A Velencei Biennálét gyakran emlegetik a művészvilág olimpiai játékainak. Megszületése (1868-1895) egybe esik azzal a társadalomtörténeti időszakkal, amelyet a nemzetállamok korának (1845-1914) nevezünk. E korszak meghatározó eleme volt az egyes országok sajátos nemzeti stílusának keresése, egyéni értékeinek felkutatása, azok gyakorlása. Ezek a törekvések hívták elő azt a modellt, amelynek keretében a nemzeti pavilonok megépítésének még valódi jelentősége lehetett. Az első pavilont Belgium állította fel 1907-ben a Giardiniben, ezt követte 1909-re Magyarországé is, amely Németország és Nagy-Britannia mellett, az első hét megépült pavilon között tudhatta magát. A Giardini, utolsóként felállított dél-koreai pavilonjával (1995) együtt, jelenleg harminc országnak nyújt kiállítási helyszínt.
A Giardini pavilonjai magukon hordozzák építési korszakuk meghatározó stílusjegyeit. Magyarország akkori vezetése például – a századvég ízlését követve – szecessziós épületet terveztetett Maróti Gézával, melynek díszítését a Gödöllői Művésztelep tagjai készítették el: a mozaikokat Körösfői-Kriesch Aladár, üvegablakait Nagy Sándor tervezte, a tetőcserepek és a bejárat eozinmázas kerámiái a Zsolnay műhelyből kerültek ki.
A huszadik század során felállított nemzeti pavilonok jelenkori felállása azonban több szempontból is problematikus. Egyrészt egyenlőtlen feltételeket biztosít “az olimpiai futam” résztvevői számára: a pavilonok adottságai sajátos karakterrel bírnak, amelyek gyakran meghatározzák a hozzájuk kapcsolódó projekteket. Másrészt azok az országok, amelyek kimaradtak a Giardini zöld környezetéből, az egykori hajógyár és fegyverraktár területén, az Arsenale zárt falai mögött kénytelenek kiállítani, ahol az egyes tárlatok közötti határok gyakran nehezen érzékelhetőek. A harmadik probléma, amely még az installálási előfeltételeknél is jelentősebb, az a nemzetállamokban való gondolkodás ilyen súlyozott szerepe a Biennálén, amely éppen azt a nyugatközpontú, számos nemzet esetében gyarmati örökséggel terhelt múltat erősíti tovább, amely ellen a kortárs művészeti világ jelentős része és az idei Biennálé fókuszába helyezett tematika is fel kíván lépni.
Épp ez az utóbbi fókusz az, amely minden bizonnyal jelentős mértékben hozzájárult ahhoz is, hogy idén három fekete nő kerüljön a Biennálé díjazottai közé. Az amerikai Simone Leigh a központi kiállításért, az angol Sonia Boyce a legjobb pavilonért kapott Arany Oroszlánt, míg az algériai származású Zineb Sedira a Francia Pavilon képviseletében nyerte el a Különdíjat.
Simone Leigh Brick House (Téglaház, 2019) című nyertes bronzszobra egy monumentális építmény és egy női büszt hibrid alakja. A nyugat-afrikai kultúrában az otthont adó téglaház gyakran válik a család részévé: ezt a jelentéstartalmat köti össze Leigh szobra az erős, mindent leküzdő anya képével. Leigh egyébként az első fekete női kiállítója idén az Amerikai Pavilonnak, “Sovereignity” (Függetlenség) című letisztult szoborinstallációja a kolonializmus problémáját, az afrikai-amerikai diaszpóra anyagi kultúráját és a fekete nők társadalmi szerepeit dolgozza fel.
Sonia Boyce, aki szintén az első fekete nő Anglia képviseltében a Biennálén, az amerikai Leigh-hez hasonlóan, diaszpórában élő fekete nők társadalmi szerepét vizsgálja. Boyce, aki a nyolcvanas évekbeli angliai fekete művészeti szcéna egyik meghatározó alakja, Feeling Her Way (Maga útját érezve) című kiállításán öt női zenész hangját szólaltatja meg. Az Abbey Road Studios atmoszféráját idéző, színes tapétákkal dekorált, eklektikus stílusú kiállítása azonban sok nézőt nem győzött meg első látásra.
A Francia Pavilon berendezése is egy filmstúdiót imitál. Zineb Sedira “Les rêves n’ont pas de titre” (Az álmoknak nincs címe) című kiállításán a valóság és a fikció összemosódik: a vetítőteremben megjelent helyszínek között lépkedhet a látogató, miközben élő performansz keretében egy-egy filmbeli jelenet játszódik újra. Zineb videóinstallációja a hatvanas-hetvenes évek francia, olasz és algériai produkciók azon kulturális, intellektuális és avantgárd fordulópontjával foglalkozik, amelyek – főként militáns témáikkal – hatással voltak a gyarmatosítás utáni mozgalmakra. Ezzel Zineb nézőpontja a nyugati világon túli film összetett történetét helyezi fókuszába.
Nemzetiségi kérdésekkel és a gyarmatosítás múltjával foglalkozik még a Számi és a Lengyel Pavilon is. A Számi Pavilon, amely eredetileg Északi Pavilon néven vált ismertté, idén a Számiföldön, a jelenlegi országhatárok előtti Norvégia, Finnország, Svédország és Oroszország legészakibb területén élő őslakos művészek munkáit hozta el, kikiáltva a számi nép, kultúra és művészet függetlenségét. A Lengyel Pavilon pedig egy roma művésznő, Małgorzata Mirga-Tas foltokból összevarrt hatalmas faliszőnyegeit állítja ki. A szőnyeg figurális narratívája a ferrarai Palazzo Schifanoia freskóin alapszik, a roma nők előtt tisztelegve, a “Re-enchanting the World” (A világ újravarázslása) kiállításcímmel egy pozitívabb jövőkép felé mutatva.
A Biennálé pavilonjainak nemzeteket érintő problémáit a megváltozott országhatárok, revizionált nemzetiségi kérdések szempontjából még terjedelmesebben is lehetne tárgyalni (lásd: az egykori Jugoszláv Pavilon kérdését, amely most Szerbiát képviseli, vagy az egykori Csehszlovákia pavilonját, amely épp felújítás alatt áll.) A legaktuálisabb és legszorongatóbb kérdés azonban kétségkívül Ukrajna oroszországi megszállása, és annak a művészeti világra is gyakorolt hatása, mely a Biennálé területén is nyomot hagyott: Ukrajna pavilonjába néhány alkotás nem tudott megérkezni, Oroszország pedig a megnyitó hét előtti napokban visszamondta részvételét. Az Orosz Pavilon üres épületét gépfegyveres rendőrök őrzik, homlokzatára április 22-én egy belo-(russia) graffiti is felkerült.
A művészvilág olimpiai játékai a történelem alakította egyenlőtlen erőviszonyokra épülnek. A Biennálé szervezői és számos nemzeti pavilon is küzd azért, hogy ezek az egyenlőtlenségek feloldódjanak. Annak kérdése, hogy vajon ez a próbálkozás hosszú távon sikeres lesz-e, valamint eredményez-e időtálló, etikus, posztkolonialista, globális értékeken alapuló megmérettetést, minden bizonnyal jelentős mértékben meghatározza majd a Biennálé jövőjét.
