ArtPortal: Hogyan kerültél kapcsolatba a Belgrádi Rádióval?
Svetlana Maraš: Az elektronikus zene területén rengeteg úttörő újítás és kísérlet zajlott különböző rádióállomások stúdióiban. A rádió iránti érdeklődésem hosszú múltra tekint vissza, erre lett figyelmes a Belgrádi Rádió, amikor meghívtak, hogy dolgozzak az Elektronikus Zenei Stúdióban. Akkor már benne voltam különböző rádiós projektekben Belgrádban és külföldön – például közreműködtem az Elisabeth Zimmermann által kezdeményezett, az osztrák Ö1 rádió számára készített munkákban. Ezek a projektek vezettek el ahhoz, hogy 2016-ban csatlakoztam a Belgrádi Rádióhoz és 2021-ig az Elektronikus Zenei Stúdió művészeti vezetője voltam.
AP: Mitől egyedi ez a stúdió?
SM: A stúdió a Belgrádi Rádió épületében található, ami lehetővé tette, hogy az elektronikus zenei produkciókat élőben sugározzuk. Ez a speciális forma, azaz a kísérleti elektronikus zene élő közvetítése nagy hatással volt arra, ahogy gondolkodom és mindenre, amit csinálok. Egy másik különlegesség a stúdióban az EMS Synthi100, egy elektronikus hangszer, amit 1971-ben vásároltak meg. Amikor elkezdtem dolgozni a rádiónak, az egyik célom volt, hogy az akkor már 10-15 éve használaton kívüli hangszert felújítsuk és kapcsolódó programokat (oktatási projektek, művészeti rezidencia programok, stb.) hozzunk létre. A Synthi100-at eredetileg nem élő performanszokra tervezték, így amikor Ksenija Stevanović-csal élő adásban használtuk, a hangszer célját új kontextusba helyeztük.
AP: Miért vásárolta meg a rádió ezt a hangszert?
SM: Az elektronikus zene történetét vizsgálva érdekes elgondolkozni azon, hogy vajon ki vagy mi volt hatással bizonyos fejleményekre: az új zenei technológiák befolyásolták a zeneszerzőket vagy éppen fordítva? Erre a kérdésre persze nincsen egyértelmű válasz. Hasonlóan ahhoz, amikor Morton Subotnick amerikai zeneszerző egy Buchla moduláris szintetizátort rendelt a San Franciscó-i stúdiójukba, a belgrádi elektronikus zenei műhelyünk zeneszerzői felkeresték Peter Zinovieff-et, hogy akarnak egy hangszert, ami különféle dolgokat tud. A Synthi100-at tehát az ő kívánságaik szerint tervezték meg, és úgy lett egy ikonikus hangszer, hogy egyenesen a zenészek igényeire szabták.
AP: Melyik az elektronikus zene legérdekesebb időszaka számodra?
SM: Szeretem a musique concrete kezdeteit és az elektronikus zene legelső lépéseit az 1950-es és 1960-as évekből. Időnként kissé túl egyszerűen és nyersen hangzanak ezek a darabok, mégis az újítás és a felfedezés nagyon erőteljesen jelen van bennük. Az elektronikus zenészek munkáját akkoriban sok kötöttség és ismeretlen faktor befolyásolta, ezért különösen inspiráló, hogy mit hoztak létre ezekből a bizonytalan tényezőkből.
AP: Vannak olyan alkotók ebből az időszakból, akiket különösen szeretsz?
SM: Ha konkrét művészeket említenék, az talán félrevezető lenne abból szempontból, hogy mi az, ami inspirálja a munkámat. Van, hogy abból merítek ihletet, amit az utcán hallok, vagy egy felvételből, máskor egy élő koncertből, szóval különböző dolgok keverékéből.
AP: Szoktál archívumokban kutatni a projektjeidhez?
SM: Időnként igen, de inkább intuitívan. A Jezik című munkámhoz használtam először a Belgrádi Rádió archívumát. A Post-excavation activities című művembe egy képzeletbeli archívum anyagait építettem be, és most újra a Belgrádi Rádió felvételeivel dolgozom. Az archív anyagokkal való kapcsolat meghatározó szerepet játszik a munkámban.
AP: Visszatérve a művészeti gyakorlatodra, tudnál mesélni arról, hogy hogyan változtak az élő fellépéseid? Miért akartad minimalizálni az eszközöket, amiket használsz?
SM: Az élő fellépések számomra egy folyamatosan változó gyakorlat részei, ahol szabadon kísérletezhetek. Egy olyan folyamat, amelyben kitalálhatom, mi az, ami tetszik és mi az, ami nem. Egészen fiatal koromtól kezdve foglalkoztam improvizált zenével, amely szintén hozzájárult a későbbi döntéseimhez. Mindenre, amit használok, úgy tekintek, mintha egy hangszer lenne, még most, a számítógépes technológia korában is. Úgy állok az eszközökhöz, mintha egy akusztikus hangszeren játszanék. Az, hogy volt egy számítógép köztem és a közönség között, egyre inkább akadállyá vált, és lassan eltávolodtam tőle. Ez felerősítette azt is, ahogyan én hallom, amit játszom. Ha fizikai szempontból képzeled el a helyzetet, akkor a laptop képernyője a füleid és közönség közé áll. Amikor játszom, a (képzeletbeli) fülem el kell, hogy érje a közönséget, hogy halljam, amit ők hallanak. Ha van köztünk egy tárgy, az akadályozza, hogy létrejöjjön egy ilyenfajta kapcsolódás. Az eszközök eltávolítása sokkal sebezhetőbbé és kiszolgáltatottabbá tesz, ugyanakkor kiemeli a zene törékenységét és tökéletlenségét.
AP: Mi a stratégiád arra, hogy a zene ezen minőségeit a felszínre hozd?
SM: A stratégia az, hogy nem hozok semmit a felszínre, csak hagyom, hogy a zene az legyen, ami. Az improvizáció mindig is része volt a művészeti praxisomnak. Öt éves koromban kezdtem el klasszikus zongorát tanulni. Soha nem tudtam rendesen elismételni a kottát, vagy hangról hangra megtanulni a darabokat, de mindig improvizáltam, és a tanárom meg akart ölni érte. Ha nem improvizáltam, akkor saját darabokat írtam, vagyis a zenélés és a zeneszerzés egyszerre zajlott.
AP: Miért lesz különleges a budapesti performansz?
SM: Ez lesz az első alkalom, hogy Astrid Schwarz és én együtt lépünk fel. Mindketten sok szálon kötődünk a rádióhoz, Astrid az osztrák Ö1 rádiónak dolgozik már több mint húsz éve. Ez a közös érdeklődés fontos része a performansznak. Szerettünk volna egy darabot írni, ami specifikusan a rádióban megszólaló zene komponálásáról szól. A projektben van egy történelmi perspektíva is, reflexiók a korai rádiózás korszakára, és azokra a hangokra, amelyeket ehhez az időszakhoz kapcsolódóan képzeltünk el. A Belgrádi Rádió archív anyagait is fogom használni. Ezek olyan különleges felvételek, amelyeket a közönség valószínűleg nem fog felismerni, például olyan speciális effektek, amelyeket az 1950-es vagy 1960-as években nem volt egyszerű felvenni sima mikrofonokkal. Ezek a stúdióban rögzített zajok csak a zene textúrájában lesznek jelen, nem nyilvánvaló referenciaként, de sajátos színezetet adnak majd a darabnak.
AP: Szeretnél adni néhány támpontot a közönségnek, vagy inkább hagynád, hogy maguk fedezzék fel a zenét?
SM: Astrid Schwarz olyan meghatározó zeneszerzőkkel készített interjúkat, mint például Beatriz Ferreyra és Éliane Radigue. Ezek a női hangok nagyon fontos részét képezik a darabunknak, hiszen olyan nőket képviselnek, akik sokat tettek hozzá az elektronikus zene fejlődéséhez. Ludmila Frajt 1967-ben komponált Asteroids című művének egy rövid részletét is lejátszom majd. Frajt az egyike volt annak a nagyon kevés női zeneszerzőnek, akik a Belgrádi Rádió Elektronikus Stúdiójában dolgoztak. Ha kinyitnánk egy könyvet az elektronikus zene történetéről, akkor főleg férfiakat látnánk, akik a szintetizátorok mellett állnak és zenélnek, sokszor egyetlen nő sincs körülöttük. Így a művek és zeneszerzők által inspirálva, amelyeket ebben a darabban megidézünk, szeretnénk előtérbe helyezni az elektronikus zene női alkotóit és kifejezni elismerésünket nagyszerű munkájuk iránt.
A szöveg Svetlana Maraš és Soós Andrea beszélgetésének leirata.
- Az esemény kurátorai: Easterndaze x Tentative Transmits
- Helyszín: Víztorony, Bogdáni út 1-3. Budapest, 1033
- Időpont: 2022. november 26, szombat, 17:30–21:30
- A szombati rendezvényről, a fellépőkről és az eseményhez kapcsolódó Artpool Radio installációról bővebb információ erre a linkre kattintva olvasható.
A borítóképet fotózta: Irena Selaković
