„High tech, low life” — tartja a cyberpunk mottója. Az alapvető és immanens kettősség, amely átjárja a cyberpunk műfajának és stílusirányzatának egészét több síkon is értelmezhető. Az egyik ilyen értelmezési lehetőség a politikai dimenzió. Ahogy neve is utal rá, a 70-es, 80-es években a sci-fi műfajából kiváló cyberpunk egyik legfontosabb vetülete a mindenkori hatalommal szembeni politikai állásfoglalás és az ellenállás hangsúlyozása volt. Legyenek az elnyomó hatalom megtestesítői akár kapitalista óriásvállalatok, önjelölt diktátorok vagy az éppen aktuális államapparátus, a cyberpunk következetesen követi a korra jellemző fiatal, lázadó, szubkulturális energiáktól fűtött politikai-művészeti mozgalmak kulturális csapásirányát. Ebben az esetben a fenti mottó arra utalhat, hogy a status-quo felforgatására éppen azok a jelenkori technológiai eszközök a legalkalmasabbak, melyek annak létrehozását és megőrzését hivatottak szolgálni. A disztópiákra jellemző gazdasági nyomor és társadalmi-morális züllés, valamint a legfejlettebb technológia átbuherált, feljavított, meghackelt és a hatalom ellen fordított felhasználása képezi a cyberpunk oly jellegzetes, kettős ellentéteken alapuló esztétikáját.
A 20. század utolsó harmadában a digitalizáció előrehaladtával, az internet megjelenésével, a személyi számítógép, továbbá egy sor egyéb elektronikai eszköz elterjedésével (amelyek akkoriban még csúcstechnológiának számítottak) egyúttal a lehetséges ellenállás új eszközei és formái is megjelentek. A hatalom és a megfigyelés eszközei újrahuzalozva önmaguk ellen fordíthatóakká váltak. Ennek a romantikus hacker-kultusz mentalitásnak a legjobb összefoglalását talán Philip K. Dick adta:
„Ha, márpedig úgy tűnik, egy totalitárius társadalom kialakulása felé haladunk, amelyben az államapparátus minden hatalmat a kezében tart, az igazi, emberi egyéniség túléléséhez szükséges legfontosabb etikai normák a következők lennének: csalj, lopj, tettesd magad, légy másutt, hamisíts dokumentumokat, építs fejlett elektronikus szerkezeteket a garázsodban, amelyek túljárnak a hatóságok által használt szerkezetek eszén. Ha a tévéképernyő figyel téged, huzalozd át késő éjszaka, amikor megengedik, hogy kikapcsold — huzalozd át úgy, hogy a beépített rendőr, aki a nappalidból érkező adást tartja szemmel, a saját lakásának tükörképét nézze.”
Philip K. Dick: Az android és az ember. (1972) ford. Galamb Zoltán, in Philip K. Dick: Csúszkáló valóságok. ford. Galamb Zoltán és mások, Budapest, Agave, 2009. 246.o.
Ennek a skizoid, önmagát figyelő, abszolút mértékig mediatizált létállapotnak, és az eredeti Philip K. Dick novellának, remek filmes adaptációját nyújtja a Kamera által homályosan című 2006-os sci-fi thriller. Képzőművészeti oldalról pedig Pierre Clément Transcom Primitive című 2015-ös kiállítását lehetne megemlíteni, amely szintén hasonló felvetéssel boncolgatta a kortárs technicizált lázadás lehetőségeit.
A politikai elköteleződés kiemelése mellett azonban egy másik, talán még érdekesebb értelmezési összefüggése is feltérképezhető a fenti kettősségnek. A csúcstechnológiák csupa króm, csupa csillogás fémfelületeinek simaságával (smoothness), valamint a virtuális cybertér absztrakt neon-mátrixainak tisztaságával szinte minden műben szemben áll a valóság lepusztult, koszos, ha tetszik, alantas minősége. Ez különösen igaz akkor, ha a cselekmény egy elképzelt disztópikus (közel)jövőbe van képzeletben kitolva. A technológia letisztult, kisimult formáit és médiumát legtöbb esetben a külvilág és a környezet mocskos, érdes valósága keretezi vagy ellenpontozza. Így jelenik meg a politikai dimenzió mellett egy legalább olyan hangsúlyos esztétikai vetület is. A következőben a cyberpunk ezen kontrasztos, széttartó és elkülönböződéseken alapuló megjelenésével fogok részletesebben foglalkozni, valamint néhány példán keresztül szeretném szemléltetni, hogy ez a kettős mozgás hogyan és milyen módon csatornázódott be a kortárs képzőművészeti mezőbe.
A tudat „tisztasága” és a test „mocskossága”, a rideg technikai racionalitás és az organikus emberi érzékiség, valamint a digitális virtualitás és a fizikai külvilág dichotómiái fundamentális részét képezik a cyberpunk esztétikájának. Ez a folytonos ellentétek közötti cikázás vagy dialektikus mozgás teszi a műveket esztétikailag igazán érdekessé. Az efféle dinamizmusok nemcsak a környezetet, a díszleteket és a cselekményt, de magukat a karaktereket is átjárják. Több világ polgáraiként állandóan mozgásban vannak, ők maguk is hibridizálódnak, ahogy például egy szemetes garázs padlójáról, kábítószerektől szétroncsolt testtel becsatlakoznak a cybertér virtuális valóságába. Erre az esztétikai nomadizálódásra számos filmes (Matrix, Blade Runner, Ghost In the Shell, Akira, Tron, Alita: Battle Angel, eXistenZ, Hackers) és irodalmi (Neuromancer, Snow Crash, Burning Chrome, Ready Player One) példát lehet találni.
De mi a helyzet a kortárs képzőművészettel? Nyomon követve az elmúlt évek némely hazai kiállításait vagy külföldi projektjeit, arra lehetünk figyelmesek, hogy az alkotások fokozatosan egyfajta érzékiesülésen mennének keresztül. Természetesen mindez nem általánosítható a kortárs művészeti mező egészére, hiszen rengeteg olyan más konceptuális irányvonal is létezik (így például az ökológiai vagy szociális válságra, a kapitalizmuskritikára, vagy múltfeldolgozásra fókuszáló projektek), amelyek nem feltétlenül a disztópikus, poszthumán, technoszférikus létezésünk és világunk módjait, lehetőségeit vagy milyenségét faggatják. Ezzel együtt az utóbbi időben több olyan képzőművészeti munkával is találkozhattunk, amelyben valamilyen formában a fenti kettősség tematizálódik, méghozzá a felfokozott érzéki tapasztalhatóság és hatásesztétika jegyében.
Persze az a mód, ahogy a művészet a digitális virtualitás elidegenedett, testetlenített, pusztán tudati és intellektuális módon megragadható tulajdonságai elől való menekülésként, vagy az arra adott válaszreakcióként fordul újra a test, az érzékiség, a fizikai valóság, vagy a bioszféra irányába, egyáltalán nem új keletű jelenség a kultúra történetében. Mindezzel együtt mégis úgy érezhető, hogy bizonyos körülmények (pl. a világjárvány miatti lezárások) folytán, a virtualitással, valamint a cybertér érzékietlen, kiszámítható racionalitásával szemben sokan új szökésvonalakat keresnek, legyen az az átmediatizált test és bioszféra újra konceptualizálása, az erotika, az eksztázis, a horror vagy valamiféle új-szenzualizmus megalkotása. A virtualitás túlzott racionalitása mellett azonban megképződni látszik a felfokozott érzékiség és a esztéticizmus ellenpólusa is. Mintha az ember eleget gondolkodott volna már, és mostanra úgy gondolja, ideje lenne végre nemcsak érteni, de érezni is magunkat, valamint a körülöttünk lévő világot.
A következőkben néhány olyan képzőművészeti projektről fogok szót ejteni, amelyekről úgy gondolom, beilleszthetőek ebbe a narratívába, hiszen akár tudatosan, akár ösztönösen, de a cyberpunk esztétikájának dichotomikus formáit éltetik valamilyen módon tovább. Követve ezzel például a „New French Extremity” mozgalmát, amely a 2000-es évek elejétől fogva a filmművészetben valósít meg hasonlóan transzgresszív, felforgató esztétikát. A mozgalom legújabb példájaként talán a hazai mozikban is nemrég debütált Titane című, egészen kiváló techno-erotikus horrort lehetne megnevezni.
Az első kiállítás, amely eszünkbe juthat ennek kapcsán, véleményem szerint az elmúlt évek egyik legerősebb és legjelentősebb művészeti produktuma volt a hazai szcénában. Az „MMM” (Mine My Mind) című csoportos kiállításról van szó, mely 2020 őszén az Art Quarter Budapest pincerendszerében került megrendezésre. A volt mészkőbánya labirintusába való alászállás a megszokotthoz képest teljesen más, intellektuális-értelmi síkon szinte megragadhatatlan, művészeti-esztétikai élményben részesítette a látogatókat. A föld mélyében megképződő sötét, füstös túlvilági kamrák és folyosók tereiben keveredtek el egymással a technológia, a mitológia, a téboly, a rettegés, az eksztázis és a horror különböző elemei, érzelmei és testi-szellemi tapasztalatai. A homályos, poszthumán és szubracionális barlangban való bolyongás szinte már spirituális élménnyé eszkalálódhatott, ahol az elveszett, önmagát kereső és megérteni vágyó szubjektum állandósult köröket ír le az emberiség tudattalanjának magára záródó bunkerében. Ahogy Fülöp Tímea is kiemeli elemzésében:
„A technototemhez lépni önfeladás és önfelejtés, a tudatról való lemondás az ösztönlénység javára, hogy az arcába nézhessünk, meg kell hajolnunk előtte – csak a felszabadított belső, archetipikus vadállatnak lehet elég ereje ahhoz, hogy kitörjön az ént fogva tartó láncok, kalitkák és kötelek közül: a démon mintha éppen talpra állni készülne, a csöpögő víz előre megtisztítja a borzalomtól, amit el fog követni, hiszen tudat híján nincs felelősség sem.”
Fülöp Tímea: „A sötétség nem beszél. A fényfalon túl”, ÚM Online, 2020/11
Ezt a fajta tapasztalást aligha lehet a józan, racionális ész keretein és határain belül megragadni. Intellektuális fölényünk az élet bizonyos helyzeteiben elhagy bennünket, ezért vissza kell találnunk bizonyos ősibb, igazabb és eredetibb tapasztalatformákhoz. Az intuíció, a megérzés, az érzékiség, az érzet „logikája” mind abba az irányba terel minket, hogy lépjünk túl az intellektus, a célorientált, ok-okozati összefüggéseken alapuló, tiszta ráció reduktív és önmagát kioltó formáin. Bizonyos helyzetekben egész lényünk belső, önmagunkon túlmutató hangja valósabb iránymutatást adhat, mint elidegenedett és uralkodni vágyó, az elválasztáson és lehatároláson nyugvó logikus-intellektuális tudatunk nyelvi-gondolati közlései.
Az MMM mellett egy másik csoportos kiállítás is felidézhető a tiszta racionalitás, az intellektuális megértés, valamint az érzéki tapasztalás kettőssége kapcsán. A 2021 őszén, szintén az AQB épületegyüttesében megrendezett TECHNO WORLDS című nemzetközi kiállítás-sorozat kapcsán hasonló asszociációk merülhettek fel a befogadóban. Ahogy azt a bevezető szövegben is olvashattuk, a techno nem csupán egy zenei műfaj, de még csak nem is a köré épülő szubkultúra életformája, stílusa és esztétikája, hanem ennél egy sokkal szerteágazóbb politikai, szociokulturális, sőt mára már történeti jelenségegyüttes. A különböző műalkotások legtöbbje arra törekedett, hogy e kontextusokat és perspektívákat kitágítva helyezze el a techno művészeti jelenségét a társadalmi, kulturális, földrajzi és geopolitikai sajátosságok tágabban értelmezett szövetében.
Ez a kultúrtörténeti kutatómunka önmagában talán nem is lett volna olyan izgalmas, hacsak nincs Borsos Lőrincék immerzív térinstallációja a pincében, amely átütő testi élménnyel rázta fel az előtte kissé szárazabb történeti anyagokkal szembesülő látogatókat. Az audiovizuális installáció elemi erővel elevenítette fel a techno lecsupaszított fizikai valóságát és tapasztalatát. A tereket elválasztó geometrikus rácsozat között, a monoton, gépies, meditatív vagy éppen eksztatikus ritmus hanghullámai és a fények villódzó váltakozása, amely a kezdeti indusztriális, majd később a minimál- és az absztrakt techno alapegységéül szolgálnak, úgy csapódtak neki az emberi testnek, mint az óceán hullámai a parti szikláknak. Mellkasunk és gyomrunk beleremegett, mint a híres hasonlatban, a szelet befogó vitorláról. A techno (ha az iménti műfajokból indulunk ki, és nem pedig a trance, a house vagy a rave irányaiba történő leágazásokból) a maga megtestesült valójában kelti életre a cyberpunk immanens ellentmondását. A technoban a nehézipari gyárak ritmikus gépzaja, valamint később a számítógépes, digitális bit-hangok absztrakt jelei oldódnak át a testi érzetek és az érzékiség legalapvetőbb formáivá. Az ipari technológiák és a számítástechnika tiszta racionalitása néhány erősítő és hangfal segítségével képes áttörni egy teljesen más dimenzióba. Az érzéstelen, semleges információ hirtelen kiszakad a virtualitás absztrakt teréből és olyan mély, bensőséges érzéki tapasztalatban részesíti a befogadót, mint kevés másik jelenség. A techno az egyik legjobb példája annak a felgyűrődő dialektikának, ahol látszólag ellentétes értékek és dimenziók keverednek el és oldódnak fel egymásban, létrehozva ezáltal valamilyen transzcendens, vagy legalábbis hibrid létmódot. Az információ érzetté válik, a külső valóság belevájja magát az énbe, így lesz a közvetett megértésből közvetlen tapasztalás.
A cyberpunk duális esztétikája azonban nem csak az értelmi megragadás és az érzéki tapasztalás kettőségének elvont metaforikáját hordozhatja magában. A technoszféra tiszta fémes csillogásának és a bioszféra masszaszerű, nyálkás organikusságának egymásba fonódását több külföldi tárlat is tematizálta az utóbbi időkben. Ilyen lehet például Pinar Marul Unknown című 2018-as kiállítása, amely különböző fémcsövek és egy zselés, világító, lárvaszerű kiméra hibridizálódásában idézte meg a technológia és az életvilág összemosódó valóságát. Itt azonban a kettősség nem látszólagos ellenpárok elkeveredéseként felfogott kioltódásként jelentkezik, hiszen itt az ellentétek virulensen tovább erősítik egymást, valamint azt a harmadik — köztes — entitást, amely megszüntetve őrzi meg magában az eredeti minőségeket.
Találó példa lehet még a Tetsuo’s Body című 2019-es csoportos kiállítás is, amely nyíltan épít a méltán legendás 1988-as cyberpunk animére, az Akirára, és egyúttal Manuel De Landa assamblage-elméletére is. Itt a különböző bio-horrorosztikus alkotások egy olyan szupertest vagy hiperobjektum létrejöttét feltételezik és vetítik előre, amely amőbaszerűen mindent képes magába olvasztani. Az eddig különállónak vélt szférák és minőségek fokozódó egymásba olvadása és bekebelezése azonban, nem feltétlenül vezet a dolgok homogenizálódáshoz, hiszen új minőségek és fenomének is születhetnek e folyamatból.[1]
Ahogy jelenkori világunkat, úgy a cyberpunk műfaját is jelentősen meghatározzák a különböző paradox ellentétek és antinómiák. Ezt nevezem a cyberpunk duális esztétikájának, ahol különböző, látszólag egymásnak ellentmondó vagy egymást ellentételező minőségek, létmódok és jelenségek kerülnek egymás mellé és lépnek egymással termékeny kapcsolatba. Technológia és élővilág, ráció és érzékiség, idegenség és otthonosság, külvilág és tapasztaló szubjektum, mind-mind olyan fogalmi különválasztások, amelyek valószínűleg azért születtek meg, hogy az emberek könnyebben tudjanak orientálódni a világban. Ezzel együtt nem árt szem előtt tartani, hogy a valóság mindig sokkal komplexebb annál, minthogy azt bármilyen kognitív térképpel lefedhessük. A cyberpunk kettős irányultságai, valamint a fent említett képzőművészeti példák mind abba az irányba mutatnak, hogy ne higgyünk a térképeknek. Főképp ne tévesszük össze a valóságokat a róluk alkotott térképekkel. Hiszen azok folyamatosan változnak, összecsúsznak, kiszakadnak, felfeslenek, ily módon teremtve meg újabb elágazások és keveredések lehetőségét. Ezek az új konstellációk pedig úgy fúrják át magukat a megszokások mezején, mint lézersugarak a szárazjég ködfelhőjét Dionüszosz egy újkori lakomáján.
[1] Vö. ehhez Samuel Capps kortárs interdiszciplináris művész és kurátor egyik idevágó nyilatkozatát: „I do believe we need to transcend natural constraints and systems of behavior. I think the complexities and pressures that are applied by modern techno-capital are becoming overwhelming in many ways, so you could see it like this; the more paths that are joined, the more connections that are made, and the more complex the networks, the more holes there are going to be for things to slip through.”
