A művészet definíciója, megjelenésének módjai, és platformjai folyamatosan változásban vannak. Éppen ezért vitatható, hogy a több mint száz éve felbukkant nemzetközi biennálé műfaja, mint a világ művészetének összefoglaló politikai és társadalmi seregszemléje, a globális kapitalizmus világának még mindig értelmezhető kategóriája lenne. A Velencei Biennálé, amely a világ legrégebbi és legnagyobb presztízsű biennáléja, azokkal a célkitűzésekkel, amelyeket önmagának felállít, lényegében önmaga paródiájává válik. Jelentősége azonban mégsem vitatható, hiszen majdnem százharminc éve vizsgálja a művészet szemszögéből a társadalom jelenkori problémáit. Hogy mik ezek a társadalmi kérdések, és hogy miként sikerült ezt idén megoldani, e rövid összefoglalóban és egy ezt követő értekezésben tárgyalom.
A Velencei Biennálé 1895-ös alapításakor fő célkitűzésként szerepelt a kortárs művészet új piacának létrehozása. Bár az eseménysorozat ma sem mentes a piaci érdekektől (sőt!), szervezésének alapjai, kurátori rendezőelve általában valamely, az egész világot érintő, egyetemes érvényű problémára irányul. Az idei, 59. alkalom központi kiállítása a “The Milk of Dreams” (Álomtej) címet kapta, és az emberi létezés definíciójának keresését tűzte ki céljául. A kiállítás főkurátora a New Yorkban élő Cecilia Alemani, az első olasz női főkurátor a biennálé történelmében.
Kiállításának címét a szürrealista művész, Leonora Carrington gyermekkönyve adta, amelynek fantáziavilágában az élet fogalma folyamatosan újraértelmeződik. Ebben a világban bárki bármivé válhat. Ez a lehetőség kettős allegóriaként jelentkezik, hiszen egyszerre felszabadító érvényű és mégis frusztráló egy olyan rendszerben, amely az identitás kategóriáinak rigid határvonalakat ír elő.
Alemani, akinek a világháborúk óta elsőként kellett szembenéznie a Biennálé egy éves elhalasztásával, a szürrealizmuson keresztül vizsgál olyan kérdéseket, amelyek a pandémia sújtotta világban még inkább az emberiség központi témáivá váltak: Hogyan változik az emberiség definíciója? Mit takar az élet fogalma? Mi különbözteti meg a növényeket az állatok világától és az emberit a nem-emberitől? Milyen felelősséggel tartozunk egymás és a Föld iránt? Hogyan nézne ki a világ az emberiség nélkül?
Ezekre a kérdésekre Alemani kiállítása két helyszínen, az Arsenale-ban és Giardini Központi Pavilonjában keresi a választ. Továbbá ezekre rezonál nyolcvan nemzet pavilonja és számos további kiállítás szerte Velence városában. A feltett kérdések mellett a három fő téma pedig, amely végigvonul a Biennálé helyszínein: a testek ábrázolása és metamorfózisa, az egyének és a technológia kapcsolata, valamint az emberi test és a Föld viszonyának értelmezése. A három témát öt időkapszula keretezi, egyszerre helyezve művészettörténeti kontextusba és állítva párbeszédbe a felsorakoztatott 19., 20. és 21. századi műveket. A Központi Pavilon kiállításán magyar származású művészként a Párizsban élő Vera Molnár és a New York-i Agnes Denes szerepel.
Persze ember legyen a talpán, akinek a kurátori koncepció logikája a pusztán in situ élménnyel, brosúrák és honlapok gondos tanulmányozása nélkül összeáll. A Biennálé az évek során beláthatatlanul óriásira nőtt, így egy néhány napos látogatás még fegyelmezett attitűddel is csak egy feleületes vizit.
A The Milk of Dreams narratívája, esztétikája, a Nyugat-központúságtól elhatárolódó értékrendszere és határozott feminista szelekciós elve (melyben a kiállított művészek tekintélyes része nőként vagy nem bináris alkotóként definiálja önmagát) bátor és elsőre talán nehezen értelmezhető kurátori döntés. Szürrealista-optimista hangvétele ugyanakkor a világ újraértelmezésének, a feminizmus győzelmének és az antropocentrizmus végének kikiáltásával együtt kellemes utópiaként hat a poszt-COVID valóság disztópikus atmoszférájával szemben.
A magyar pavilon kiállítása nem is illeszkedhetett volna jobban ehhez a tematikához. Keresztes Zsófia “Az álmok után: merek dacolni a károkkal” című helyspecifikus installációja, biomorf mozaikszobraival, a testek metamorfózisához és a szürrealizmus valóságtól elrugaszkodott, álmok és víziók teremtette formáihoz kapcsolódik. Zsikla Mónika, a kiállítás kurátora a Keresztes munkáiban megjelenő identitáskeresést a schopenhaueri sündisznó-dilemmával, a múlt fragmentumaira épülő, szilárdnak hitt kortárs világkép megkérdőjeleződését keresztezi, melynek irodalmi hátterét Szerb Antal Utas és holdvilág című regénye adja. A múlt fragmentuma mozaik formákban a magyar pavilon eredeti szecessziós homlokzatán is visszaköszön, Keresztes Niki de Saint Phalle és a Güell park szobrait idéző formáival egy százéves esztétikai értéket értelmez újra. Kedves fagylaltszínei mögött, a jéghideg láncokkal, megtört mozaikdarabokkal a bánat, a harag és a kétségbeesett tehetetlenség mélyére hatol, a poszthumán és a digitális világ pixelekre épülő ridegsége nyugtalan álmok világába taszítják a befogadót.
Keresztes identitáskeresésének zárkózott feminista attitűdje halkan kiált pasztell színeivel, elhullajtott könnyei az egyén vívódásánál magasabb politikai hangot nem ütnek meg. E vékony hang mégis talán logikus kompromisszum egy olyan ország delegáltjától, ahol kortárs művészetre oly kevés erőforrás jut, és ahol a művésznek és kurátorának véres verejtékkel kell megszereznie a támogatást a nemzeti pavilon összeállításához. Politikai problémák, kompromisszumok persze nem csak a magyar pavilont érintik: a Biennálé idei díjazottjairól és a többi nemzet pavilonjáról a következő részben fogok értekezni.
