Amikor – Geskó Judit meghívása után – elkezdtük előkészíteni ezt a kiállítást, a cél számomra teljesen evidens volt: összegezni Bak Imre 2004 és 2022 közötti munkásságának főbb csomópontjait, az életmű alakulását, a következetes gondolatmenetként leírható alkotófolyamat újabb és újabb állomásait, a formarendszerek változását, a motívumok átértelmeződését és átalakulását. A váltakozást a függőleges és vízszintes struktúrák harmóniája, illetve a szilánkszerűen széttörő motívumok, a képmezőt szinte átdöfő hegyesszögek és a felületet átszelő diagonálisok között. Olyan kiállítást szerettünk volna létrehozni, amelyben teremről teremre haladva megfigyelhető ez a váltakozás: a folyamat, ahogyan a függőlegesek és vízszintesek stabilitása felborul, szilánkokra törik, majd a struktúra újra kiegyenlítődik, ám nem szűnik meg a felületek feszültségteli vibrálása. A vibrálás, amely az akrilfelületeket fénnyel telített, végtelen, metafizikus térré alakítja, ahogy egyik képcímében a művész fogalmaz: a Jelenidejű metafizika megfogható-megfoghatatlan helyévé. Bak Imrét a fény és a tér mint az emberi egzisztencia metaforája foglalkoztatta: miképpen lehet megfoghatóvá tenni a megfoghatatlant, miképpen épülhet föl az anyagból valami, ami túlmutat az anyagi világon, miképpen lehet valami egyszerre időtlen és aktuális, változatlan és változó.
A 2000-es évek elejétől kezdve egyre erőteljesebben foglalkoztatta Bak Imrét a digitális képek áramlása, vibrálása: a posztmediális képalkotás. Míg korai, az 1960-as években alkotott műveit elsősorban egy posztfestészeti helyzet motiválta (a festészet utáni absztrakció), az 1970-es években egy jelentésekkel, asszociációkkal és analógiákkal telített posztkonceptuális geometria megteremtése foglalkoztatta, amelynek jelrendszerei az 1980-as évek elején lépésről lépésre váltak kultúrtörténeti idézetekké, egy posztmodern szemléletű absztrakció motívumaivá. Ezek a motívumok redukálódtak lassanként az 1990-es évek végére monokróm felületekből építkező, imaginárius városképekké, utópiákká. A felületek intenzív vibrálása egyre inkább megidézte a digitális kijelzőket, a négyzetek immár nem pusztán a malevicsi vagy albersi absztrakció hagyományait gondolták újra, hanem vibráló pixelponttá is váltak, miközben jelentésteli, tárgyias asszociációkat is keltettek: az ablakfelületen megcsillanó fényponttá, nappá, szempárrá, pupillává alakultak, az emberre visszanéző, egyszerre személytelen és személyes tekintetté.
Hiszen Bak Imre művészete, bármennyire is racionálisnak tűnik, valójában érzelmekkel telített. A formák átalakulását elemezve nem hagyható figyelmen kívül a geometria rendszere mögött megbújó ösztönösség, amely mögött sokszor termékeny kételyek és dilemmák sora húzódik. Helyzeteket és helyzetképeket látunk, amelyek egyszerre utalnak a festészet és a művészt körülvevő világ állapotára. Ezért emeltem a kiállítás címévé a művész által gyakran alkalmazott címadást – a képek helyzeteket mutatnak fel, helyzetekkel szembesítenek.
Leképezik, visszatükrözik a művész következetes (ön)építkezésének stádiumait, ahogy erről monográfusának, Hajdu Istvánnak nyilatkozott: „ahogyan Hamvas Béla mondja: építsd fel életed művét, a művet. Az ember építi a saját életét, rakja egymásra a téglákat, valamiféle víziója van arról, hogy ennek az itteni egyszeri életnek milyen lehetősége vagy értelme van, és azt gondolom, hogy nagyon szerencsés állapotban vagyok, hogy ilyen szakmám van, mert hogy minden megfestett kép tulajdonképpen ennek a folyamatnak valamilyen módon a visszatükröződése. Hogy az adott pillanatban ebben az önépítkezésemben éppen hol tartok, azt nagyon konkrétan vissza tudja tükrözni egy-egy mű. Tehát nagyon is szoros kapcsolatot érzek – nem a mindennapi életem, hanem – a létezésem és a művészet között. Másrészt, persze, a művészettörténetben élek, s ez már valószínűleg huszadik század végi probléma, hogy maga a művészettörténet is reflexió tárgya. Kész gondolatok, szellemi tartalmak és technikák közül válogathatok, amikor megoldásokat keresek arra, hogy ezt az építkező életemet milyen módon tudom egy-egy tárgyban rögzíteni vagy visszatükrözni.”
Bak Imre festményein, írásaiban és nyilatkozataiban mindig tűpontosan fogalmazott: lépésről lépésre haladva, rendkívüli alázattal és következetességgel hozta létre az 1945 utáni magyarországi művészettörténet egyik legfontosabb, egyetemes jelentőségű festői életművét.
Sokat jelent számomra, hogy ennek az életműnek az épülését és alakulását az elmúlt két évtizedben közvetlen közelből követhettem végig. Nehéz lenne összegezni, mi mindent köszönhetek Bak Imrének, aki hozzám kezdő művészettörténész-hallgatóként is bizalommal és a rá jellemző nyitottsággal fordult, akivel együtt dolgozhattam életem első publikációján, majd később életem első nagy léptékű intézményi kiállításán, a Paksi Képtárban rendezett Aktuális időtlen. Egy életmű rétegei című, 2016-os tárlaton. Együtt terveztünk, együtt installáltunk és együtt követtük végig a kiállítás létrejöttének minden lépését. A balatonfüredi kiállítás is hasonló együttműködésként indult – Bak Imre hosszú ideje tervezte 2004 utáni művészetének összefoglalását, és ennek a munkának fontos lépéseként tekintettünk erre a kiállításra. Még mindig nehéz elhinni, hogy ez volt az utolsó együttműködésünk.
A kiállítás és a hozzá kapcsolódó katalógus koncepcióját Bak Imrével szorosan együttműködve készítettem, a tanulmányt szintén az ő jóváhagyása után véglegesítettem. Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó szöveg, amit Bak Imre életében írok. A művész halála után írásom is átértelmeződött és átértékelődött. Úgy döntöttem, hogy a szöveget ennek ellenére is változatlanul, a művész által jóváhagyott formában közlöm, ám néhány személyes megjegyzést fűzök hozzá. Utolsó, novemberi műterem-látogatásomkor hosszan beszélgettem Bak Imrével a legújabb festmények között. Többször is említette, hogy le szeretné zárni az életművét, az elmúlt időszakban festett képeit is ennek tudatában alkotta meg. Ebben az összefüggésben más értelmet nyernek utolsó festményein A csend változatainak földöntúli fényhatásai, átértelmeződik az éteri terek mindent kitöltő, feszültségteli csendje, a fehér árnyalatok lebegése, a vibráló színmezők és a törékeny, hegyes alakzatok megfogható-megfoghatatlan elíziuma. Az Örök totemet Bak Imre az utolsó képeként alkotta meg – ezt számomra is egyértelművé tette. Nem hittem neki. Pontosabban, reménykedtem a folytatásban. Erről tanúskodik a szövegem vége, amellyel a művésznek is üzentem: ez a mű nem csupán lezárás, hanem nyitány is új távlatok felé. Sajnos néhány héttel a szöveg lezárása után ez a kijelentésem új értelmet nyert. Az Örök totem valódi záróműként reflektál a létezés rejtélyére (Gustave Courbet festményét parafrazeálva A világ eredetére), a születésre és az elmúlásra, az érzéki és a transzcendens, a fizikai és a metafizikai, a valami és a semmi, a lét és a nem-lét közötti megfoghatatlan átmenetre: visszatekintő és összegző igényű festmény személyes és művészettörténeti vonatkozásokkal. Bak Imrének megadatott, ami keveseknek: lezárhatta és ezáltal kerek egésszé formálhatta életművét az egész életére és alkotói pályájára jellemző következetes építkezés jegyében. Művészetében az ellentétes minőségek, a látható és a láthatatlan, a közeledés és a távolodás, az időtlenség és az aktualitás, a nyitás és a zárás elválaszthatatlan egységet alkotnak, kölcsönösen feltételezik egymást. Bak Imre nemcsak lezárta, hanem meg is nyitotta életművét azon végtelen, megfoghatatlan távlatok felé, amelyek a monumentális színmezőin szinte megfoghatóvá válnak. Ahogy maga a művész fogalmazott: „A végtelen tér úgy dinamikus és eleven, hogy közben – végtelenségénél fogva – mozdulatlan és »örökkévaló« is. Jaspers szerint az »öröklét evilági megjelenéseként vagyunk halhatatlanok«. Így aztán mondhatjuk, hogy az öröklétnek, mint a végtelen tér nyugalmának, csendjének vizuális, művészetként való átélése önmagunkhoz vezet el.”
Elhangzott Bak Imre Helyzetek. Művek 2004-2022 című kiállításának megnyitóján a balatonfüredi Vaszary Galériában 2022. január 22-én
Borítókép: Kiállítási enteriőr (Fotó: Huszár Dávid)
