret eresztened az itteni művészeti közegben, vagy inkább külön utasnak érzed magad?
SzK: Sosem szerettem volna tudatosan bekerülni valamiféle művészeti közegbe, ahogyan gyökeret ereszteni sem. Mindazonáltal különutasnak sem képzelem magam, hiszen rengeteg szálon függök attól a helytől és közegtől, ahol éppen élek. A mozgástér itt valóban elég szűk, alapvetően nem is vagyok debreceni kötődésű, így talán még nehezebb. A b24 Galéria egy rendkívül jó adottságú kiállítótér volt, nagyon kedveltem, sok fontos és jelentős tárlat, esemény zajlott ott. Sajnálatos, hogy megszűnt, ahogyan az egyre inkább figyelemreméltón működő Sesztina Galériának is ez lett a sorsa.
AP: Hogyan találtál végül vissza az irodalmi szövegek alkalmazásához? Mi inspirált az újabb sorozatok elkészítésére, az intenzív munkára, amelynek az eredménye most a debreceni Élettudományi Galériában látható, Az ismétlődés folyosói című kiállításon?
SzK: Hiányoztak az irodalmi szövegek, valahogy ebben érzem magam igazán otthonosan, ezen keresztül mintha jobban menne bárminek a megfogalmazása. Elolvastam a Rítus című köteted 2018-ban, az olvasás élményével együtt érkeztek a gondolatok, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, és az is kezdett körvonalazódni, hogy hogyan. A színek, a technikák. Közel állt hozzám, az életvitelemhez akkor és most is ezeknek a verseknek a közege, meditatív hangvétele. Örömmel kezdtem el újra a munkát a versekkel, ötvöztem a kézírást a nyomtatással, kevesebb hangsúlyt fektettem az esztétikumra, sokkal inkább előtérbe került a leírtak által megidéződő kép létrehozása. Ezzel majdhogynem párhuzamosan elkezdtem egy Nádas Péter-sorozatot is, az Emlékiratok könyvéből vett, az Isten tenyerén ülünk című fejezettel. Ez egészen más jellegű, mint a Rítus anyaga, teljesen mást idéz az olvasó elé a könyv. Régi tervem volt, de most érkeztem oda, hogy elővettem és csinálom ezt is. Mindkét sorozatot szeretném folytatni, vannak még terveim velük.
AP: Az ismétlés gesztusa a régi képeiden is gyakori, de az új munkák nyersebbek, nehezebben olvashatók, kevésbé dekoratívak, és inkább csak földszínekkel dolgoznak. A szövegek dekonstrukciójának, a rétegzettségnek, palimpszesztszerűségnek is nagyobb szerep jut. A Rítus-szériád számos darabját az teszi különlegessé, hogy a különböző fénytörő tulajdonságokkal bíró festékrétegek más-más nézőpontból válnak láthatóvá a szinte monokróm felületen. A sorozatok összhatása, rejtelmes volta azt a benyomást kelti, mintha újabban nagyobb szerepe volna az alkotás meditatív dimenziójának, a festésnek mint szertartásos gyakorlatnak. Ez a keleti gondolkodásnak, illetve a kalligráfia szellemi örökségének tudható be, vagy valamiféle terápiás dimenziója is van?
SzK: A keleti gondolkodásnak és a meditatív folyamatoknak jelentős szerepe van az életemben, ez természetesen beépül abba is, amivel foglalkozom. Azt nem gondolom, hogy ennek terápiás dimenziója volna, legalábbis a magam számára biztosan nem. Bár kétségkívül akkor tudnék erre pontos választ adni, ha tudnám, mi számít terápiának. Amit én ehhez társítok, annak nincs köze ahhoz, ahogyan csinálom a képeimet.
AP: Teljesen intuitív egy-egy választás, vagy esetleg sikerült azonosítani valami általános, visszatérő sajátságot, amely miatt képes magával ragadni egy szöveg annyira, hogy dolgozni kezdj vele? Vagy inkább az életművek egésze felől válik érdekessé számodra egy-egy mű, netán a szerző személye is közrejátszik?
SzK: Nem tudom megmondani, miért is esik egy adott szövegre vagy egy bizonyos részletre a választásom. Ha meg is jelennek visszatérő jegyek, azok inkább alapvető és meghatározhatatlan vonzalmakat, érdeklődést tükröznek. Talán nevezhető intuitívnak is a döntés. Vannak persze kedvenc szerzőim, akiket szívesen olvasok, de ez nem mindig jelenti azt, hogy választok is az olvasott művükből valamit, amivel később dolgozom.
AP: Nemrég Frey Krisztiánnak rendeztek életmű-kiállítást a Ludwig Múzeumban, most pedig a MODEM-ben mutatják be Lakner László munkásságát – előbbivel a kézírásszerű ecsethasználat, utóbbival az irodalmi szöveghasználat terén rokonítható a praxisod. Te magad hogyan viszonyulsz ehhez a szöveghasználati hagyományhoz, vannak-e meghatározó vonatkozási pontok számodra?
SzK: Mindkét általad említett művészt szeretem, sokra tartom őket. Frey Krisztián művei különösen megérintettek a húszas éveimben. Végtelenített kézírásához mélyen tudok kapcsolódni. Mivel a szöveghasználat központi szerepet tölt be nálam, mindig erősen vonzanak azok az alkotások, amelyeken ennek jelentősége van. Bár ez a számokról is elmondható. Közel 25 évvel ezelőtt láttam egy Roman Opalka-kiállítást Budapesten, azóta is óriási hatással van rám. Ezek az egységes, nagyméretű vásznak a számjegyek végtelen folyamával, a fekete-fehér átmenetekkel. Az egész végtelensége, az idő átértékelése mindannyiunkat érintő kérdések.
