Ballenesque – Roger Ballen szerint a világ, Mai Manó Ház, 2022. június 8. – 2022. augusztus 21.
A Mai Manó Ház kiállítása Roger Ballen munkásságának csupán egy szeletét tárja a nézők elé, hiszen a fotográfus több mint ötven éve fényképez. A nyolcvanhat kép – köztük a leghíresebb sorozatok darabjai – mégis jól reprezentálják az életmű egészét, amely mintha mindig ugyanabból az alapállásból indulna ki. A művész maga egzisztenciális pszichodrámákként értelmezi műveit, amelyek a tudattalanba hatolva az emberi lét lényegét tárják fel. Kifejezési eszközei, témái természetesen változtak, és bár képzőművészeti látásmódjával már-már a műfaj határait feszegeti, mindvégig megmaradt a fotográfián belül, amelynek évek folyamán megkerülhetetlen képviselőjévé vált.
Nem véletelen, hiszen Roger Ballen, bár sosem tanult fényképészetet, már kisgyermekkora óta szorosan kötődik ehhez a népszerű vizuális műfajhoz. Édesanyja, Adrienne Ballen ugyanis a Magnum Photos ügynökség képszerkesztőjeként dolgozott, ezen felül a New York-i Photography House alapítója is volt. Egy olyan fotográfiára specializálódott galériáé, ahol az ifjú Roger a kor legnagyobb fotográfusaival és munkáikkal találkozhatott. Bruce Davidson, Elliott Erwitt, Paul Strand, Henri Cartier-Bresson: csak néhány név azok közül, akik nagy hatást gyakoroltak rá. De Roger Ballen több interjújában is hangsúlyozza, hogy a magyar származású Andre Kertész humanista tartalmú fekete-fehér fényképei voltak rá a legnagyobb hatással.
Ballen ennek ellenére előbb pszichológiát tanult, majd geológusként végzett a Coloradói Egyetemen. Munkájából adódóan sok időt töltött vidéken, ahol előszeretettel kattintgatta masináját. Később a dél-afrikai Johannesburgban telepedett le véglegesen. Ebben a nyüzsgő metropoliszban eleinte az üres utcákat örökítette meg, majd amikor már kifogyott az ötletekből, bekopogtatott a város lakóinak ajtaján. Így fedezte fel a zárt ajtók mögött élő emberek világát, amely mélyen megérintette.
A kezdetben hobbiként indult fényképezés idővel megélhetést jelentett számára, ezidáig több mint huszonhat albuma (így például: Dorps: Small Towns of South Africa, 1984; Outland, 2000; Roger the Rat, 2020) jelent meg, alkotásai jelentős nemzetközi múzeumok (Berkeley Art Museum, California; Biblioteque Nationale, Paris; Rijksmuseum, Amsterdam) gyűjteményét gyarapítják.
A Mai Manó Ház választása sem véletlenül esett az alkotóra, munkásságának bemutatása beleillik az intézmény azon missziójába, hogy világhírű fotográfusok műveit ismertessék meg Magyarországgal. Roger Ballen életműve már csak azért is különleges figyelmet érdemel, mert az alkotó sajátos esztétikája egészen új színt hozott az eddig kiállítottak sorába. A dokumentarista ihletésű, ám az idők során egyre inkább megrendezett felvételek többsége egy elhagyott gyárépületben, Ballen sajátos „kellékeivel” berendezett műtermében készülnek.
Ezek a kellékek, kiválasztott modelljei és a fekete-fehér színvilág kiválóan passzolnak azokhoz a baljós témakörökhöz, amelyek Roger Ballent foglalkoztatják. A kontrollvesztés, elidegenedés vagy a halál csak néhány azon tematikák közül, amelyek megjelennek az alkotó képein, aki művészetének mibenlétét így határozza meg egyhelyütt:
„A munkám alapján nem vagyok kívűlálló művész. Nemzetközi, jól képzett művész vagyok. De azokat, akikkel dolgozom, a társadalom peremén élőknek tekintik. Ennél azonban szerintem fontosabb, hogy a munkám, az elméd túloldalára visz el. Érzelmi állapotokra koncentrálok, arra a helyre, amit az emberek jellemzően a perifériára vagy a margóra kényszerítenek és elkerülnek.”
Az art brut esztétikáját is megidéző kompozícióin Roger Ballen nemcsak magát az emberi természetet és testet ragadja meg, hanem annak legmélyebb bugyraiba kíván leásni. A Ballenesque képeinek szereplői kivétel nélkül erős emóciókat, haragot, szomorúságot, ijedtséget tükröznek. Ballen szélsőséges modelljei általában a társadalom peremvidékéről származnak. Esetükben szó sincs jól öltözött urakról, elegáns hölgyekről. Akiket látunk, azok többnyire periférián élő, esendő emberek. Teátrális pózokba rendezett, sokszor meghökkentő alakjuk vagy használati tárgyaik együttese egészen groteszk jeleneteket eredményeznek. A fotókon gyakran elnyomorodott végtagokkal, fej nélkül, koszosan, vagy éppen állatokkal együtt tűnnek fel lepusztult környezetükben. A kölyökkutyával alvó gyermek, ujjba harapó kígyó, vagy a kosárból kitekintő babakezű liba szürreális látványa jellemző eszköze Ballen fekete humorának és iróniájának, amellyel a világot szemléli. Itt szó sincs szociális érzékenységről, hiszen a valóság árnyoldalának, az emberi test esendőségének és rútságának felmutatása az emberi lét sérülékenységét, végletességét hivatott tudatosítani bennünk.
Mostani tárlatán Roger Ballen korai, a hatvanas-hetvenes években készült képei, a nyolcvanas évektől datálódó híres sorozatainak darabjai, és a 2020-as években született munkái egyaránt láthatóak. Az anyagot összeállító szakemberek jól válogattak a grandiózus életműből, amelyet az 1969-ben Woodstockban készült felvételek nyitnak, és a Roger the Rat (2020) című sorozat darabjai zárnak.
A kiállítás ennek megfelelően hét szekcióra bomlik, amelynek első két részében megismerhetjük Roger Ballen hagyományosabb „fotóriporteri” tevékenységét. Az alkotó mindössze 19 évesen járt a woodstocki fesztiválon, amelyről három tekercs képet készített, publikálásukra azonban csak a rendezvény 50. évfordulója alkalmából, 2019-ben került sor. Első jelentősebb fotósorozata a Boyhood volt, amelynek darabjai Ballen hetvenes években tett utazásai során készültek, abban az időben, amikor a művész gyermekkorát próbálta újraélni. Sorozata Európán, Ázsián és Észak-Amerikán keresztül vezet bennünket, ahol a fotós olyan gyermekekről készített felvételeket, akiket éppen játékukba, kalandjaikba, csínytevéseikbe merülve kapott lencsevégre, felidézve ezzel gyermekkori élményeit. Ehhez egy öt éves világkörüli utazást kellett tennie, megismerve számos országban élő gyermek sorsát. A több éves kutatás során készített 15 000 fotóból válogatva végül létrejöhetett a Boyhood-sorozat.
Másik ismert szériája a Shadow Chamber, amely egy johannesburgi munkásszállón élő aranybányászok életét mutatja be. Olyan, cellaszerű helyiségekben pózoló emberekről és állatokról készített felvételeket, amelyek hangulata nyugtalanító. Nem olyan helyek, ahol szívesen elidőznénk. A frusztráló légkört csak fokozza, hogy a helyiségek falait firkák, rajzok, foltok, vagy éppen lógó drótok borítják, a padlót bizarr kellékek és tárgyak fedik be. A képeken kutyák, cicák kóborolnak, olykor tárolókba gyömöszölve láthatjuk őket. A figurák dobozokba, párnázott kanapék mögé bújnak, fejükre húzott ingben guggolnak. Az arcok ilyen módon nem látszanak, helyette maguk a formák kerülnek fókuszba. A kompozíciók a grafikai és szobrászati elemek révén a társművészetekkel rokoníthatók, installatív berendezésük egyre nagyobb hangsúlyt kap Ballen eszköztárában.
De nem feledkezhetünk meg egy viszonylag friss sorozatról, a Roger the Rat-ről sem, amely jelentősen eltér az alkotóra jellemző dokumentarista képnyelvtől. Roger Ballen egész pályafutása során egyetlen művészi célt követett: kifejezni az emberi pszichét és vizuálisan feltárni azokat a rejtett erőket, amelyek alakítanak bennünket. Az összesen hatvan fekete-fehér fotóból álló Roger the Ratt képein Ballen szürreális módon teremti meg a címbeli félig emberi, félig patkány lényét, aki a társadalomtól elszigetelten él. A patkányjelmezbe öltözött figura egy papírdíszlet szobában játszódó egyszemélyes darab szereplőjeként tűnik fel, aki testbeszédével az emberi nemhez való viszonyát, érzelmeit és félelmeit igyekszik kifejezni.
A Ballenesque – Roger Ballen szerint a világ című kiállítást végigjárva nehezen vonhatjuk ki magunkat a különös képek hatása alól. A pontosan szerkesztett, ám sejtelmes tartalmú képek a bennünk rejlő félelmeinket hívják elő. Zavarbaejtően groteszk világuk – szürrealitásuk és megrendezettségük ellenére – nagyon is valósnak tűnnek. És épp ez a leginkább hátborzongató bennük.
